Kubinyi Enikő kutyák viselkedését tanulmányozza az ELTE etológiai tanszékén. Régebben farkasokkal is kísérletezett. Enikő egy városszéli erdei nyaralóban él férjével, a szintén biológus – és víz alatti természetfilmek készítésével foglalkozó – Molnár Attila Dáviddal. Két gyereket nevelnek. És két kutyát.

Tavaly év végén megkaptad a fiatal kutatóknak járó Junior Prima díjat. Mennyire segít ez a díj?
Minden szinten. Jólesik, hogy elismerik a munkámat, és anyagilag is jól jött. Nagy felelősséget is jelent. De olyan helyzetben vagyok, aminél jobbat nem is kívánhatnék. A világ legjobb kutyás kutatócsoportjában dolgozom.

A szegénység haszna
Mitől a legjobb?
Nem véletlenül alakult így. Valószínűleg közrejátszik benne, hogy nem éppen gazdag országban élünk, így rá vagyunk szorulva, hogy az agyunkat használjuk... A kutyakutatásban úgy vizsgálhatjuk az állatok természetes viselkedését, hogy nincs szükség drága terepmunkára, laboratóriumra, állatházra. Nincsenek járulékos költségek. Ha van egy üres szoba, behívjuk
a kutyát és a gazdáját, és megcsinálhatjuk a viselkedés-teszteket. Kell hozzá egy videokamera. Ha az sincs, akkor lehet jegyzetelni.
Hogy néz ki egy ilyen teszt?
Bejön a kutya a gazdájával, akinek végig ott kell lennie, hogy az állat ne idegeskedjen. Aztán a kutyának például felmutatunk valamit, és figyeljük, miként reagál. A végén kap valami kaját, jutalmat, labdát. Mindenki boldog, a gazdák is szívesen jönnek: ideális helyzet.

Egy vérből vagyunk
Mit tudtatok meg a kutyáról?
A kutyát korábban a biológusok mesterséges fajnak tekintették. Csányi Vilmos felismerte a 90-es években, hogy mekkora butaság kizárni a kutyát a kutatások köréből, hiszen neki is megvan a természetes közege, csakhogy ez elég különleges: maga az emberi család. Ez azért is érdekes, mert van egy másik faj, amelyik párhuzamba állítható: az embergyerek is hasonlóan nevelkedik. Megfigyelhető, hogy azonos körülmények között melyikük hogyan viselkedik. És ha van viselkedésbeli hasonlóság, az a hasonló környezet hatása.
Hogy állnak a kutyák „agyilag”?
Szokás azt mondani, hogy akár a 3 éves gyerekek szintjén, de ez persze csak egyes helyzetekre vonatkozik. Például arra, hogy mennyire érzékenyek az ember figyelemfelkeltő gesztusaira. A kutyák nagyon – sokkal jobban, mint a farkasok –, és emiatt akár a józan eszükkel ellentétes döntéseket hozhatnak, ha arról van szó, hová rejtett el a kísérletvezető egy jutalmat. Nemrégen jelent meg erről egy tanulmány a Science-ben, a világ egyik vezető szakmai folyóiratában.
Mit ad nekünk a kutya?
Mindenkinek mást. Iszonyú sok funkciója van. A családban lehet gyerekpótlék, de van, akinek munka-eszköz. Másoknak státuszszimbólum. Egy sérült embernek viszont akár nélkülözhetetlen társ. Ér-dekes lenne feltárni: ki mit lát a kutyában? Csak most kezdtünk bele ezekbe a kutatásokba. Azokhoz az emberekhez például – legalábbis a gazdájuk beszámolója szerint – jobban ragaszkodik a kutya, akiknek nincs gyerekük.
Mit gondol a kutya rólunk?
Nem gondol minket kutyának, mert akkor velünk képzelné el a jövőt. Például a szaporodási lehetőségeket. Nem vagyunk hát fajtárs, de nehéz tudni, hogy mik is vagyunk neki. A kísérletek azt mutatják, hogy ugyanúgy kötődnek a kutyák hozzánk, mint az egyéves gyerekek a gondozójukhoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kutyák szőrös gyerekek, és szülőnek tekintenek minket. Nagyon érdekes kapcsolat ez két faj között.

Kutyák és farkasok
Mikor kattantál rá a kutyákra?
Giccses sztori.
Nagyszerű!
Lakótelepi lakásban éltem, és odavoltam a kutyákért. Persze nem lehetett kutyám. Viszont néztem a tévében Csányi Vilmos etológust. Olyan okosakat mondott, hogy elhatároztam, én is az leszek, ami ő. Nagyon szerettem a biológiát, versenyekre jártam. Végül a Radnóti Gimnáziumba kerültem, és onnan viszonylag simán az ELTE-re. Elsőéves koromban besétáltam az etológia tanszékre – korábban nem is tudtam, hogy ezt Csányi Vilmos vezeti –, és jelentkeztem.
Milyen volt találkozni az idoloddal?
Szorongató érzés. De szerencsém volt, mert akkor indult a kutyás csoport, és jól jött a lelkes kutató-palánta. A tanár úr nagyon kedvesen fogadott. Írtam egy érzelmes kis cikket egy kutyáról, megmutattam neki, jó kapcsolatba kerültünk. Ő volt az ajánlóm
a díjnál is.
Hogy jött a farkasos kutatás?
Ezt is Csányi professzor úr találta ki. A farkas és a kutya majdnem ugyanaz a faj – képesek például szaporodni egymással. A farkas azonban megmaradt olyannak, amilyen 15 000 éve volt. Egy kicsit talán félénkebb lett, mert amelyik bátor volt, azt lelőtték a vadászok. A kutya viszont rengeteget változott. Úgy tudhatjuk meg, melyek ezek a változások, ha a környezet, amelyben megfigyeljük, azonos. Az viszont nem lenne etikus, hogy a kutyát betesszük az állatkertbe, és nem törődünk vele. Budapest mellett, Gödöllőn van egy állatpark, ahol szelíd farkasokat tartanak. Innen kaptunk szemkinyílás előtti kis állatokat. Ezeket mi neveltük fel otthon, és sikerült összehasonlítanunk a viselkedésüket a szintén általunk felnevelt kutyákéval.
Gyakorlatilag veletek laktak a farkasok?
Igen, itt, a lakásban. Attilával, a férjemmel együtt neveltünk kettőt pár hónapig. (Erről film is készült Farkaslesen címen. Megtekinthető ingyenesen az Indavideo videomegosztó oldalon – a szerk.) Kétéves korukban hagytuk abba a kutatást, mert megjelentek a problémák. Ivarérettek lettek, és ilyenkor könnyen előfordul, hogy az emberre is veszélyesek. Végül az derült ki, hogy hiába dédelgetjük őket, hiába alszunk velük egy ágyban, soha nem lesz belőlük kutya.

És robotok
Később egy nagy fordulattal a robotikában hasznosítottad a kutyás vizsgálatokat. Hogy is volt ez?
A farkasozással egy időben felfigyeltünk rá, hogy megjelentek a piacon a robotkutyák. Kézenfekvő volt, hogy megnézzük, mit tudnak. Aztán összetalálkoztam egy emberrel, aki a gyártó cég, a Sony egyik európai laboratóriumában dolgozott. Sikerült eljutnom oda egy ösztöndíjjal. Eleinte csak néztük, mit tudunk kezdeni egymással: az informatikus és a biológus. Próbálták beprogramozni a robotot különböző dolgokra. Például megtanítani neki a labda nevét. A figyelmükbe ajánlottam egy kutyakiképző tréninget, amit lefordítottunk számítógépes programnyelvre. Fontos irányzat a robotikában, hogy olyan robotokat fej-lesszenek ki, amelyek egyediek. Ehhez pedig elengedhetetlen a tanulóképesség. Ha megtanítjuk valamire a robotot, elkötelezettek leszünk neki. Aki pedig robotot gyárt, annak az az érdeke, hogy kialakuljon egy társas viszony, erős kapcsolat. Hogy ha hazajön az ember a munkából, a robot szaladjon elé, és „örüljön” neki. Tudom, hogy ez egy kicsit félelmetesen hangzik, nekünk sem volt egyszerű megszokni a gondolatot. Felmerül ezzel kapcsolatban egy csomó etikai nehézség is, például mi lesz, ha a szeretett robot tönkremegy. Vagy illetéktelenek férnek hozzá a robotban tárolt személyes információkhoz. A robotkutyák gyártását beszüntették, de a kutatásaimban a robotikavonal a mai napig megvan. A tan-székünkön jelenleg zajlik egy EU-s projekt: megpróbáljuk mindazon kedvező tulajdonságokat, amelyeket a kutyában szeretünk, átültetni a robotokba. Lesz, aki akar majd magának ilyen robotot, és lesz, aki nem. Azt gondolom, hogy ha valaki egy nyugdíjasházban él, senki nem nyitja rá az ajtót és kutyát sem tarthat, akkor mégiscsak növeli az élet-minőségét, ha van mellette egy „szociális visel-kedésű kütyü”, amelyik mellesleg kávét is főz vagy felporszívózza a szobát.
A gyerekeken mennyire látszik, hogy biológusok a szülők?
Az óvónők szerint nagyon! Az a visszajelzés, hogy nagyon komoly a gyerekek biológiai tudása. Az egyik lányom és az egyik kisfiú között éppen dúl a szerelem, és megkérdezte az anyuka a fiút: „Miért szereted a Vandát?” Az volt a válasz: „Mert szép, okos, és szereti az állatokat.” Tényleg arra neveljük őket, hogy megismerjék és szeressék az élőlényeket. A baromfik szabadon élnek az udvarban. De a lányok ott voltak például a kiskutyák születésekor. Mi több, a fedeztetést is látták.
Olyankor mi a hivatalos szülői szöveg?
Nincs hivatalos szöveg, de ha kérdeznek valamit, válaszolunk. Tudják, hogy van „apasejt” és „anyasejt”. És hogy az apasejt átkerül az anyába. Azt kell hogy mondjam, egyáltalán nem rázza meg őket az effajta tudás.
El tudnád képzelni az életedet kutyák nélkül?
Nagyon megváltozott a kutyákhoz való viszonyom. Főleg, miután a gyerekek megszülettek. Magamat megvizsgálva azt látom, egyfajta érzelmi hiányt töltöttek be a kutyák. És miután a gyerekek megszülettek, a kutyák egy kicsit kiszorultak a körből. Egyébként mindenkit próbálok lebeszélni a kutyatartásról: sok időt visz el, és hatalmas felelősséget jelent. Csak annak érdemes kutyát tartania, akit nem lehet lebeszélni.

Szöveg: Bús István, Fotó: Molnár Zoltán. Megjelent az Éva magazin 2010- februári számában.