40 felett jellemzően két okból nincs gyereke egy nőnek: vagy mert nem akart, vagy mert hiába akart, az egészségügyi/magánéleti/anyagi helyzete nem tette lehetővé. Azt hihetnénk, hogy 2023-ban azokon a körökön már régen túlvagyunk, miszerint egy nő életének legfőbb értelme a gyerekszülés, a valóság azonban mást mutat.

Miért elfogadottabb a gyermektelen férfi, mint a gyermektelen nő?

Ahogy az utóbbi években több 40 év feletti sztár is szült – és ezáltal nagy nyilvánosságot kapott a téma –, úgy hagyott alább az a nézet is, hogy a 30-as éveink vége az utolsó esély az anyává válásra. Tény, hogy az első jelentősebb biológiai nehezítés 40 felett lép be a képbe, majd 45 éves kor után ez hatványozottan érvényesül, de ma már távolról sem lehetetlen 40 felett gyereket szülni. A gyerekvállalás egyértelműen kitolódott, de mi a helyzet akkor, amikor valaki egyáltalán nem akar gyereket?

Egyre több olyan nő van, akinek annak ellenére nincs családja, hogy szeretett volna. Ráadásul az esetek nagy részében minden olyan tényezőt kipipálhatunk, amire a köztudatban élő sztereotípiák építeni szoktak, amikor a gyermektelen nőkről ítéletet mondanak, azaz: ezek a nők szépek, csinosak, okosak, jó munkájuk van, sőt, az érzelmi intelligenciát és a női energiát sem csak hírből ismerik. Mégis egyedül vannak, és – ellentétben a 40-es gyermektelen férfiakkal – sokszor megítélik őket. Természetesen, nem az a helyes irány, hogy a férfiakat is hasonló módon ítéljék meg, de a kettős mérce biztosan nincs rendjén. Különösen sebző lehet ez akkor, amikor valaki gyerekkel képzelte el az életét, de akkor sem felemelő az ítélkezés, ha soha nem látta magát anyaként.

Tény, ma már sokan megértik azt, hogy a gyermektelenségnek több oka lehet: van, akinek egészségügyi okokból nem lehet, mást a gyerekkori tapasztalatai tartanak vissza attól, hogy anyává váljon, olyan is van, aki nem találta meg azt a férfit, akivel szívesen alapítana családot, és az sem egyedi eset, hogy kellő önismeret birtokában valaki úgy gondolja, nem neki való az anyaság. Bármi is az ok, egy biztos: magunkon kívül nem tartozunk senkinek sem elszámolással, magyarázattal.

Az a nő, aki nem akar gyereket, még ma is nehezen értelmezhető jelenség sokak szemében

Andi (40) 20 éve van együtt a párjával, és a gyerekkorában tapasztaltak miatt döntött a gyerekmentesség mellett:

„Ha lett volna egy összetartó, szeretetteljes családom, ahol az apám nem alkoholista, akkor lehet másként alakult volna az életem. Apám alkoholizmusa a 3. öcsém megszületése után durvult el, mellette szerencsejáték-függő is volt, a pénz pedig úgy folyt ki a családi kasszából, hogy sokszor nem is láttuk. Nem egyszer fordult elő, hogy apám lenyúlta az iskolai kajapénzt, és elment játékgépezni, aztán egyszer csak többé nem jött haza, lelépett. 15 éves koromtól dolgoznom kellett, hogy segítsek anyámnak eltartani a 3 öcsémet, majd, amint tudtam, 21 évesen elköltöztem otthonról.

De nemcsak a családi mintám volt az, ami elriasztott a gyerekvállalástól, hanem a sok válás is, amit az ismerősi körömben láttam. Én nem akartam soha egyedülálló anya lenni, és bár lett egy biztos pont az életében, a párom, mégsem éreztem késztetést a gyerekvállalásra. 32 évesen gondoltam át igazán, hogy mi az, amit veszíthetek, és mi az, amit nyerhetek egy gyerekkel, és végül arra jutottam, hogy le tudom úgy élni az életemet, hogy nincs gyerekem.

Olyan is előfordult, hogy egy kollégám nem hitte el, hogy nem akarok gyereket, egyszerűen nem tudta értelmezni a döntésemet, más meg azt feltételezte, hogy utálom a kicsiket, pedig erről szó sincs. Van egy 7 éves keresztlányom, nagyon szeretek vele időt tölteni, de érzem, hogy nonstop ehhez nem lenne sem energiám, sem türelmem. Ő a legnagyobb ajándék nekem, imádom, szeretem, de nekem ennyi elég. Látom, hogy arra, aki nem követi a sémát, furcsán néznek az emberek, de már nem érdekel.”

Réka 39 éves, és nem igazán volt olyan életszakasza, amikor vágyott volna gyerekre. Olyan nő, aki után megfordulnak a férfiak, mindig hosszú kapcsolatai voltak, de ahogy ő mondja: az anyaság nem neki való.

„Soha nem voltam egy anyatípus. Nem mondom, hogy a gyerekkorom egy sétagalopp volt, de sokan vannak, akik poroszos nevelésben részesültek, mégis lett családjuk – persze, az már más kérdés, hogy milyen. Nem azt állítom, hogy senkinek sem sikerülhet jó szülővé válnia, csak azt, hogy nem sok jó példát látok magam körül. Szerintem sokaknak nem való gyerek, mert kompenzálnak vele, ráterhelik a saját elrontott életüket, a be nem teljesített vágyaikat. Sok anyát láttam, aki nem tudta szabályozni az érzéseit, nem érdekelte, nem jutott el odáig, hogy a gyerek nem azért van, hogy az ő érzelmi igényeiket kielégítse, és észre sem vette, mit okoz a gyerekének.

Annak ellenére, hogy pár éve már rengeteget lehet hallani, olvasni a gyerekkori traumákról, azt látom, hogy sokan olyan messze vannak a tudatos szülői léttől, mint most én, a szülőfalumtól – fényévekre. Az anyaság nem való mindenkinek, és a véleményem mellett kitartok akkor is, ha sarkosnak érződik, és akkor is, ha ezen sokan felszisszennek.”

„A gyerekvállalás nem az egyetlen út, amit egy nő bejárhat”

Kata (46) 20 éven keresztül óvónőként dolgozott, és bár mindig imádta a gyerekeket, neki nem született:

„Régen akartam gyereket, amikor úgy gondoltam lesz majd normális párom, és olyan életem, mint mindenkinek. Aztán teltek az évek, és nem jött. Nekem hatalmas vágyam nem volt gyerekre, de azt sem gondoltam, hogy nem lesz. Aztán eljött a 40, és ezzel együtt az is megszületett bennem, hogy ha akkor nem szülök magamnak, utána nem lesz már több lehetőségem. Volt egy se veled, se nélküled kapcsolatom, ahol nem védekeztünk, és egy időben folyton azt néztem, terhes vagyok-e már, de a teszt mindig negatívat mutatott. Ennél több energiát azonban nem tettem bele. Mivel sokáig óvónőként dolgoztam, a napjaim nagy részét gyerekek között töltöttem, és lehet, ezért nem hiányzott annyira, hogy legyen sajátom.

Az biztos, hogy ha lett volna egy olyan kapcsolatom, amiben biztonságban éreztem volna magamat, akkor vállaltam volna gyereket. Azt azonban, hogy így alakult az életem, nem bánom, mert aktívan élek. Koncertekre járok, jövök-megyek, nem vagyok egy otthonülős típus, és soha nem ért kritika sem a családom részéről. Mindig is látták, hogy pörgős az életem, hogy alapvetően elégedett vagyok, így szerintem megnyugodtak abban, hogy jól vagyok, és nem akartak nyomasztani a saját elképzeléseikkel.”

Zita (45) olyan jelenség, akit biztosan észrevesznek, ha belép egy helyiségbe. Jól öltözött, magas, mosolygós, és pár mondat után az is kiderül, hogy az esze és a szíve is pont a megfelelő helyen van.

„Én akartam gyereket, de nem ezt dobta a gép. Hosszú éveken keresztül záporoztak rám a kérdések a családi összejöveteleken, ünnepeken, hogy mikor lesz már egy stabil párkapcsolatom, ha épp volt, akkor meg az volt a téma, hogy mikor lesz esküvő, meg gyerek. Folyamatosan éreztette velem több rokonom is, hogy az anyaság kihagyása nem opció a szemükben. Nem mintha én saját család és gyerek nélkül képzeltem volna el az életemet, de annál az egyedüllét is jobb, mint amit mostanában a környezetemben látok. A gyerekek megszületnek, aztán a szülők szétmennek, mert rájönnek, mégsem egymáshoz valók, miközben azzal sincsenek tisztában, hogy valójában ők kik, és mi tenné őket boldoggá.

Természetesen, egy bizonyos kor felett nehezített pálya az ismerkedés, és az a helyzet, hogy egy ideje bele is fáradtam, hogy olyan férfiakkal ismerkedjek, akiknek a szavai és a tettei nincsenek összhangban. Mindenáron soha nem szerettem volna gyereket, csakis olyasvalakivel, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra. Ilyen társat viszont nagyon, de nagyon nehéz találni már jó ideje. De emiatt nem gyötröm magam, és azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerekvállalás nem az egyetlen út, amit egy nő bejárhat.”

A gyerek a saját vágyunk, vagy másoké?

Emma (41) még szeretne gyereket, de Andihoz hasonlóan nála is meghatározók voltak a gyerekkori élmények, csak másként:

„Amikor tini voltam, a 28 éves kort lőttem be magamnak, hogy nagyjából az lesz az az időszak, amikor az első gyerekemet megszülöm. Elképzeltem, hogy addigra már egy ideje együtt leszek a párommal, pontosabban a férjemmel, lesz egy családi házunk, kutyánk, jó munkánk, és már a nagyvilágból is láttunk valamit együtt. Amikor a jövőmre gondoltam, egy kiegyensúlyozott, sikeres életet láttam magam előtt, semmi extrára nem vágytam.

Habár anyám rendszerint akkor bántott, amikor senki, még apám sem látta, de ha apám mégis tanúja volt, nem vett róla tudomást. Nincs arról emlékem, hogy bármikor is a védelmemre kelt volna, csak a végtelen kiszolgáltatottság, a félelem, a nem vagyok elég jó, bármit is teszek érzése maradt meg bennem, és egy óriási űr, amit mindenáron be akartam tömni az évtizedek során – emiatt lettem érzelmi evő.

Mivel anyám az évek alatt semmit sem változott, a bántalmazásai felnőtt koromban is folytatódtak, de ekkor már a traumakötés miatt nem tudtam szabadulni a mérgező légkörből, nem hittel el, hogy nekem jár a jó élet. Vágytam rá, de nem hittem el. Ez az egész pedig hatással volt a párkapcsolati döntéseimre is, arra, hogy kiket választottam, kiket találtam vonzónak. Utólag visszatekintve, nem meglepő, hogy olyan emberek mellett kötöttem ki mindig, akik semmibe vettek, akik mellett újraélhettem a nem vagyok elég mintámat, amit gyerekkoromban szó szerint belém vert az anyám. Soha nem voltam az a típus, aki sajnáltatta magát, mindig a megoldást kerestem. 6 éve kezdtem el önismerettel foglalkozni, egyéni, valamint csoportterápiára járni, és azóta rengeteget változtam. Az előtte megélt 35 évet azonban nem lehet csettintésre feldolgozni, időbe telik a magamról és az életemről alkotott képemet újraformálni, aztán új mintázatokat kialakítani

Jelenleg ott tartok, hogy bízom benne, hogy lesz valaki, akivel kölcsönösen elég jók leszünk egymásnak a szó legjobb értelmében, és még benne leszünk az időben, hogy közösen vállaljunk gyereket. Ha a gyerek nem jön össze, az nem lesz kellemes élmény, de az, hogy legyen egy társam, fontosabb, mint a gyerekvállalás.”

Kiss Gabriella pszichológus szerint a legfontosabb az, hogy a gyerekvállalás a saját döntésünk legyen, és ne a társadalmi nyomás, családi elvárás határozza meg az életünket:

„Ha úgy érzed, hogy valóban a saját álmod az anyaság, és ha bármilyen okból is, de már nem lehet gyereked, akkor azt el kell gyászolnod, pont úgy, mint bármely más, be nem teljesült vágyadat. Azt viszont tudnod kell, hogy a gyermekvállalás önmagában nem lehet az életünk értelme! Sok gyermekkel foglalkoztam, akit a szülei életük értelmének neveztek – ők »jó« kisfiúból vagy kislányból néhány év alatt a családjukkal szemben agresszív, haragos, lázadó gyerekekké váltak. Ez ugyanis rendkívül nehéz státusz, hiszen a gyermek válik energiaforrássá a szülő számára. Ha valóban az a vágyad, hogy te adj valakinek figyelmet, szeretetet, gondoskodást, arra sok lehetőséged nyílik az anyaságon kívül is – ha más formában is, de átélheted ezt a felemelő érzést.

Fontos a családdal is megértetni, hogy a szüleid életének nem a nagyszülőség fog értelmet adni, mint ahogy a te életednek sem a gyerekvállalás. A gyerek nem azért születik, hogy energiát adjon: egy jó családi dinamikában a szülő a forrás, nem a gyerek – ott, ahol ez fordítva működik, gondok vannak. Ha pedig ráébredsz, hogy az anyaság nem a saját belső vágyad, hanem külső nyomást érzel erre, akkor nyugodtan megteheted, hogy elengeded. Sőt, tekintheted olyan fejlődési lehetőségnek is, amelyben mások elvárásai helyett a saját érzéseid vezetnek.

Ha viszont nem tudod, melyik csoportba tartozol, javaslom a belső, önismereti munkát, amelyben ráébredhetsz, ha valamilyen elakadás, családi, transzgenerációs vagy személyes trauma áll a bizonytalanságod, elkeseredésed hátterében. Ennek feldolgozása pedig gyermekvállalás nélkül is egy teljesebb, önazonosabb élethez vezethet, olyanhoz, ahol számodra is kerek lehet a világ".