Mindig elsírtam magam a Prince-feldolgozásán, mondta a férjem, amikor meghallottuk a rossz hírt, és szinte azonnal két dolog jutott eszembe. Az első, hogy kiskamaszként mennyire lenyűgözött a Nothing compares 2 U klipjében ez a kopaszra borotvált, krisztusi szenvedéssel teli, gyönyörű arcú énekesnő, miközben Samantha Foxokhoz, Sabrinákhoz, legjobb esetben Kylie Minogue-okhoz szoktam hozzá. Sinéad O’Connor eredeti alkotó volt, öntörvényű, saját stílussal rendelkező őstehetség, aki mintha előre, a zsigereiben érezte volna az elmúlást. A fájdalom egész életében körüllengte, bipoláris zavartól és egyéb mentális betegségektől szenvedett, többször próbált önként átjutni a másik oldalra; 17 éves fiának 18 hónappal előtte sikerült.

O’Connor halálának körülményei egyelőre ismeretlenek. Mindössze 56 éves volt. Hogy itt járt, és hogy mi mindent tett le az asztalra, rengeteg dal, filmrészlet, koncertfelvétel őrzi majd. Mi néhány morzsával emlékezhetünk.

1966. december 8-án született Dublinban, James Joyce városában, azon a napon, amikor 1980-ban meggyilkolták John Lennont. Visszaemlékezések című 2021-es könyvében többek között részletezi azt is, hogy gyerekkorában mennyit bántalmazta drogfüggő anyja mind fizikailag, mind szexuálisan. A nő végül 1985-ben autóbalesetben halt meg.

Amikor 15 évesen lopáson kapták, több mint egy évet töltött apácák között egy otthonban, amire iszonyattal emlékezett vissza. Később, ismert emberként sokat tett azért, hogy a hasonló helyeken történő visszaélésekre felhívja a világ figyelmét.

Első lemezszerződését 1987-ben kapta meg, és a Nothing compares 2 U című Prince-feldolgozással azonnal berobbant az élvonalba. Az album több milliós példányszámban kelt el, a híres klipet több mint 400 millió alkalommal nézték meg a YouTube-on – köztük azt a pillanatot, amikor a 24 éves Sinéad az édesanyjáról szóló sort énekelve elsírja magát. A tragikus előadásmód, az egyedi hang és a megindító zene szupersztárrá tette, az énekesnőt mégsem tette boldoggá a vagyon és a hírnév.

1992. október 3-án a Saturday Night Live vendége volt, ahol nyilvánosan kettétépte II. János Pál fotóját, így tiltakozva a katolikus egyházban történő visszaélések ellen. A botrányos fellépéssel gyakorlatilag karrier-öngyilkosságot követett el – Madonna vagy Frank Sinatra is nyilvánosan bírálta, egy Bob Dylan-koncerten pedig kifütyülték. Erre válaszul Sinéad bejelentette a visszavonulását. (Könyvéből kiderül, hogy a pápa fényképét még az anyja tette ki lánya szobájának falára, és hogy tettét később sem bánta meg).

Egész életét meghatározta a vallás és a spiritualizmus. A testén viselt Jézus-képet és bibliai idézetet is, volt tagja keresztény csoportnak, 2018-ban pedig áttért a muszlim hitre, nevét Shuhada Sadaqatra változtatva át.

A szörnyű gyerekkor, a hírnév pusztító hatása azt eredményezte, hogy mentális betegségek csapdájában élte rövid életét: útját súlyos mélypontok, öngyilkossági kísérletek, függőségek, kórházak szegélyezték. Magánélete végig gyötrelmesen alakult, többször volt házas, de minden kapcsolata tönkrement. 2000-ben azt nyilatkozta egy amerikai magazinnak, hogy leszbikus. Többször próbált meg öngyilkos lenni, rengeteg időt töltött pszichiátrián. A legnagyobb csapást az amúgy is kíméletlen sorstól akkor szenvedte el, amikor 2022-ben egyik gyereke, Shane 17 évesen önkezével vetett véget életének. Már akkor követni akarta a fiát, szándékát egy online posztban jelentette be. Megmentették.

Bár rengetegen szókimondó, botrányos és esetenként ijesztő megnyilvánulásai miatt emlékeznek rá, Sinéad valójában megelőzte korát: már a MeToo előtt kiállt a nők jogaiért, az egyházban történő, gyerekekre irányuló visszaélések ellen, egyáltalán, kihangosította azokat a kiszolgáltatott és elnyomott csoportokat, akiknek a segélykiáltását nem hallja meg senki. 2023 elején az RTÉ Choice Music Awards-on még átvehette a Classic Irish Album díjat az I Do Not Want What I Haven't Got című daláért, amit Írország menekült közösségének ajánlott.