Egy pár évtizeddel ezelőtt még fel sem merült, hogy az állatkert intézményével bármi baj lehetne, igaz, akkor még az iskolai rovargyűjtemények is gombostűvel készültek. Aztán mindez megváltozott: lehet, hogy mégsem helyénvaló pusztán a szórakozás kedvéért állatokat fogságban tartani? – kezdték gondolni az emberek. És amikor 2007-ben arról olvasunk, hogy a világhírű londoni luxusáruház, a Harrods tetejére állatkertet akarnak építeni a tulajdonosok, akkor azért felháborodunk. Ám a helyzet nem ilyen egyszerű.
Állatkertek már az ókori Kínában és Mezopotámiában is léteztek. Nagy Sándornak is volt saját vadasparkja, melyet maga Arisztotelész igazgatott. A középkori európai uralkodók rajongtak a különleges bestiákért. Később, a középkor után az állatokat úgynevezett menazsériákban kezdték gyűjteni. Itt főleg egzotikus állatok sorakoztak, jelképezve tulajdonosuk tudományos kíváncsiságát és gazdagságát. Az első modern állatkert a 18. század közepén létesült a Bécs melletti Schönbrunnban, majd több mint egy évszázaddal később, 1866 augusztusában kinyitott az első magyarországi állatkert is a budapesti Városligetben. Mellé települt később a Vidámpark és a Nagycirkusz, hiszen mindhármat a populáris szórakoztatás fontos elemének tekintették. Pontosan emiatt kezdtek tiltakozni sokan az ellen, hogy az állatokat természetes környezetükből kiszakítva fogva tartsák.

Rossz állatkert, jó állatkert
Vannak rossz állatkertek és jó állatkertek. Előbbiek, ahogy Gerald Durrell írja A bárka születésnapja című könyvében, azért rosszak, mert leginkább mutatványosbódékra hasonlítanak, ahol a fő cél a minél nagyobb bevétel. A jó állatkert viszont nemcsak arról ismerszik meg, hogy ott az állatokat megfelelő körülmények között tartják, vagy hogy ott komoly tudományos kutatás és oktatás egyaránt folyik, hanem arról, hogy ezek az intézmények a természetnél jóval többet tesznek (mert tehetnek) a veszélyeztetett állatfajok megóvásáért. Gerald Durrell szerint az állatkertnek nemcsak az a dolga, hogy befogadjon egy tenyészkolóniát, hanem az is, hogy közben igyekezzen megvédeni a faj természetes környezetét és tenyészállományát, azaz ott is tevékenykedjen, ahonnan az állatok származnak. De a jó állatkert legfontosabb tulajdonsága az, hogy ott az állatok jól érzik magukat. Ilyen állatkertekből szerencsére egyre több van.
Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert sajtóreferense szerint nem arról van szó, hogy az állatkertet igazgatók régen gonoszabbak lettek volna, hanem arról, hogy korábban senkinek nem jutott eszébe az állatok jóllétére törekedni. És nem pusztán azért, mert más volt az akkori szemlélet, hanem mert elődeinknek az állatok életéről sem voltak dús ismeretei. Gyakran megesett például, hogy a gorilla elé húst vetettek táplálékul, mivel álmukban sem képzelték volna, hogy egy akkora állat akár növényevő is lehet. Nyilván egy állat nem szavakkal mondja el, hogy jól érzi magát, de egészsége, szaporodása, napi aktivitása pontosan megmutatja, hogy milyen állapotban van. Hanga szerint ha van olyan terület, amely eltartja az állatot, amelyet ismer és szeret, akkor azt elfogadja és saját élőhelyének tekinti.

Szavanna kontra ketrec
Gyakran éri kritika az állatkerteket amiatt is, hogy ott nincs elég helyük az állatoknak, a ketrecek szűkek, a kifutók túl kicsik. Magyarországon 2001 óta még rendelet is kötelezi az állatkertet arra, hogy betartson bizonyos minimális alapterület-értékeket. Ugyanakkor – mondja Hanga Zoltán – az sem igaz, hogy minél nagyobb a kifutó, annál jobb lesz az állatnak. Sőt, bizonyos esetekben egyenesen káros a nagyság, például az állat nem találja meg a kikészített táplálékot, vagy az állatot nem találja meg az állatorvos, amikor pedig segítségre lenne szüksége. Meg aztán az állatoknak valójában kisebb igényük van arra, hogy nagy területeken rohangáljanak, ezt a természetben is rendszerint azért teszik, mert futnak valami elől vagy után. Mivel erre az állatkertben nincs szükség, az állatok gyakran akkor sem mozognak, amikor ott áll előttük a hatalmas kifutó.
A jó állatkert tehát nem csak azért jó, mert természetes életfeltételeket lehet megteremteni benne. Ideális esetben az állatkerti környezet még az eredetinél is kedvezőbb, hiszen az állatnak nem kell vadásznia és rá sem vadásznak, biztosabb a léte, és állatorvos vigyáz az egészségére. Így már csak két dologgal kell megküzdenie: az időskori betegségekkel és az unalommal. Utóbbit az úgynevezett környezetgazdagítás segítségével próbálják csökkenteni: a gondozók például nemcsak kiteszik a táplálékot, hanem fellógatják a fára vagy kartondobozokba csomagolják, hogy az állat elbíbelődhessen a megszerzésével.
Európa állatkertjeiben már többnyire ez a szemlélet irányítja a munkát. A szakemberek szerint a kontinens legjobb állatkertjei Németországban és Hollandiában találhatók. A legnépszerűbb állatkert a berlini és a bécsi, de a budapesti is évente egymillió látogatót fogad – vagyis az ország leglátogatottabb kulturális intézménye. A Fővárosi Állatkert emellett részt vesz több nemzetközi együttműködésben, tenyészprogramokban, amelyeknek az a céljuk, hogy egyes állatfajokat közös erővel életben tartsanak, adott esetben visszatelepítsenek eredeti élőhelyükre. Nálunk ilyen nemzetközi tenyészprogram alanya például a gorilla, a kispanda, a tarvarjú, a leopárd vagy a széles szájú orrszarvú, az egyik legnagyobb nemzetközi sláger pedig az aranyhasú mangábé. E Nyugat-Afrikában őshonos cerkófmajom legalább annyira ritka, mint az óriáspanda. A világon tíz állatkertben összesen negyvenhét aranyhasú mangábé él – és a negyvenhétből tíz a budapestiben. Ami a jó állatkert egyik ismérve.

Szöveg: Mán-Várhegyi Réka, Fotó: Red Dot, Safa, Europress, mti, Eörsi Sarolta

Ez a cikk az Éva magazin 2007. novemberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.