– Elmeséled, mi volt az oka, hogy egyszer csak fogtátok magatokat, és először Svájcba, aztán Ausztráliába költöztetek?

– Valójában én már 2001 óta Sydney-ben éltem, amikor találkoztam 2007-ben Attilával. Ő Svájcban nőtt fel, az orvosi egyetemen tanult, és másfél évre látogatott ki Ausztráliába. Egymásba szerettünk, ő pedig fél év után megkérte a kezemet, ugyanis vissza kellett mennie Svájcba befejezni az egyetemet. Én igent mondtam, úgyhogy együtt költöztünk. Először francia területre, Lausanne-ba mentünk, majd Zürichben éltünk 6 évet. Mindkét lányunk, Lili és Miléna is ott született. De aztán visszahúzott a szívem, Attilának pedig lényegében mindegy volt, hol élünk, úgyhogy 2015-ben visszaköltöztünk Ausztráliába.

– Milyen volt az élet Svájcban?

– Megmondom őszintén, nem egyszerű, különösen eleinte. Nem beszéltem a francia nyelvet, Lausanne-ban pedig nem voltak befogadók vagy kedvesek az emberek. Közben terhes lettem Lilivel, francia iskolában tanultam, találkoztam más országbeli emberekkel is, és szövődtek ugyan barátságok, de valamiért továbbra is nehéz volt nekem az élet ott. Milena két éves volt, amikor áttelepültünk Zürichbe, ahol Attila nyitott egy gyerekklinikát. Ott már sokkal jobban éreztem magam, nyitottabbak, segítőkészebbek voltak az emberek, szebben teltek a napjaink. Németül tanultam, közben próbáltam beleszokni az anyaságba úgy, hogy nem volt segítségem: a szüleim csak pár hetet tudtak kint maradni. Tudom, hogy sokan vágynak Svájcba, mert jó az életszínvonal, de én nem éreztem magam igazán otthon.

– Mesélj a lakóhelyedről, a városról, ahol most éltek!

– Queenslandben élünk, Brisbane városban, azon belül pedig Tarragindiben, ami 8 kilométerre fekszik a központtól. Nagyon szép helyen áll a házunk, a hátsó udvara egy pici erdőre néz. Szerencsére közel van mindenhez, itt élnek a nővéremék is, az iskolák szintén könnyen elérhetőek. Nagyon szeretünk itt lakni mindannyian.

– Hogyan fogadtak be titeket a helyiek?

– Csupa pozitív tapasztalatunk van. Ismertünk már egy családot korábban is, tetszett a környék, a sulik, 7 év után is azt mondjuk, hogy jó döntés volt ideköltözni. A szomszédok nagyon barátságosak, közvetlenek, sokat beszélgetünk, mindig megkérdezik, mi újság, és rengeteget mosolyognak.

– Hogyan telnek a hétköznapjaitok, az ünnepek, a hétvégék?

– A lányok suliba mennek, én heti háromszor dolgozom, abból 2 napot itthonról, 7-től 3-ig. Lili zenét tanul, Milena teniszezik és gimnasztikázik, Attila sokat dolgozik, ezért általában rám maradnak a gyerekekkel kapcsolatos logisztikai teendők, de ha ráér, akkor természetesen ő is besegít. A hétvégék gyakran egybefolynak a hétköznapokkal, a lányok miatt azért tartjuk valamelyest, ilyenkor nem tanulnak, hanem elmegyünk kirándulni vagy piknikezünk. Ausztráliában majdnem mindig jó az idő és süt a nap, szóval sok mindent lehet a szabadban csinálni. Tartjuk a kapcsolatot a Magyar Házzal, ők sok programot szerveznek, ha pedig itthon maradunk, akkor csinosítgatjuk a házat, és a kertben is mindig van mit csinálni. Az ünnepek különlegesek, próbáljuk széppé és emlékezetessé varázsolni őket.

A gyerekek nagyon szeretik a karácsonyt, és mindent, ami azzal jár – mézeskalácsot, díszeket, hangulatvilágítást. A családunk nem nagy, általában a nővéremékkel ünneplünk együtt, karácsony után pedig összejövünk barátokkal, és eszegetünk, iszogatunk.

– Milyen ott élni gyerekkel?

– Ha egy szóval kéne leírnom, azt mondanám: szuper. Ez volt az egyik oka, hogy visszaköltöztünk, tudtuk, hogy itt megteremthető az egyensúly a család és a munkahely között. Nagyon családbarát az élet, a munkahelyek rugalmasak, ha a gyerekkel van valami, simán el lehet menni, senki nem szól érte.

– Milyenek az ovik és a sulik?

– Az óvoda leginkább csak gyerekmegőrzés, úgy vettem észre, hogy nem fejlesztik annyira őket, bár ez nyilván függ attól is, hogy hova jár a gyerek. Mindkét lányom állami általánosba járt, elégedettek voltunk vele, jó tanáraik voltak, és a követelmény is teljesen más, mint Európában. Itt a sok tantárgy helyett inkább a gyerek magabiztosságát erősítik, sokat dicsérik, nincs büntetés, elfogadják a véleményüket. Őszintén szólva nekem ez egy kicsit a ló túlsó oldala: a gyerekek sulijában például minden héten van egy összejövetel, ahol díjakat osztogatnak, és nemcsak az élmezőny kapja, hanem mindenki. Európai szemmel ez kicsit furcsa, nem tudom, az életben hogyan fognak majd szembesülni azzal, hogy nem mindig és nem minden jó. Majd kiderül.

– És a középiskola?

– Lili egy privát lányiskolába jár, boldog, és ezért mi is azok vagyunk. Vannak barátai, szereti a tanárokat, jó jegyeket hoz, ráadásul szeret is tanulni, nem kell erőltetnünk semmit. Ebben mondjuk közrejátszik, hogy nem kell millió adatot megtanulnia, mint nekünk, hanem érdekes és aktuális dolgokról van szó.

– Játszóterezéssel, közösségi élettel hogy álltok?

– Itt vannak a legjobb a játszóterek a világon! Mivel télen se süllyed 20-25 fok alá a hőmérséklet, rengetegen vannak kint, barbecue-znak, piknikeznek, sütögetnek, mindig ott tartják a szülinapokat is. A közösségi életről viszont nem tudok sokat mondani, mindenki elfoglalt, nincs túl sok időnk. Próbálunk részt venni benne, kávézgatunk, vacsorázunk, farsangozunk, szóval van valamennyi közösségi élet, de azért lehetne több is.

- Mi az, amit nem szeretsz ott?

Például nagyon hiányzik, hogy nincs menza az iskolákban, csak tuckshop, ahol néhány meleg ételt, burgert, nuggets-et lehet venni. Mivel fiatal országról van szó, nincsenek történelmi épületek, templomok, kastélyok sem: most, hogy otthon voltunk, észrevettem, ez mennyire hiányzik. Gasztronómia szinte egyáltalán nincs, nehéz olyan éttermet találni ahol jól főznek és nem marha drága, ráadásul a konyha sokszor már nyolckor bezár. Európában sokkal több a rendezvény is, a koncertek és az éjszakai szórakozási lehetőségek itt sokkal szűkösebbek.

– Milyen a gyerekek viszonya Magyarországhoz, a magyar nyelvhez?

– Mióta megszülettek, csak magyarul beszélek velük, Attila pedig a németet használja. Tudják, mennyire fontos nekem, hogy magyarul válaszoljanak, de mivel az angol sokkal egyszerűbb, előfordul, hogy magyar kérdésre angolul reagálnak. Az apjuk következetesebb, ha nem németül válaszolnak neki, úgy tesz, mintha meg se hallaná. De most volt itt egy kéthetes szünet, a magyarok pedig rendeztek egy 4 napos tábort, amire a lányok is elmentek, és ez nagyon meglátszott, mert utána nekem is hajlandóak voltak magyarul válaszolni.

Tudják, milyen fontos, hogy megmaradjon a nyelvtudásuk, és ezt tapasztalták is, amikor nemrégiben hazautaztunk, hiszen tudtak az unokatesókkal, a mamával és a papával is magyarul beszélni.

– Tetszett nekik az ország?

– Igen, főleg a Balaton. De megmutattuk nekik, hogy hol laktunk, hogy hova jártunk iskolába, és ez a körút most már biztosan meg fog maradni bennük.

– Milyen gyakran látogattok haza?

– A Covid előtt, 2019-ben akartunk menni, minden le volt foglalva, de a járvány miatt nem sikerült. Idén voltunk először 2015 óta, ami nagyon kevés. Igazából 3-4 évente lenne ideális hazamenni, de ez is nehezen működik, sok a munka és drága a repülőjegy. Pedig én szívesen utaznék minden évben, ám ez egyelőre esélytelen. Remélhetőleg legközelebb 3 év múlva sikerül.

– Örökre kint maradsz vagy átmenetinek érzed a kinti életet?

– Nem átmeneti, szerintem itt maradunk. Hogy örökre-e, azt nem tudom megmondani. Mindketten szeretünk utazni, lehet, hogy elmegyünk valahova fél évre, vagy visszamegyünk kicsit Svájcba, de Ausztrália akkor is megmarad bázisnak. Amíg a lányok tanulnak, addig tuti, hogy minden így marad, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

– Magyarországra esetleg?

– Lakni nem. Csak látogatóba. De persze ki tudja: azért is fontos, hogy a lányaink tudjanak magyarul, mert ők hátha úgy döntenek felnőttként, hogy ott szeretnének élni.