Mint legfiatalabb parlamenti képviselő azt követelte, hogy az ország alkotmányozó gyűlését uraló hadurakat állítsák bíróság elé nők és civilek elleni bűncselekményeikért. Azóta hajszálon függ az élete.

2007-ben minden nemzetközi tiltakozás ellenére felfüggesztették parlamenti tisztsége alól, ma menedéket keresve házról házra bujkál, hogy kijátssza a merénylőket, közben pedig folytatja küzdelmét. Roger Arnoldnak, a The Cover Story riporterének azonban példátlan módon sikerült Malalai Dzsoja közelébe férkőznie. Riportjából egy bátor és különleges nő nem mindennapi története világlik ki.

Dzsungeltörvények
Senki sem próféta a maga hazájában: Dzsoja is külföldön lett híres, a nyugati média képviselői rátaláltak Afganisztánban, így aztán a hatóságok hiába tiltják tűzzel-vassal a kiutazását, szerte Európában és Észak-Amerikában láthatták őt és hallhatták beszédeit. Dzsoját díjesővel halmozták el. Most éppen a memoárján dolgozik, egy kanadai író segít neki.
Dzsoja önzetlen ember, nem szívesen beszél magáról, egyetlen kópiát sem őriz abból dokumentumfilmből, melynek címe „A boldogság ellenségei”, és amelynek hőse: Dzsoja. Tolonganának a hírességek, hogy nemzetközi díjakat adjanak át neki, Dzsoja a még a nevükkel is hadilábon áll: „Hillary... kicsoda? Ja igen, Hillary Swank. Értsék meg, nem tudok megjegyezni ennyi nevet.”
Az ebédnél Dzsoját vagy tíz barát és a háziak veszik körül, és még így, pihenőidőben is a politika a téma, persze nyilatkozni vagy fényképen szerepelni egyikük sem akar – nagy veszélyben van, aki kapcsolatban áll Dzsojával. A sötét szobában a padlón ülve adogatják egymásnak a sárgarépás-mazsolás piláffal, marhahússal, zöldségekkel teli tálakat, a friss kenyeret és kólát. Dzsojával szemben egy magas, vékony afgán lány ül lenge, fehér fejkendőben, önmagában is lázadásnak számító farmerben, és bejelenti: rangos nemzetközi ösztöndíjat nyert és külföldön tanulhat. Mire Dzsoja: – Micsoda? Nem hagyhatsz el minket! Rád itthon van szükségünk! Ígérd meg, hogy ha befejezted a tanulmányaidat, azonnal hazajössz! – Dzsoja félelme nem alaptalan. Az iskolázott afgánok közül sokan hagyják el hazájukat.
Maga Dzsoja könnyen kaphatna menekültstátuszt Európában vagy Amerikában, de eltökélt. – Egyes honfitársaim szerint jobban tenném, ha elmennék valahová, ahol nincs az életem állandó, közvetlen veszélyben, és majd akkor jönnék vissza, ha jobb a helyzet. De én nem akarok elmenni. Hiszek a demokrácia értékeiben, hiszek az emberi jogokban. Kénytelen vagyok vállalni a kockázatot és a küzdelmet, hogy megvalósítsam ezeket az értékeket. A nép velem van, én sem vagyok jobb náluk. Engem megölhetnek, de ezt a hangot nem tudják elhallgattatni. Az igazságot nem lehet elnémítani. Egy nap nyerni fogunk.
Afganisztánban sem mindenki ért egyet Dzsojával. A páncélozott terepjárót vezető Muhammad, egy civilszervezet munkatársa például egész másképp beszél. – Dzsoja és a média mindenben csak a rosszat látják. Nézze ezt az új utat, amin hajtunk, rengeteg új üzlet nyílt, és sok más dolog is fejlődik. Dzsoja erről egy szót sem szól. – Az említett új útszakaszon, a Kabult Iszlamabaddal összekötő dzsalalabadi úton két héttel korábban egy öngyilkos merénylő mért csapást egy brit katonai konvojra, egy katona és három afgán vesztette életét. Egy héttel később tíz francia katona halt meg ugyanott egy tálib támadásban.
Délután további támogatók érkeznek, csak úgy dől belőlük a panasz a visszaélésekről, a kormányzati korrupcióról. Végül beállít az aznapi utolsó vendég is, Dzsoja kitárt karral fogadja, és meghatottan csak ennyit mond: – Uramisten, de aranyos! – A hétéves Sikiba és nagybátyja a bíróságon harcol a kislány jogaiért, a gyereket egy éve két férfi megerőszakolta. – Felháborít, hogy nincs igazság a bíróságon! – mondja a nagybácsi. – A két vádlott szabadlábon van, és halálosan megfenyegettek, amiért feljelentettem őket. El kellett hagynom a tartományt.
Dzsoja a karjában tartja Sikibát, és könnyes szemmel átfutja a kórházi jelentéseket. Sikiba esetében egyszerre jelennek meg mindazok a tényezők, amik az afgánokat általában korlátozzák a szabadságukban. „Most már értik? Dzsungeltörvények uralkodnak nálunk!” – kiabálja Dzsoja.

Lefüggönyözött szobákon át
Dzsoja hatása túlér Afganisztán határain, és szerencsésebb népek leányainak is kilátást nyújt. – Egyszer Olaszországban, Firenzéből jövet a vonaton egy korombeli lány sírt velem szemben. Ráköszöntem és megkérdeztem: Miért sírsz? Mire ő: „El kellett válnom a barátomtól, magukhoz rendeltek a szüleim.” Erre én: „Ezek szerint van családod. A barátod biztonságos helyen lakik. Egyetemre jársz. Beszélhettek telefonon, írhattok e-mail, szervezhettek közös nyaralást. Van mit enned. Emberhez méltó életet élsz. Nekünk Afganisztánban ebből sok minden nem adatik meg. Én például férjnél vagyok, de a biztonsági okokból már egy éve nem élünk együtt. Nagyon szerencsésen kell alakulnia a dolgoknak, hogy találkozhassam a családommal. Eddig négyszer kíséreltek meg merényletet ellenem. Mégsem sírok. Akkor te miért sírsz?”
Bár teljes mértékben tisztában van vele, hogy a merénylők ugyanúgy elérhetik, ahogy Benazir Bhuttót Pakisztánban, elszántságát ez sem törheti meg. – Kimondtam az igazságot, és az igazság hangja erős. Olyan, mint a nap, nem lehet elfedni. Egy nap megvalósul az igazság, ebben biztos vagyok, akár megérem, akár nem.
A nap lassan lebukik a környező hegyek mögött. – A biztonság érdekében el kell hagynom a házat. Nagy veszélyt hoznék a magam és a támogatóim fejére, ha itt maradnék. Indulnom kell.
Biztonsági emberei készülődnek, adóvevőn és telefonon szervezkednek, lázasan folynak az előkészületek. Dzsoja lefüggönyözött szobákon halad át. Egy távoli mecsetből egy mullah hangja szólítja a muzulmánokat. Az előszobatükör előtt Dzsoja kék burkát ölt magára. Megöleli azt az asszonyt, aki aznap menedéket nyújtott neki, majd három géppisztolyos férfi kíséretében eltűnik az éjszakában.

Szöveg és fotó: © Roger Arnold/TCS, fordította: Daniss-Bodó Eszter. Ez a cikk a 2009. évi januári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.