Néhány hete véget ért a feudalizmus

Borítókép: Néhány hete véget ért a feudalizmus
Azt a rendszert, amiben a világ legtöbb társadalma él, demokráciának hívják. A demokrácia bölcsője Európában van. És ezen a kontinensen található az a szigetecske is, ahol 2008 decemberében tartották az első demokratikus választásokat. Hm. Egy érdekes adat.
A La Manche-csatorna nyugati végén fekvő Sark sziget kisebb, mint egy budapesti kerület: 5,5 négyzetkilométer, és annyian lakják, mint egy falusi utcát: 600-an. Földrajzilag a Csatorna-szigetek, közigazgatásilag a Guernseyi Bailiffség tagja, s a brit koronafüggőséghez tartozik. Itt játszódik néhány romantikus regény, a 18. században itt végzett missziós munkát John Wesley, a metodista egyház alapítója. Az autós közlekedés nem megengedett, egy-két traktort és mozgáskorlátozottaknak fenntartott motorbiciklit leszámítva nincs is motorizált jármű, az emberek kerékpáron, lovas kocsin vagy gyalog járnak. A természet vonzó (sok a víz alatti barlang), az adófeltételek kedvezők, így a sziget főképp turizmusból és itteni telephelyű vállalkozásokból él.
De Sark szigete mégiscsak arról nevezetes, hogy mindeddig hűbéri rendszerben élt, nagyjából olyan középkori viszonyok között, amilyenekről a történelemkönyvben olvashatunk. A szigetet a 16. századtól kezdve hűbérúrurak – seigneurök, vagyis szeniorok – birtokolták, földjeiket a helyi családok művelték, akik a terményért cserébe katonai szolgálattal tartoztak.
A 20. század utolsó évtizedében azonban megkezdődött a több száz éves államrend felszámolása. Szabályos választásokat írtak ki, és tavaly decemberben választott conseiller-ek (tanácsnokok) kerültek a parlamentbe, helyi nyelven Cheurs Pliaids-be: véget ért a korábbi bonyolult közjogi rendszer, megszűnt vérségi alapon öröklődő szeniori poszt.


Status quo
A Csatorna-szigetcsoport gyökerei a történelmi Normandiából erednek. Az ott élő népeket a régi normannokhoz köti a nyelv, a történelem. A keresztes háborúkban is kitűnt normannok (amúgy a vikingek utódai) végighódították a 9–11. századi Nyugat-Európát, majd Normandia grófja, Hódító Vilmos 1066-ban elfoglalta a mai Anglia területét. Bár 1204-ben az angol királyok kezéből kicsúszott a szárazföldi Normandia, a Csatorna-szigetek hűségesek maradtak a koronához, és azóta is angol, pontosabban brit tulajdonban vannak.
A szigetcsoport a 13. század végén két közigazgatási egységre osztották, a Jersey-i és Guernsey-i Bailiffségre (lásd keretes írásunkat). Az utóbbi területén fekvő, akkor még lakatlan Sark szigetre 1565-ben I. Erzsébet királynő kiküldött egy Jersey szigeti szeniort, bizonyos Helier de Carteret-t azzal a megbízatással, hogy telepítsen le negyven jersey-i családot, védelmül a kalózok ellen. A sziget helyi elöljáróságát attól fogva mindig egy szenior kormányozta, hűbéreseinek képviselőivel együtt.
A huszonkettedik és egyben utolsó szeniort, John Michael Beaumont-t, aki 1974-ben meghalt nagyanyjától vette át méltóságát, nemrégiben gyilkos tollal írta le átlagos nyugdíjasnak az Independent című brit napilap. „Ártalmatlannak látszik. Teázik. Kertészkedik. Agyagedényeket készít. Csupa olyasmit csinál, mire egy Kim Dzsong Il aligha fecsérli az idejét. Mert Beaumont is klasszikus diktátor, akárcsak az észak-koreai vezér: öröklés útján került a világ utolsó független feudális államának élére.”
Sark lakóit ez kevéssé zavarta: békében élvezték az ancient régime minden előnyét, noha az államgépezetet már több mint 50 éve változtatásra kötelezte egy nemzetközi megállapodás: az Emberi Jogok Európai Egyezménye, melyet 1950-ben írtak alá a Churchill által életre hívott Európa Tanács tagjai, köztük az Egyesült Királyság. Az egyezmény többek között azt tartalmazza, hogy az aláíró országok kötelesek szabadon választható politikai képviseletet biztosítani minden polgáruk számára.

Mi tartott ennyi ideig?
A jogi kötelezvényt tehát Sark egyszerűen nem vette figyelembe. Történt azonban valami más. A 90-es években egy milliárdos ikerpár, David és Frederick Barclay megvásárolt egy Brecqhou nevű (területét tekintve Sark egy hatodát kitevő), eladdig majdnem lakatlan szigetecskét. Az adás-vételre azonban Sark szeniori testülete vétót kiáltott, arra hivatkozva, hogy Brecqhou közigazgatásilag őhozzájuk tartozik. A testület nem vonta kétségbe a Barclay testvérek tulajdonjogát, de fenntartotta közigazgatási ellenőrzését az addigra helikopter-leszállós palotával beépített földdarab fölött. A sajtómágnás ikrek, akik nyilván a másutt szigorúbb adózás elől menekítették ide a becslések szerint több mint egymilliárd fontra rúgó vagyonukat (bejelentett lakcímük most is Monacóban van), ezt érthetően zokon vették, és jogi úton megtámadták a Sarkon uralkodó évszázados törvényeket. Beadvánnyal fordultak az Emberi Jogok Bíróságához egyrészt a megvásárolt földjük feletti joghatóság, másrészt a primogenitúra megszüntetése érdekében. (Tanultuk az iskolában: a középkorban a trón automatikusan a király elsőszülött fiára szállt. Sarkon nem a trónról volt szó, csak az ingatlanvagyonról: mindenesetre ez a primogenitúra.) Azzal érveltek, hogy ez a jogszabály ellentmond az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Utóbbi pert meg is nyerték: a Cheurs Pliaids módosította az örökösödési törvényt.
A Barclay testvérek nem nyugodtak. Nyílt leveleket intéztek a guresney-i lapokhoz, és lassan-lassan egyre nagyobb médiafigyelmet vontak Európának erre a kicsi, de annál elmaradottabb tájára.
Beaumont végül megijedt és a Cheurs Pliaids úgy döntött: ha meg akarják őrizni függetlenségük maradványait, a saját hatáskörükben kell végrehajtaniuk a modernizációt, különben bekebelezi őket a Guernsey-i Bailiffség. A Barclay testvérek ekkor már a lakosság egy hatodát látták el munkával, így nem volt nehéz támogatást szerezniük a demokratikus átalakulásért folytatott kampányukhoz.
Az átállás azonban nem ment simán: a szeniorok testülete többszöri nekifutásra volt hajlandó csak megszavazni az örökletes képviselői pozíciók felszámolását és a demokratikus választások megtartását. 2008 áprilisában a világ érdeklődő része mégiscsak történelmi fordulópontnak lehetett tanúja. Ugyanaz év decemberében a választásokat is megtartották. A 28 helyre 57 jelöltet állítottak (a választóképes lakosság nagyjából 12 százalékát), és bár pártok nem indultak, az első szabad választásokon paradox módon nagy számban futottak be a feudalizmus eszméjét hirdető jelöltek, ezzel szemben a Barclay testvérek támogatását élvező demokraták közül csak öten kaptak mandátumot. A milliárdosok ezt annyira rossz néven vették, hogy rögvest felszámolták valamennyi helyi vállalkozásukat, ami természetesen súlyos gazdasági visszaesést hoz a sziget polgáraira. Ebből is látszik: egy dolog a demokrácia és más az üzlet.

Faramuci államforma
A Csatorna-szigetek hivatalosan a Jersey-i, illetve a Guernsey-i Bailiffség nevet viselik. A bailiff a körzetek főbírája és egyben törvényhozó helytartója. A két bailiffség az Egyesült Királyság tulajdonát képezi, úgynevezett brit koronafüggőség. Ez nem összetévesztendő sem a Britanniához szervesen tartozó külső területekkel (például Gibraltárral), sem pedig a Brit Nemzetközösség független országokból álló nemzetközi szervezetével (amelyhez tartozik például Ausztrália vagy India). A koronafüggőségek (ilyen a Csatorna-szigeteken kívül az Ír-tengeren található Man szigete is), bár az Egyesült Királyság birtokában vannak, és hivatalos pénznemük a brit font, jogilag nem tartoznak a brit államszervezethez, nincs képviseletük a brit parlamentben, nem tagjai az Európai Uniónak; ezzel szemben külön törvényhozásuk, egészségbiztosítási rendszerük és internet-domainjük van. Ugyanakkor a brit kormány katonai védelmet nyújt és külképviseletet biztosít ezeknek a szigeteknek.

„Az autós közlekedés nem megengedett, egy-két traktort és mozgáskorlátozottaknak fenntartott motorbiciklit leszámítva nincs is motorizált jármű, az emberek kerékpáron, lovas kocsin vagy gyalog járnak.”

„Ártalmatlannak látszik. Teázik. Kertészkedik. Agyagedényeket készít. Csupa olyasmit csinál, mire egy Kim Dzsong Il aligha fecsérli az idejét. Mert Beaumont is klasszikus diktátor, akárcsak az észak-koreai vezér: öröklés útján került a világ utolsó független feudális államának élére.”

„Az első szabad választásokon paradox módon nagy számban futottak be a feudalizmus eszméjét hirdető jelöltek, ezzel szemben a Barclay testvérek támogatását élvező demokraták közül csak öten kaptak mandátumot. A milliárdosok ezt annyira rossz néven vették, hogy rögvest felszámolták valamennyi helyi vállalkozásukat.”