Több regényíróról hallottam, hogy amint elkezdtek írni, a történet szinte magától alakult. Veled is így volt?

Nekem már nagyon régóta megvolt maga a történet. Mind a négy könyv esetében először vázlatot írtam, aztán bontottam fejezetekre. Leginkább arra kellett ügyelnem, hogy a három főhős nézőpontja passzoljon és arányban maradjon. Hiába írtam nagy élvezettel a regény leggonoszabb figurájáról – nekem ő a kedvencem –, a végén sok mindent ki kellett hagynom.

Mennyi ideig készült ez a négykötetes regényfolyam?

Másfél évig. Egy évig kint voltam ösztöndíjjal Nagy-Britanniában, hogy a disszertációmat írjam, és ez hosszú, unalmas időszakokat is hozott, nem lehetett állandóan olvasni, szakirodalmat gyűjteni. Kikapcsolódás volt mással foglalkozni. Akkor született meg a Csodaidők vázlata. Magának a regénynek a megírása viszonylag gyorsan ment.

Elvégezted a hebraisztika szakot, jól ismered a zsidó hagyományokat. Ez szolgált alapul a regénybeli közösség, a Kaven világához?

Az ortodox zsidó közösségekkel sokat foglalkoztam, de minta volt az Amerikában élő, körülbelül 200 ezer fős keresztény gyülekezet, az amisok közössége is. Mindkettőben a hagyományok fontossága az érdekes.
A Csodaidők négy kötete tulajdonképpen egy totális háborús történet, amely sok mindenben a második világháborúhoz hasonlít.Természetesen húzható párhuzam a holokauszttal és
a világháború minden szörnyűségével. De mégsem az! Ez a regény arról (is) szól, hogy a mást mindig furcsán, rossz szemmel nézik, mert aki elkülönül, abban mindig van valami gyanús. Máshogy öltöznek, más a nyelvük? Gyanús, gyanús, gyanús! És a többséget, ha megfelelően manipulálják felülről, bármikor neki lehet ugrasztani az elkülönülő kisebbségnek. Nem szerettem volna zsidózni, cigányozni vagy amisozni, egyszerűen egy történetet akartam elmondani és kész.

A regény Kavenen belüli nagycsaládjai azért nagyon idegenek a mai embertől.

Manapság a társadalomban mindenre van példa, és mindennek az ellenkezőjére is. Azon gondolkoztam, vajon egy ilyen pluralista világban mi lehet az, ami mindentől elüt. Mi lehet az a modell, ami nincs? És ez a nagycsalád, amiből ha kiszakadsz, kiszakadsz a közösségből, a társadalomból. Talán ezt egy kicsit nehéz is követnie az olvasónak, hiszen olyan markánsan különbözik bármitől, amit ismer.

Nagy kérdése a regénynek, hogy megbocsátható-e a kiszakadás. Visszafogadhatóak-e a közösséget elhagyók?

Vannak emberek és családok, amelyek képesek a megbocsátásra, és vannak, akik sosem jutnak el odáig. Lényeges azonban, hogy semmilyen megbocsátás vagy megbékélés nem jelenthet egyet a felejtéssel! El kell fogadni, hogy ami volt, az a múlt, emlékezni kell rá, de ne hurcoljuk át a jövőbe. És azért emlékezünk, hogy ne essünk bele újra meg újra ugyanazokba a hibákba.

A meggyőződés maradt A te életedben is meghatározó a közösséghez tartozás. Milyen út vezetett téged idáig? Milyen volt a gyerekkorod?

A családom története tipikus magyar „sikertörténet”. Anyu óvónő volt, apu – mondjuk úgy – vállalkozó, valamikor a kamaszkorom elején OTP-kölcsönnel házépítésbe kezdtek. Aztán amikor nem tudták fizetni a kölcsönt, eladták a házat. De közben a pénztelenségben szétment a család. Akkor ketten voltunk gyerekek a húgommal, de apu későbbi kapcsolataiból még született négy öcsénk.

Édesapád újra magára talált. És mi lett az édesanyáddal?

Nehéz erről beszélni. Anyukám lecsúszott, Pesten volt sokáig hajléktalan. Az utolsó 6-7 évben együtt fizettük a húgommal az albérletét és a rezsijét. Két nappal azelőtt halt meg, hogy a kislányom született. Az utolsó kötetet éppen neki dedikáltam: a harmadik elolvasása után kérte a kéziratot, de nem adtam oda neki, azt mondtam, majd megkapja a könyvet. Tévedtem, nagyon bánt. Mindig szerettem, csak sokszor hülyét kaptam tőle. Nem volt rossz a viszonyunk, de tény, hogy úgy 14-től 18 éves koromig ki nem állhattam őket. Apuval azóta sem találjuk a hangot. Fel-felhívjuk egymást telefonon, és kész.

A szüleid vallásos emberek?

Nem. Egyáltalán nem. Én úgy kerültem közel a valláshoz, hogy beleszerettem egy fiúba, aki egy gyülekezethez tartozott, ő vitt be engem is. Aztán a fiú ment, a meggyőződés maradt.

Hogy lesz valaki református, ha nem református családba születik?

Amikor az előző gyülekezetemet otthagytam, éppen Tolnán laktunk. Az utcán sétálgatva megláttam az egyik házon egy táblát: Református Gyülekezeti Ház, istentisztelet ettől eddig. Kíváncsi lettem – hogyhogy nem templom? –, elmentem megnézni az istentiszteletet, és tetszett, ahogy a lelkész prédikált. Attól kezdve eljártam a gyülekezetbe. Úgy voltam vele, hogy valahová tartozni kell. Ha az ember nem tartozik sehová, akkor előbb-utóbb a legfontosabb dolgok elméletté sikkadnak és eltűnnek az életéből. Hacsak bélyeget gyűjtesz otthon, akkor is kell valahol egy másik bélyeggyűjtő, akihez hasonlítod a gyűjteményedet, akivel megosztod a szerzeményeidet. Vagy nézd meg a pecásokat! Mennyit tudnak beszélgetni a halakról meg a pecásfelszerelésről!

Milyen a te közösséged, a gyülekezeted?

Úgy 100-an vannak, ebből 15–30 fő jár templomba. De az is lelkészi munka, ha a boltba menet megállít Mari néni, és 30–40 percet beszélgetünk.

Tudnak a regényedről?

Persze, de elnézik. (Nevet.) Nem haragszanak.Optimista vagyok

A férjed is lelkész és festőművész. Mit szól ahhoz, hogy a felesége írónő (is)?

Nem szól semmit, békén hagy. Elolvasta a Csodaidőket, muszáj volt, házastársi kötelesség. Én is megnézem a képeit és véleményt mondok. De a férjem Esterházyt, Kertész Imrét, Márait olvas, hozzájuk képest én – hogy úgy fogalmazzak – eléggé populáris irodalom vagyok.

És te mit olvasol, ha éppen nem írsz?

Populáris irodalmat. (Nevet.) Mindent. Egy ideig Vavyan Fable-t is szerettem és Lőrincz L. Lászlót is. De most már az első húsz oldal után megmondom, ki a gyilkos, hogyan gyilkol, vagy ki kivel fog összejönni. Ha relaxálni akarok, Rejtőt olvasok vagy Agatha Christie-t.

A Harry Pottert hányszor olvastad?

Angolul vagy négyszer mind a hét kötetet – magyarul azért nem olvastam ennyiszer. De én ezen és A gyűrűk urán tanultam meg rendesen angolul – és talán történetet mesélni is. Amúgy sokáig tartott, amíg rávettem magam, hogy elolvassam. Éppen jiddis kultúrtörténeti vizsga előtt voltam, és lazításképpen valamit olvasni akartam a kádban. Semmit nem találtam a húgomék polcán, amit ne olvastam volna. Fanyalogva vettem kézbe, aztán éjjel egyig többször kihűlt a fürdővíz. Nekem bejött, és még mindig szórakoztat.

Többen pesszimistának tartják a könyvedet. Hiába ugrunk kétezer évet a jövőbe, az emberek nem változnak.

Hát igen, az én történetem 3920-ban kezdődik, de lehetnénk akár 1920-ban is, ami az előítéleteket, a korlátolt gondolkodást, a manipulálhatóságot és a többit illeti. Nagy kérdés, hogy ilyen lesz az ember vagy nem lesz ilyen. Történészként, a kétezer évvel ezelőtti dokumentumokat ismerve, azt kell mondanom, hogy sajnos mi sem sokban különbözünk a kétezer évvel, de akár a négyezer vagy hatezer évvel ezelőtt élőktől. Bár azt gondolom, és a regény is erről szól, hogy az emberek nem változnak meg, nem ítélem el őket, hanem elfogadom, hogy ilyenek. Mivel az emberi kapcsolataim jók, alapvetően optimista ember vagyok, jól érzem magam. És ez így elég is.

Szerző: F. Nagy Ágnes, fotó:Dala Gábor, smink: Simon Lucia

Ez a cikk a Éva magazin 2010. júniusi számában jelent meg eéőször. Minden jog fenntartva!