Pedig az elhatározás nem egykönnyen született meg.
26 évesen, túl egy diplomán, egy biztosnak tűnő állás birtokában vágtam neki az útnak, kockára téve éppen alakuló párkapcsolatomat és munkámat (utóbbit végül elveszítettem,
a szerelem azonban megvárt). Egyetemi éveim alatt nem volt lehetőségem külföldi tanulmányokra, angoltudásom pedig még a nyelvvizsga után is hagyott kívánnivalót maga után. Szerettem volna továbbfejleszteni magam, csak éppen a módját nem találtam sokáig.

Ilyen egyszerű
A dán népfőiskola ötlete egy olyan barátnőm fejéből pattant ki, aki maga is Dániában tanult egy évig, így jól ismerte ezt a különös intézményrendszert, amely az élethosszig tartó tanulás egyik sajátos formájaként vált ismertté szerte a világon. Ezek a főiskolák – ahogy a dánok nevezik, højskolék – főként a huszonéves korosztályt célozzák meg, de az érettségi után állókat ugyanúgy szívesen fogadják, mint azokat a harmincas éveikben járó, már dolgozó felnőtteket, akik még éreznek magukban késztetést a néhány hónapos továbbtanulásra. Amikor eldöntöttem, hogy én is belevágok a kalandba, meglepve olvastam a Dán Kulturális Intézet oldalán a szükséges pályázati feltételeket: angol (vagy dán) motivációs levél, személyi adatok… Tényleg csak ennyi kellene egy külföldi ösztöndíj elnyeréséhez? És valóban nem volt szükség többre. Kinéztem a legszimpatikusabb főiskolát, elküldtem a pályázati anyagomat és vártam az eredményre. A választásom a Koppenhágától csupán 60 kilométerre fekvő Vallekilde településre esett.
Március elsején így aztán újra az iskolapadban találtam magam, kollégiumi szobában laktam, menzán étkeztem, pontos időbeosztás szerint éltem, holott magyarországi napjaimra ez a fajta kötöttség már évek óta nem volt jellemző. Az egyetem elvégzése után munkába álltam, önálló egzisztenciát teremtettem, szórakozni jártam, egyszóval próbáltam felnőttként viselkedni, holott jövőképem, távoli céljaim még igencsak kiforratlanok voltak. Habár Dánia drága ország, nekem szerencsére nem kellett dolgoznom, hála a Cirius ösztöndíjrendszernek, amely 100 százalékban állta mind a kinn tartózkodásomat (szállás, napi háromszori étkezés), mind tanulmányaimat. Csak a kiutazás költségéről, egy egyszeri regisztrációs díjról, valamint a kötelező tanulmányi kirándulás áráról kellett gondoskodnom, minden egyéb téren a dán állam vendégszeretetét élveztem.

A népfőiskola

Gyarapodó ismeretek, csökkenő gátlások
Az 1865-ben alapított iskolában négy fő szakirány közül lehetett választani: médiadizájn, újságírás, írás és zene. A különböző szakok úgynevezett workshopokon mutatkoztak be, így több ízben hallgattuk a zene szakosok koncertjeit, csodáltuk a dizájncsapat kiállításait, és sokszor vettünk részt irodalmi esteken is. Az én tantárgyaim között szerepelt a dán nyelv és kultúra, a kreatív írás, a filmprodukció, a sport, sőt a konyhaművészet is.
A napi programunk elég kötött volt, a délelőtti és délutáni tanórákon kívül azonban sok újdonság is belépett az életembe. Mindennap háromnegyed kilenckor reggeli gyűlés volt, ahol a tanárok elmondták az aznapi tudnivalókat, majd egy-egy diáktársunk előadást tartott választható témakörben, ezzel is motiválva minket a szereplésre és egymás jobb megismerésére. A nyolc magyar, egy lengyel, egy grönlandi és kábé húsz dán diák közül volt, aki kedvenc filmjét mutatta be, mások hobbijukról, hazájukról készítettek prezentációt, megint mások éneklésre buzdítottak minket. Engem már első perctől kezdve félelemmel töltött el, hogy egy napon nekem is ki kell állnom mindenki elé és angolul kell felolvasnom vagy beszédet tartanom. Kezdetben csupán egy filmet akartam lejátszani (a lehető legkevesebb élőszóval kísérve), ám napról napra nőtt bennem a bátorság, s végül kellő önbizalommal álltam ki
a többiek elég és tartottam meg előadásomat kedvenc országomról, Olaszországról. A skandináv országokban szinte mindenki tökéletesen beszél angolul, és ez Vallekildében sem volt másképp.
A konyhás lányokkal vagy a gondnokkal ugyanúgy megértettük magunkat, mint a tanárainkkal vagy diáktársainkkal.
A kreativitás szintén újdonság volt az életemben, hisz Vallekilde előtt soha nem hittem, hogy bármilyen kézügyességet vagy egyéb készséget igénylő tárgyban tehetséges lehetek, itt viszont évek óta először festettem és rajzoltam, zenéltem és énekeltem, írtam és felolvastam, gyöngyöt fűztem és plakátot készítettem. Rengeteg olyan dolgot kipróbáltam, számos olyan tevékenységgel megismerkedtem, amire itthon sajnáltam az időt vagy éppen nem volt lehetőségem. Így találtam rá azóta is egyik legkedvesebb hobbimra, a fotózásra, amelyet szintén egy dán tanárom biztatására kezdtem el komolyabban művelni.

Ez itt már a búcsú

Liberalizmus a gyakorlatban
Dánia messze földön híres liberális életfelfogásáról, és ez a szabadelvű gondolkodásmód az iskolarendszerben is jól követhető módon érvényesül.
A népfőiskolákon demokrácia van: alulról szerveződő közösségben élnek egymás mellett a diákok, a tanárok és minden egyéb iskolai alkalmazott. Közös programnak számít a takarítás, az étkezések utáni mosogatás, továbbá rengeteg sport- és szabadtéri program, esténként koncert, filmvetítés és filmforgatás színesítette az egyébként is aktív hétköznapjainkat. A tanórákon – nekem szokatlanul – nagy szabadságot élveznek a diákok, mégsem fordult elő, hogy ezzel valaha is visszaélt volna bárki.
A tanár fogalma is egészen más megvilágításba került a szememben a helyett a már-már tekintélyelvű iskolamodell helyett, amelyet addig ismertem. Egy sokkal lazább, közvetlenebb rendszerbe kerültem, ahol a tanárok együtt vacsoráztak, boroztak, buliztak a diákokkal, és ezzel a tisztelet kifejezésének egy egészen más formáját tapasztalhattam meg.
Szokatlan volt a reggeli közös éneklés: egy különös zsoltáros kötetből énekeltünk dán vagy svéd nyelvű világi dalokat minden reggeli vagy esti összejövetel alkalmával. Eleinte szinte templomban vagy legalábbis valamiféle hitközösségben éreztem magam az állandó dalolás miatt (ez a szokás egyébként a népfőiskolák alapítójától, N. F. S. Grundtvigtól származik, aki valóban pap volt), de később ez annyira hozzátartozott a mindennapjainkhoz, hogy több népdalt is komolyan megkedveltem, és a mai napig szívesen hallgatom, miközben nosztalgiázom az ott eltöltött időről.

Otthonosan
A népfőiskolákon tehát a közösségnek központi szerepe van, talán ezért is telepítették őket
a nagyvárosoktól viszonylag távolra, hogy a diákok esténként ne járjanak ki az intézményből és ne máshol keressék a szórakozást. Mindannyian együtt éltünk, együtt tanultunk, együtt étkeztünk, ám mégsem mondhatom, hogy meguntuk volna egymást. Gyakran voltak vendégeink más iskolákból, hogy együtt tanuljunk vagy filmes projekteken dolgozzunk, de szerveztek Vallekildében öregdiák-találkozót és nyílt napokat is, amikor megmutathattuk a nagyvilágnak, hogyan is élünk a népfőiskolán. A tanév utolsó heteiben tanáraink saját otthonukban láttak minket vendégül. Jó volt bepillantást nyerni a dánok hétköznapjaiba, belülről is megnézni a dán házakat, a lakberendezési stílusokat, az étkezési szokásokat – hétköznapi életüket. Legtöbb tanárunk Vallekilde környékén él, közel a tengerhez, így nagyon hangulatos estéket töltöttünk el a tengerparti házakban, egy finom vacsora és egy dán kávé mellett. A dánoknál igen nagy kultusza van a kávénak és a teának, az úgynevezett hygge („meghitt hangulat”) elengedhetetlen kellékei ezek. Az iskolában kezdetben furcsán hatottak a filmvetítésekre vagy az órákra télen is mezítláb vagy mamuszban csoszogó dánok, kezükben egy termosz teával vagy hosszú kávéval. A termoszt mi, magyarok is átvettük, és mindennapjaink szerves részévé vált
a meleg ital.
A Dán Kulturális Intézet szerint „amit a dán népfőiskola nyújt, az a dánokkal és a dán kultúrával való találkozás élménye, a dán nyelvvel való ismerkedés szépsége, különböző nemzetiségű és dán barátok szerzése, olyan tantárgyak megismerése, amelyek nem szerepelnek az itthoni gyakorlatban”. Ám Vallekilde ennél sokkal többet adott nekem. Valóban sok barátot és ismerőst szereztem, megismertem egy új nyelvet és kultúrát, de azt az optimista és derűlátó gondolkodásmódot is igyekeztem a magamévá tenni, amit a dánok képviselnek. Rengeteg biztatást, bátorítást kaptam tanáraimtól és társaimtól, amitől én is napról napra nyitottabbá és magabiztosabbá váltam, és bízom benne, hogy itthon, Magyarországon is képes leszek e felfogás szerint élni. Ha pedig egyszer elfogyna a munícióm, nem lesz más választásom, vissza kell térnem három hónapra Vallekildébe.

Szerző: Kaprinyák Nikolett, fotó: a szerző archívumából
Megjelent az Éva magazin 2010. decemberi számában. Minden jog fenntartva.