Úgy egy éve körlevelet kaptam egy lelkes házaspártól, akik szudáni útjuk előtt adománygyűjtésbe kezdtek Kartúm legnagyobb árvaháza, a Mygoma javára. Awad Abdel Halim Doris – a Szudániak Emberi Jogi Szervezete Magyarországon (SHRO-M) nevű társaság titkára – és férje, Czeglédi Andor úgy gondolták, a családlátogatást segítségnyújtással kötik össze.
A levél olvastán felidéződtek bennem gyermekkorom képei: 1989 nyarán, nyolcéves koromban jártam a családommal Kartúmban. Az emlékeimben élő város tele van ellentmondással: csodálatos a Fehér- és a Kék-Nílus találkozása, vidám a piacok zsivaja, az arab asszonyok ricsaja, izgatóak az egzotikus illatok. Mégis lesújtó, hogy alig látni zöld színt, az utcák porosak, a nyomornegyedek végtelen falainál összezsúfolódva ülnek a koldusok, a hajléktalanok, és a gödrös földutakon sokszor csapatokba verődve támadnak emberekre a kiéhezett kóbor kutyák.

Babakálvária
Doris és Andor akkor mesélt nekem, amikor már újra itthon voltak. Elmondták, hogy a kedves és elkötelezett doktor, Elgemiabby M. Mohammed körbevezette őket az 1961-ben alapított árvaházban, ahová a kartúmi utcákon eldobott csecsemők kerülnek. „Egyszerűen ott hagyják őket a temetőben, vagy beteszik egy zsákban a kukába – mesélte Doris, még mindig elszörnyedve. – Latrinákban, csatornákban találnak csecsemőt a járókelők, taxisofőrök vagy riksások fülét üti meg egy-egy ottfelejtett síró csomag a hátsó ülésről.
A védtelen csöppségek közvetlenül születésük után órákig egyedül vannak az erős napsütésben, segítség és táplálék nélkül, így gyakran kiszáradva, kihűlve, törött csontokkal, mindenféle fertőzésre fogékonyan érkeznek az otthonba.” Vagy összeharapdálják őket a kóbor kutyák, mint azt a csecsemőt, akire akkor találtak rá, amikor fél lábát már lerágta egy vad eb – és ez hepiendnek számít, hiszen az UNICEF felmérése szerint az árvaházba bejutott csecsemők számának többszöröse hal meg Kartúm utcáin.

Gondos kezekben
A Mygoma árvaházba havonta mintegy harminc újszülött kerül. Jelenleg több mint kétszáz gyerek él itt, ötéves koráig. Utána, akit nem fogadnak örökbe, rosszabb körülmények közé, állami intézetbe kerül. A Mygomában mindent megtesznek a – nehéz volna másképp nevezni – szerencsés kevesekért. Leromlott szervezetüket anyatej hiányában tápszerrel és antibiotikumokkal erősítik, lelki sérüléseiket pszichológus ápolgatja. „A kicsik mosolyogtak, vidámak voltak, felálltak a kiságyukban – meséli Doris. – Fölvettem az egyik babát, aki bátran a szemembe nézett. És nagyon nem tetszett nekik, amikor elmentünk.” Olyanok, mint bármely baba bárhol a világon, szép kis ruhában, vidám színűre festett falak, mesefigurás ágynemű, helyes plüssállatok közt. De azért ne képzeljük idillinek a viszonyokat. Az árvaház kórházi részlegében a csecsemők inkubátorok helyett szedett-vedett kiságyakban vagy műanyag dobozokban fekszenek, mellettük csupasz testű oxigénpalackok sorakoznak. Ha éppen 45 fok van, ami Kartúmban nem ritka, sok csecsemőt visz el a hőség. „A szegénység ellenére is rend és tisztaság uralkodik, az újszülöttekhez például csak mezítláb mehettünk be – mondja Andor, majd józanul hozzáteszi: – Lehet, hogy a szemünk akkorra már hozzászokott a szudáni helyzethez, azért nem láttuk olyan borzasztónak.”
Fényképeket mutatnak – európai rendezettséghez szokott szememnek szörnyűséges
a látvány: lepusztult helyiségek, málló vakolat, vacak műanyag bútorok, szegényes laboratórium, benne két játék mikroszkópnak tűnő műszer. Kopár, poros udvar – kétszáz gyerek játszótere. Ócska berendezés a kórházban, műanyag ágyakban kíntól gyötört kis testek. Pici karok infúzióra kötve. De a gondos és óvatos fekete kezeken, ahogy előkészítik az ételt, tartják az apró fejeket az etetésnél, érezhető a szeretet.
Az árvaházban kevés a tanult szakápoló. Kétszáz-háromszáz önkéntes dolgozik négy műszakban, rajtuk kívül három gyerekorvos és néhány szakvizsga előtt álló orvos gyakornok gondoskodik a gyerekekről. A halandóság nagy, az odakerülők húsz–harminc százaléka a lelkiismeretes ápolás ellenére sem éli túl a megpróbáltatásokat – s ez a korábbi évekhez képest jó aránynak számít.

Zabigyereknek lenni Szudánban
A szudáni állam ugyan nem veszi olyan szigorúan az iszlám törvénykezést, a sariát, mint mondjuk Szaúd-Arábia, de a társadalom annál könyörtelenebb: a házasságon kívüli nemi élet tilos – akárcsak a születésszabályozás és az abortusz. De mivel az első szabályt az emberek könnyebben megszegik, mint az utóbbi kettőt, rengeteg gyerek születik házasságon kívüli kapcsolatból, s ők, a szüleikkel együtt, nem kerülhetik el a társadalom megvetését.
A törvénytelen gyerek gyalázat a nőre, szégyen a családra, így aztán kénytelen-kelletlen megválnak tőle.
Hogy a megesett nő helyzete még szorongatóbb legyen, legálisan nincs is rá mód, hogy bevigye az újszülöttjét a Mygomába. Így patthelyzetbe kerül: ha kiderül, hogy házasságon kívül élt nemi életet, eljárás indulhat ellene. Annak, aki házasságban él, elképzelhetetlen, hogy lemondjon a gyermekéről, akinek viszont házasságon kívül születik babája, az nem nevelheti fel. Valóban árva gyerek ezért nagyon kevés van az intézményben.
A házaspár mesél egy szép nyolc hónapos kisbabáról, egy középiskolás pár házasságon kívül született gyerekéről, akit Elgemiabby doktor vitt be az árvaházba. A protekció azért kellett, mert maguk a szülők – az orvos ismerősei – nem vihették volna be a gyereket.

Segítség

Segítő nők
A Mygoma költségvetésének mindössze tíz százalékát állja az állam, így az intézmény fennmaradását magánadományoknak köszönheti. Ezek elsősorban tárgyi jellegűek, és főleg a helyi nőktől érkeznek. Ki babaruhát visz, ki tisztítószert, ki kávét, de olyan is van, aki pénzt. Doris meséli: „Épp ottlétünkkor jött egy iskolás csoport, vagy harminc-negyven tizenkét év körüli lány, és mindegyiknél volt egy csomag pelenka. Az iskolák azért szerveznek ilyen látogatásokat a Mygomába, hogy rászoktassák a lányokat az adakozásra, és hogy alaposan az eszükbe véssék, hová vezet egy törvénytelen kapcsolat.”
Dorisék eredetileg takarót, gyerekruhát akartak vinni, de kiderült, az árvaháznak nagyobb szüksége van létfontosságú gyógyszerekre és a tápszer összeállításához tejporra, így ezt vásároltak az összegyűjtött pénzen. Amikor megérkezett a mikrobusz egy egész raklapnyi, fél évre elegendő gyógyszerrel és két hónapra való antibiotikummal, valamint infúzióval meg több karton tejporral, már csak kétnapnyi antibiotikumuk volt.

Talán javul a helyzet
A Mygoma jelképe egy karján csecsemőt ringató anya. A málladozó, sárga falon levő falfestmény egy kifeszített leplet ábrázol Mohamed próféta igéjével: „Én és az árva gyermek gondviselője a mennyországba jutunk.”
Az iszlámban a vérségi kötelék mindennél fontosabb, ezért a szudániak egészen a legutóbbi évekig nemigen fogadtak örökbe gyereket, a nem vér szerinti utódnak nem voltak azonos jogai a vér szerintivel, nem vehette fel örökbefogadójának nevét, nem örökölhetett tőle. A helyzet 2006-ban enyhült meg, amikor Szudán legfőbb vallási szerve, a Fatva Tanács kinyilvánította, hogy nemcsak azok a gyerekek árvák, akiknek a szülei meghaltak, hanem azok is, akiket elhagytak. Ez a határozat lebontotta az elhagyott gyerekek köré épült előítélet falát, hiszen legitimálta, sőt, a muszlimok szent kötelességévé tette az érintettekről való gondoskodást. Azóta már az örökbefogadástól sem vonakodnak annyira, mint korábban.

Segíts te is!
Szudánban nem csak az állam, a magánszféra is szűkmarkú, s hiába kilincsel az igazgató támogatásért, ígéreteknél többet nemigen kap.
Dorisék nem nagy összeget, 373 570 forintot gyűjtöttek össze, amivel mégis több hónapra kihúzták a bajból az árvaházat. És folytatják az akciót. Amikor eljöttek, kaptak egy sokoldalas listát a gyógyszerekről és orvosi eszközökről, amelyek kinti beszerzése elképesztően drága.
Minden jó szándék és minden fillér számít. Rajtad is múlik, hogy egy eldobott szudáni újszülött megéri-e a férfikort. Vagy hogy olyan nő lesz-e belőle, mint te vagy. Aki majd maga is segíthet a rászorulókon.

Szerző:Shenouda Nóra, fotó: Czeglédi Andor
Megjelent: 2010. január, A küszöbön túl című rovatban. Minden jog fenntartva.