„Hová??? – kérdezték az ismerősök értetlenkedve. – De hát ott háború van.” Leginkább akkor hallunk Grúziáról, amikor a fegyverek ropognak. Kevesebb szó esik a Fekete-tengeri ország páratlan szépségéről, lakói szívélyességéről, a jó közbiztonságról, az olcsó életről. Vértes Judit írása

A legenda szerint, jóval azután, hogy Isten már szétosztotta a világot az emberek között, a grúzok betoppantak átvenni a saját földjüket. Isten dühbe gurult az orcátlanságra, és mérgesen azt mondta a küldöttnek: „Nagyon elkéstetek.” Az elutasítás azonban nem szegte kedvét a grúzoknak, leleményesen kivágták magukat: „Mostanáig fehér asztalnál ittunk az egészségedre, amiért ilyen szép világot teremtettél nekünk.” Tetszett Istennek a válasz meg a grúzok felhőtlen vidámsága, és azt felelte: „Igazság szerint maradt még egy darab föld, amit magamnak tartogattam, de most nektek adom.” A grúzok ezért mondják: Isten kertjében élnek.
Ezt a bájosan öntelt legendát támasztja alá John Steinbeck – egyike azon kevés nyugati értelmiséginek, akit Robert Capával, a nagy fotóssal együtt 1947-ben még beengedtek a vasfüggöny mögé. A Szovjetunióban tett látogatásukat megörökítő Orosz napló című útirajzban olvashatjuk: „Akárhol jártunk a Szovjetunióban, lépten-nyomon elhangzott egy varázsszó: Grúzia. Olyanok beszéltek sóvárogva Grúziáról, akik sosem jártak ott (…), mondván, hogy a grúzok tudnak ám csak igazán inni, táncolni, zenélni, dolgozni és szeretni. És úgy beszéltek erről a Fekete-tengerig nyúló kaukázusi országról, mint valami második mennyországról. A legtöbb orosz valószínűleg azt reméli (…), ha erkölcsös életet él, halála után nem a mennyországba, hanem Grúziába kerül.”
A 2008 augusztusi orosz–grúz fegyveres konfliktus és a grúzok legfőbb exportcikkére, a borra kivetett orosz embargó után egy orosz bizonyára jobb mennyországi célállomást is el tud képzelni magának az 5 és fél milliós Grúziánál. Mi azonban azzal a reménnyel keltünk útra Grúziába, hogy erkölcsös életünk jutalmát épen-egészségesen vehetjük át.

Élet a szocializmus után
A sok háború, az utóbbi évek gazdasági hanyatlása nyomot hagyott az országon. Csupaszon meredező homlokzatok, kiürült falvak kísérték utunkat, amikor megközelítettük azt a helyet, ahol nemrég még ádáz harcok dúltak. A turizmus mind a mai napig nem heverte ki a háborús sokkot, pedig hajdan egész falvak éltek a szép számú turistaseregből. Ma egy éjszakára fejenként 15–30 láriért adnak ki szállást (1 lári körülbelül 160 forint), és ez már-már mesés bevételnek számít ott, ahol az átlagnyugdíj 80–90 lári, és az átlagfizetés sem több ennek háromszorosánál. Bár az energiahordozók, a benzin, az alapélelmiszerek, a közlekedés ára még mindig jóval az európai átlag alatt van, azért mégsem olyan nagy az olcsóság, hogy a havi 14 000 forintot érő nyugdíjból normálisan ki lehessen jönni. Tbiliszi leghangulatosabb és egyben legromosabb részében, az óvárosban egy idősebb hölgy azon búslakodott, hogy az újabb drasztikus busz- és metrójegyár-emelés miatt egy-egy baráti látogatást is meg kell fontolnia, mert az oda-vissza 120 forintnyi lárit nemigen engedheti meg magának. Arról nem is beszélve, hogy egy grúz nem megy üres kézzel vendégségbe.

Az orosz kártya
„Nincs munka” – hallottuk mindenfelől, és valóban feltűnően sok munkaképes ember üldögélt tétlenül az utcákon. Hiába két számjegyű a GDP-növekedés, a lakosság szinte semmit nem érzékel belőle. A munkanélküliség kiugróan magas, a városokban akár a 28 százalékot, országosan a felét is eléri.
Szomorú adatok a Szovjetunió hajdani éléskamrájából, melynek fejlett volt a fafeldolgozó és textilipara, naponta szállították kolhozaiból Moszkvába az orosz földön kincsnek számító déligyümölcsöt, a széles nagyvilágban is híres grúz bort.
A két örök kérdésre: Sto gyelaty? (Mi a teendő?) és Kto vinovat? (Ki a felelős?) a grúzok jó része más választ ad, mint a nyugati sajtó, melyben Oroszországnak az agresszor hálátlan, Grúziának pedig a függetlenségéért vérét ontó, büszke kis ország hálás szerepe jut. Még az utcákon STOP RUSSIA! matricát osztogatók is úgy vélik, a Szovjetunió szétesése előtt jobban éltek – igaz, szerintük a maguk erejéből, ellentétben az oroszok bűnének tekintett mostani visszaeséssel. A többség lelkesen szidja az Amerika-barát Szaakasvili elnököt, aki az orosz kártya kijátszásával, vagyis az orosz fenyegetés fölemlegetésével próbál küzdeni a nosztalgia ellen.
Egyvalami mindenesetre összeköti a grúzokat, bármilyen politikai nézetet valljanak, bármilyen társadalmi réteghez tartozzanak: Szuhumi, a Fekete-tenger gyöngyszeme, melyet Abháziával együtt elvesztettek és máig siratnak.

A történelem viharában
A grúz függetlenség kikiáltásával (1991) nagyjából egy időben vált önálló országgá a korábban Grúzia részét képező Abházia (1992), illetve Dél-Oszétia (1991), s a Kaukázusban kitört az általános – olykor véres összecsapásokba torkolló – zűrzavar, amiben az oroszok is nyakig benne vannak. Katonai erővel védik a grúzok ellen az abház és a dél-oszét határt, a „szakadár” országok lakosságának orosz állampolgárságot osztogatnak, Dél-Oszétiában még az óra is a moszkvai idő szerint jár, és lári helyett rubel a fizetőeszköz. Ahol egykor viszonylagos békében éltek együtt grúzok, örmények, oroszok, zsidók, de abházok és oszétok is, ott most ellenséges népek néznek farkasszemet egymással. Valódi konfliktusforrás, hogy az abházok többsége szunnita muszlim, a grúzok többsége ortodox keresztény, ám az oroszok mégis az abházok pártján állnak, holott az egyre izmosodó orosz pravoszláv egyház nem barátja az ugyancsak egyre izmosodó iszlámnak.
A grúzok fő szívfájdalma, Szuhumi egyébként ma is közkedvelt üdülőváros – mármint az oroszoknak, akik nagy tempóban vásárolják fel a kivált az otthoni árakhoz képest olcsó ingatlanokat.

Győz az életkedv
A grúziai látogató mégis úgy érzi: békés helyre csöppent, ahol a vendégszeretet nem kirakatba szánt árucikk, hanem a bizalom megnyilvánulása. Grúziában nem ritkaság, ha a taxisofőr – puszta segítő szándékból – a saját mobiljáról keres szállást az éjszaka 12-kor érkező utasnak, vagy ha a járókelő a tanácstalan idegennek szakszerű idegenvezetést tart, meghívja egy fagylaltra, pár nap múlva pedig egy házi koncerttel egybekötött vacsorára.
Az utcákon sűrűn sorakozó, dús gránátalmafákról késő nyáron, kora ősszel (vagyis ottjártunkkor) csábítóan csüngnek alá a gyümölcsök. Konfliktust – bár szerencsére sokkal szelídebbet – az ártatlan gránátalma is képes okozni: Örményország a maga nemzeti szimbólumának „privatizálta” (ebben segítségére volt az egyébként grúz születésű örmény rendező, Paradzsanov világhírű filmje, A gránátalma színe is), a grúzok viszont a termékenység, a szerelem és a bőség ősi jelképét ünneplik benne. Az ősidők óta szüretelt bor azonban egyértelműen grúz nemzeti kincs, minőségén még a szovjet hatalom is őrködött. Persze, mert a népek vezére, a grúz születésű Sztálin nagy híve volt a hazai bornak. Rosszabb sorsra jutott a grúz tea, amely az erőltetett tömegtermelés áldozataként nem tudta felvenni a versenyt a minőségi teákkal, viszont jobb híján az egész Szovjetunió ezt itta. 1995-ben egy német teakereskedő dollármilliókat invesztált a grúz teatermesztésbe, de a jelek szerint nem sikerült lelket lehelnie belé.
Ne feledkezzünk meg a Borjomi (ejtsd: Borzsomi) ásványvízről sem: a kis országban közel ezer helyen fakad fel az ásványi anyagokban rendkívül gazdag és a helyiek szerint az összes ma ismert betegségre gyógyírt nyújtó forrásvíz, melyet 20 országba exportálnak.
Külön cikket érdemelne a grúz konyha: a mártások (a tkemali szilvaszósz, amelyet Nyikita Hruscsov pártfőtitkár állítólag vasszög mellé is ajánlott), a hacsapuri nevű sajtos lepény, a harcso leves, melynek sűrű levében rafinált kombinációban keveredik a rizses marhahús az enyhén savanykás szilvaszósszal, a fokhagymával és különböző zöldfűszerekkel. Vagy a szüreti csurcshela: megfőzik és besűrítik a friss szőlő levét, megmártanak benne cérnára fűzött diót, és botra lógatva úgy árulják az utcán, mint a hosszú, páros gyertyákat.
Vagyis akármilyen szörnyű a helyzet, az emberek vidáman élnek, esznek-isznak, barátkoznak. Lehetséges, hogy a legendabeli Úr keze van a dologban?

A fotókat a szerző készítette. Ez a cikk az Éva 2010. márciusi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.