A történet egy gyerekújsággal kezdődött. A család a papa kiküldetése révén néhány évig Algériában élt, s Noémi minden héten megkapta a helyi gyereklapot. Ebben látta meg az „Orvosok határok nélkül” nevű szervezet adománygyűjtő felhívását, s ez annyira elbűvölte, hogy elhatározta: ő is ilyen orvos lesz. Orvosnak készült egészen az érettségiig, de akkor rájött, hogy fontos ugyan az ember, de a föld, a természet még fontosabb. Elnyert egy francia állami ösztöndíjat, Párizsba utazott, ahol először általános biológiát és kémiát tanult, majd Montpellier-ben elvégezte az agráregyetemet. Akkor már tudta, hogy valahol egy szegényebb országban fog dolgozni.

A ruandai krumpli
Noémit nagyon megviselte, amikor a család hazaköltözött a kiküldetésből, és az akkor tizenkét éves kislány nem találta a helyét Budapesten. Úgy érezte, Algériában sokkal nyugodtabbak és nyitottabbak az emberek, s ez az individualista Európa nem neki való. Állandóan visszavágyott Afrikába. Pár évet ugyan várnia kellett, de végül kívánsága teljesült. Az agráregyetem utolsó évében jelentkezett egy másik egyetemre is, ahol trópusi vidékfejlesztést akart tanulni – ide azzal a feltétellel vették fel, hogy előtte gyakorlatra megy valamelyik trópusi országba. Ruandába utazott egy krumplibetegséget tanulmányozni. A diploma megszerzése után visszatért volna Afrikába, de projektjére ezúttal nem volt fogadókészség. Montpellier-ben megismerkedett egy nicaraguai egyetemi tanárral, aki nemcsak kedvet csinált az országához, de munkát is segített neki találni.

Lóháton Nicaraguában
Noémi úgy vágott neki Nicaraguának, hogy mindössze néhány szót tudott spanyolul. Egy kis hegyvidéki közösségbe került, 40–50 család közé – és három hét után már elég jól megértette magát. A szakmai gyakorlat hat hónapig tartott, ezalatt kellett megírnia a diplomamunkáját. Reggelenként gyalog, buszon vagy éppen lóháton indult útnak, és kérdezgette az embereket, mi mindent termelnek, milyen problémákkal küszködnek. Ismerkedett a vidékkel, az ország történelmével, és közben beleszeretett Nicaraguába. Befogadták, megtanulta a nyelvet, hitt abban, amiért, és azokban, akikkel dolgozott, és érezte, hogy ide vissza kell térnie. Franciaországban megszerzett egy újabb egyetemi fokozatot – és máris Nicaragua felé vette az irányt.
Ezúttal egy hétszáz fős faluban talált munkát a helyi kistermelők szervezeténél, havi kétszáz dolláros fizetésért. Nemcsak a kereset, de a szállás is szerény volt, egy kicsi szobája volt a szervezet irodájában. Villany csak napközben volt, estére feltöltötte az akkumulátort, ami harmincöt percig tartott ki: ennyi ideig tudott olvasni. Ha nem dolgozott, leginkább a szomszéd gyerekekkel játszott, és mivel ő volt az egyedüli külföldi a faluban, többen megkérték, hogy adjon angolórát. Volt, aki nem tudott se írni, se olvasni, mégis meg akart tanulni angolul, hiszen arrafelé még sokakban él az „amerikai álom” vágyképe. Így telt el másfél év, és Noémi lassan kezdett elvágyódni. Szeretett volna nagyobb városba költözni, néha buliba menni, más közösségeket is megismerni. Vagyis az idő megérett a váltásra.

Indiánok között
Hondurasba utazott, de ott csak egy évig maradt, mert kevés volt a terepmunka. Ráadásul állandóan visszavágyott Nicaraguába, egyre szenvedélyesebben érdekelte ez a maja kultúrán alapuló társadalom. Még jobban meg akarta ismerni, milyen ott a kapcsolat az idősekkel, a természettel, az anyafölddel. Visszament tehát, és fél évig egy kis kávétermelő szervezetnél dolgozott. Majd felvették ahhoz a francia nonprofit szervezethez, ahol ma is dolgozik. Az „Agronómusok és Állatorvosok Határok Nélkül” (www.avsf.org) elsősorban közép-amerikai kistermelőknek és indián törzseknek nyújt technikai és módszertani segítséget, és Franciaországban is megpróbálja felhívni a figyelmet a szegényebb országok termelőinek problémáira. Az első két évben Noémi volt a szervezet nicaraguai koordinátora, két éve pedig regionális koordinátor, vagyis hozzá tartozik Közép-Amerika három legszegényebb országa, Nicaragua, Guatemala és Honduras.
Noémi a nicaraguai fővárosban, Managuában bérel lakást, ott tartja a ruháit, már egy mosógépet is beszerzett, de leginkább úton van. Kijár a terepre, megbeszéli a termelőkkel például a gabonagyűjtés problémáját. A munkának van bürokratikus része is – beszámolók írása, projektek összeállítása –, amit kevésbé szeret, de végtére azt is meg kell csinálni.
Gyakran találkozik indián termelőkkel, akiket persze nem úgy kell elképzelni, mint a hajdani indiánfilmek szereplőit. Nicaraguában a többdinasztiás Somoza-diktatúra alatt az indiánokat eltiltották a saját nyelvüktől, otthon szőtt ruháiktól, úgyhogy mára elvesztették kultúrájuk sok elemét. Az arcokon látszik a származás, de a ruhákon nem, ugyanúgy pólót és farmert viselnek, mint a többi termelő.

A managuai macsók
Managua a világ egyetlen más helyéhez sem hasonlítható. 1972-ben egy földrengés porig rombolta, így régi épület egyáltalán nincs a városban. Mivel semmiféle pénz nem jött az újjáépítésre, az igen szegényes új házak ott nőttek ki a földből, ahol épp helyet találtak maguknak. Ha az ember lenéz a repülőről, az alacsony házak és a rengeteg zöld láttán úgy érzi, egy hatalmas falu fölött repül. A fővárost kétmillióan lakják, autóforgalom van ugyan, de sokkal kisebb, mint más közép-amerikai városokban. Noémi Pesten nem szívesen vezet, Managuában viszont gond nélkül beül a volán mögé, igaz, nincs is más választása, gyalog járni ugyanis nem tanácsos a rossz közbiztonság és a negyven fokos hőség miatt. Vásárolni a négy óriási bevásárlóközpont valamelyikében szokott, itt néha beül egy-egy moziba is, a barátaival pedig a város diszkóiban és bárjaiban találkozik. A kulturális lehetőségek meglehetősen szűkösek. Van két színház, de az állandó pénzhiány miatt nem tudnak sok programot szervezni. A managuai Nagyszínházban nemrég a Carmen ment díszlet és jelmez nélkül, így igencsak nehéz volt belehelyezkedni a különben jó előadásba.
Nyolc év alatt sok barátot szerzett, elsősorban helyieket, illetve Nicaraguában élő dél-amerikaiakat. Noémi a külföldi kolónia életében nem nagyon vesz részt, ott az emberek jönnek-mennek, legfeljebb egy-két évet maradnak, így nehéz mélyebb kapcsolatokat kiépíteni. Legjobban a nicaraguai emberek nyitottságát és segítőkészségét szereti. Ha valahol lerobban a kocsija, ha nem bírja áttolni a motorját a kis patakon, tudja, azonnal jön valaki, aki segít. A nicaraguaiak kíváncsiak, odafigyelnek a másikra – Noémi egyebek közt ezért is él szívesebben ott, mint Európában. Persze vannak kulturális különbségek, amelyekkel máig nem sikerült megbarátkoznia. Ilyen például a férfiak macsó, latino mentalitása. De a szegénységgel, a szenvedéssel sem könnyű nap mint nap szembenézni, hogy ne szokjon hozzá, ne fásuljon el. A mérleg másik serpenyőjében mégis több van. Noémi békésebbnek és könnyebbnek érzi az életét Nicaraguában, mintha itthon volna, és nem csak az emberek miatt. Szereti a földet, szereti azt a kapcsolatot, amit az utóbbi években kialakított a földdel. Megnyugtatja, kiegyensúlyozottá teszi, hogy érzi a természeti energiákat és bennük létezik. És hogy mi hiányzik itthonról? Természetesen a családja.
És a Túró Rudi.

Szerző: Bokor Gabriella, FOTÓ: Ariel Flores, Gonda Noémi

Ez a cikk Noémi és a nicaraguai földművelés címmel az Éva magazin 2010. júliusi számában jelent meg.

MInden jog fenntartva.