just for women

Nincs. Nincs eléggé a feje tetején, amíg az a talpa, hogy bárhol a földgolyón a férfinak a nővel szemben nemi alapon előjogai lehetnek. Amíg nő nem tanulhat vagy nincs választójoga, amíg korlátozzák a személyes szabadságát, amíg ugyanannyi munkáért kevesebb fizetést kap, amíg egyedül viseli a gyereknevelés és a háztartás terheit, amíg kismamaként hátrányosan megkülönböztetik a munkaerőpiacon, addig az a feladat, hogy aki már érti és érzi, adja át a tudást: a nemek partnersége és egymás méltóságának tiszteletben tartása elemi és közös érdekünk. Nem a biológiai nemek – fiúságunk és lányságunk – tagadásáról van szó, hanem a társadalmi terhek és kiváltságok egyenlő és igazságos elosztásáról. A gondolkodás évszázados téves beidegződései idővel felszívódhatnak, ha kitartóan tudunk egymással normálisan élni: ha egyenrangú (nem egyforma!) félnek tekinti egymást férfi és nő.
Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramjának tavaly novemberi módosításában volt egy mondat, amely szülői és szakmai körökben is kiverte a biztosítékot: „az óvodai nevelés tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti
a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását”. Egy új kormánydöntés kiradírozta az inkriminált szöveget a programból. Úgy tűnik, nem értjük az elvet. Még nem értjük. Ebben sem az elv, sem mi nem vagyunk hibásak. Súlyos évszázadok állnak mögöttünk.

Kezdjük Ádámnál és Évánál
Az előítéletek lebontásához pedig igenis vissza kell mennünk az időben. A sztereotípiák megértését Ádámnál és Évánál, a megszüntetését Ádámkánál és Évikénél kellene kezdeni. Például pont az oviban.
A hagyományosan patriarchális felfogás szerint a nők – és csak a nők – mindig szerények, passzívak, jól főznek és szociálisan érzékenyek, a férfiak pedig bátrak, aktívak, nem sírnak és jól tudnak inni. Ezek a skatulyák már egy ötéves fejében is ott vannak. Egy ismert vizsgálat során a gyerekeket arra kérték, hogy segítsenek egy lánybabának és egy fiúbabának megtalálni az elvesztett tárgyaikat. A lánybaba megkapta a virágot, a söprűt, a szatyrot, a pólyát, a hőmérőt és a ruhakefét. A fiúbabának jutott a szög, a kalapács és az autó. Az újságot a gyerekek több mint a fele a fiúnak adta, és minthogy ezek mégiscsak 21. századi ovisok voltak, a pénz, a könyv és a töltőtoll uniszexnek bizonyult. Ez is valami. És ez már annak az alig száz évnek a vívmánya, ami azóta telt el, hogy a nők politikai választójogot kaptak – a történelem folyamán először.
Igen, fogjuk az egészet bátran a történelemre! Hamar rájöhetünk, hogy az évszázadok során a túlélésre, biztonságra törekvés, a szaporodás természetes ösztönkésztetése, a vallás, a hitélet, a gazdasági élet szervezése, továbbá mindennemű emberi gyarlóság (mint hatalomvágy, birtoklási vágy, kapzsiság ésatöbbi) mindig szolgáltatott ideológiai hátteret a különböző társadalmi berendezkedéseknek és nemi szerepfelfogásoknak.
Ősemberéknél állítólag még rendben ment minden. Míg ősapa vadászott, halászott, ősanya gyűjtögetett, főzött, mosott, takarított, ruhát varrt, gyógyított, gyereket nevelt. Ez ugyebár ésszerű, praktikus és genderproblémáktól mentes elgondolás volt. Ősanyáinkat nagy becsben tartották, tisztelték bennük azt az isteni adományt, hogy utódot tudnak világra hozni.
Ez a nőkultusz egyes kutatások szerint legalább 23 ezer évig tartott, mások szerint még tovább. Férfiak és nők egyenrangúságban éltek: volt szabadságuk, később lehetett tulajdonuk, pénzük, még később akár hatalmuk.

És a férfi öntudatra ébred
El is telt így pár tízezer év, mígnem a férfitársak kezdtek lassan öntudatra ébredni. Rájöttek, hogy az utódok létrehozásához ők is feltétlenül kellenek, és amint ráeszméltek, hogy nélkülözhetetlenek, azonnal felülkerekedtek. Megtörtént a nők trónfosztása (a világ talán épp ekkor fordult a feje tetejére?). A nő alárendelt helyzetbe került, szigorú vallási és világi előírások korlátozták most már szabad akaratát, öltözködését,
a társadalomban és a családban elfoglalt helyét és szerepét.
Szent Pál egyik levelében például fontosnak tartotta kiemelni: „S nem a férfit teremtette Isten az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll...”, majd kicsit lentebb „a törvényhozás ideje alatt az asszony hallgatva üljön a helyén, és fogadja el a határozatokat. Megengedhetetlen, hogy férfiak ítélkezésébe asszony beleszólhasson.” Aquinói Szent Tamás sem volt árnyaltabb: „Ami az asszonyokat illeti, valamennyien gyengék és bűnre hajlamosak.” A 19. századi filozófia egyik jeles alakja, Nietzsche pedig a következő, nem vicces tanácsot adta férfitársának: „Barátom, ha asszonyhoz igyekszel, ne felejts el ostort vinni magaddal!”
Néhány híres, kiemelkedő nőszemélyt, tudóst, politikust, művészt persze mindannyian meg tudunk említeni (Szapphó, Szent Johanna, Mata Hari), de ők nem nőtársaik sorsának megváltoztatásával, hanem egész mással voltak elfoglalva.
A nőket évszázadokon át elzárták a közügyektől, a történelem nagy fejezeteit nem nők írták – legfeljebb a háttérből vezethették a nagy férfiúkat egy-egy jól ingerelhető szervüknél (például orruknál, hasuknál) fogva.

A feminizmus színre lép
„Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel a jogaidat!” – sokak szerint ezzel a híres mondattal kezdődik a női jogokért folytatott küzdelem, a feminizmus története. Olympe de Gouge írta le 1791-ben a francia forradalom idején A Nők Jogainak Nyilatkozatában, indulatos válaszul Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára, amelyből a szerző szerint kirekesztették a nőket. A forradalmi hangú nyilatkozat kimondja, hogy a nő szabadnak születik, és ugyanolyan jogok illetik meg, mint a férfiakat, a törvény előtt a férfival egyenlőnek kell lennie, ugyanúgy részt kell vennie a törvénykezésben, ugyanolyan tisztségeket és hivatalokat kell betöltenie, mint a férfinak, és ezek elérésének feltétele kizárólag a tehetség és az érdem lehet. Olympe asszony nyakas volt, hát a fejével fizetett tisztánlátásáért, eretnek ötleteiért kivégezték a jakobinusok.Egy évvel később Mary Wollstonecraft Angliában megírta a feminizmus alapművét, a férfizsarnokság elleni lázadás háromszáz oldalas kiáltványát, A nők jogainak követelését.
Ő is arra jutott, hogy a nő egyenlőnek születik a férfival, csak
a nevelés miatt válik gyenge, tanulatlan lénnyé. Pedig joga lenne tanulni, önálló életet élni („nem mint szárnyasok, ketrecbe zárva otthon”).
Hiába, a gondolat a legmakacsabb parazita: ami egyszer bevette magát az agyba, azt nem egyszerű onnan kipiszkálni! Feministák három generációja harcolt eredménytelenül a tanuláshoz való jogért, a keresettel való szabad rendelkezésért és a politikai választásért. Sokan közülük börtönben végezték, terror áldozatai lettek, sokukat dühödt nőtársaik koncolták fel. Végül – mily bizarr – a férfiak első világháborúja érte el azt, amit az asszonyok nem: a harcoló vagy halott férfiak helyére nők milliói kerültek a gyárakba, így jutottunk be a munkaerőpiacra. Nem a belátás, csakis a gazdasági kényszer változtatott a hozzáálláson. A nők munkájukért cserébe most már szavazójogot is kaptak.
Csakhogy a nők a háborúk után is meg akarták tartani állásukat, és ez nem volt népszerű törekvés. Az asszonyokat újra otthon akarták tudni a férfiak, vissza akarták venni az addig sérthetetlen felségterületeket. Az ötvenes években reklámok, filmek sulykolták az emberekbe: családanyának lenni, otthon maradni az egyetlen üdvözítő út. De a nőszellem már kibújt
a palackból.
Neki kellett futni a lecke ismétlésének békeidőben újra. 1949-ben megjelent Simone de Beauvoir híres könyve, A második nem, a lázadó nők új nemzedékének bibliája.
Radikális, figyelemfelhívó, női öntudatra ébresztő akciókra volt szükség. Mint az, amikor a 60-as évek Amerikájában női jogvédő csoportok a Miss America szépségverseny döntőjének helyszíne előtt tiltakozásul Miss Amerikává választottak egy birkát, és felállítottak egy Szabadság Kukát, amibe a nők elnyomását szimbolizáló tárgyakat dobáltak: konyharuhát, fűzőt, műszempillát, drótkosaras melltartót. A feminizmus tömegmozgalommá vált.

Magyarországon a helyzet
A háború után itthon, Magyarországon is elindult a libikókajáték: a gazdaság szerkezetéhez és az uralkodó politikai irányzatokhoz igazgatták mindig az aktuális nőpolitikát. Az 50-es években nálunk a társadalom modernizációjának fontos eleme volt a hagyományos családi szerepek és a polgári család felszámolása. A nők kellettek az iparban, a mezőgazdaságban, épültek hát a bölcsődék, az óvodák, a dolgozó nő számított a társadalom hasznos tagjának. Nem kaptak ugyanannyi pénzt a munkájukért, mint férfitársaik, vezető pozícióba sem kerülhettek, az előmenetel csak egy bizonyos szintig volt lehetséges, de kétségtelenül szocialistaember-számba vették őket. Aztán körülbelül a 70-es évek foglalkoztatási szerkezet-átalakításainak idején már tornyosulni kezdtek a problémák. Mire a nők belejöttek volna a munkába, a tanulásba, a fogamzásgátlóval megkönnyített életpálya-tervezésbe, addigra megint változtak az igények. Komoly veszélyeket rejtett a gyerekszámcsökkenés. Lett gyes, gyed, és megint felmagasztosult a gyermekét 3 évig otthon nevelő, férjet kiszolgáló háztartási alkalmazott: a feleség.
A rendszerváltás új módon zavart össze megint mindent: egymillió munkahely szűnt meg egy csapásra, és bár praktikus lett volna a nőket otthon tartani, ezt mégsem lehetett totálisan megoldani, mert egyrészt az életszínvonal folyamatos zuhanása ellehetetlenítette volna az egykeresős családokat, másrészt a nőnek is ambíciója támadt, hogy karriert építsen az eszével, a kreativitásával, a tehetségével.
Most itt tartunk. Lelki és gazdasági válságmenedzselünk. Az állások bizonytalanok, a nő nem ideális munkavállaló, mert gyereke van vagy lesz. Centizgetjük a gyest, serkentenénk egyszerre a gyerekszülést és a munkavállalást, de nincsenek éppen bölcsik meg ovik, a nőkön tripla a teher: kell szülni, pénzt keresni, háztartást, gyereket, férjet ellátni. Nem megy. Fiúk, be kell szállnotok. A gyerek és a háztartás közös.
Ezért lássa egy ovis is apát a konyhában, a foci- vagy balettedzés szülői várójában, ezért legyen tanúja, ahogy apa kiszolgálja a holtfáradt anyát, és az se menjen csodaszámba, ha anya akár felfúr egy polcot, feltölti a kocsiban a hűtővizet – mindezektől még senkinek nem sérül a presztízse. Sőt. A gyereknek tapasztalnia kell, hogy kábé ugyanannyi ész, erő, lelemény és elszántság szükséges egy dugulás elhárításához, mint egy marhapörkölthöz, és hogy érzelmileg és fizikailag is egyformán számíthat a szüleire, mert a feladatok egyenlően vannak elosztva.

Ez a cikk azÉva magazin 2010. októberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.