Laura, az Éva magazin népszerű India-blogjának szerzője újabb különleges kihívásnak néz elébe! Természetesen ennek minden részletét megosztja velünk blogjában, itt, minálunk! Fogadjátok szeretettel!

Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, hogy felmondok a munkahelyemen. Nagyon klassz munkahelyem volt pedig – marketinges pozíció egy multinál, szép, belvárosi irodában, szuper főnökkel, imádnivaló csapattal, jó fizetéssel és orchideával az ablakban. Minden nap felvettem a csinos kis ruhámat és körömcipőben beballagtam az irodába, ahol nyolc órán keresztül lapátoltam a GDP-t, aminek a következménye egyrészről egyre növekvő anyagi biztonság, másrészről egyre növekvő elégedetlenség volt. Nem éreztem jól magam a bőrömben, valami hiányzott. Sokáig tartott, amíg meg tudtam fogalmazni magamnak, hogy mi is az én bajom: nem hittem abban, amit csinálok. Ha valaki megkérdezte, mivel foglalkozom, azt feleltem: újságíró vagyok, de nem ebből élek. Az írás számomra olyan dolog, amit annyira szeretek, hogy akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte. Úgy vélem, az írásnak van értelme, míg olyan termékeket marketingelni, amelyekben magam sem hiszek, nincs. Az érzés, hogy váltanom kell, egyre erősödött bennem, míg végül pár héttel ezelőtt egy reggel úgy keltem fel, hogy aznap felmondok. Úgy hoztam meg ezt a döntést, hogy nem volt ajánlatom más helyről, fogalmam sem volt arról, mihez fogok kezdeni, de biztos voltam benne, hogy elébe kell mennem a változásnak.
Van az a mondás, hogy a csodák a komfortzónádon kívül történnek és én nagyon akartam ezt a csodát. Felmondtam hát, várva, hogy jön majd a csoda vagy legalább a katarzis, hogy megérzéseimet követve lépni mertem. Veregettem is a vállamat pár napig, hogy ez aztán bátor döntés volt, ámde amikor ráeszméltem, hogy egy hónap múlva nincs fizetésem, és a BBC-től sem ostromoltak az ajánlatokkal, kezdtem berezelni. Mi lesz az életemmel? Mi lesz a karrieremmel? Mi a baj velem, hogy nekem soha semmi nem elég jó? Ezek a kérdések kergetőztek a fejemben reggeltől estig.

--pagebreak--

Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy képes vagyok maximálisan rápörögni a saját problémáimra és csak ezekkel foglalkozni, ami nem jó. Egyrészt önző dolog, másrészt egy idő után nagyon fárasztó; már én is untam saját magamat. Eldöntöttem hát, hogy keresek valami olyan tevékenységet, amivel másoknak segítek, ahol nem magammal, hanem valaki mással vagyok elfoglalva. Elkezdtem utánanézni az önkéntes lehetőségeknek. Mivel van egy nagyon erős vonzódásom Ázsia iránt, kézenfekvő volt, hogy ott keresgéljek. Ha őszinte akarok lenni, össze akartam kötni a két nagyon hasznos dolgot: kimenni Ázsiába önkénteskedni és közben írni, amennyit csak lehet. Az első Google keresés eredménye kiábrándító volt: a legtöbb szervezet önkéntesség címszó alatt azt kéri a jelentkezőtől, hogy fizesse ki a repjegyét, majd még további 2-3 ezer dollárt, hogy egy-két hétig mondjuk teknősöket tutujgathasson a tengerparton. A turizmus egy új formája ez, aminek semmi értelme, kirakat-dolog. Én mást akartam: valami olyat, aminek tényleg haszna van és amiről majd lehet írni. Szerintem az élet több annál, mint hogy az ember beül egy irodába, tapossa a mókuskereket kilenctől hatig, majd este és hétvégén próbálja bepótolni azt, ami napközben kimaradt: az ÉLETET. Biztos voltam benne, hogy máshogy is lehet: szenvedéllyel csinálni azt, amit szeretek, és – lehet ugyan, hogy nem olyan jól, mint egy multinál – meg is élni ebből. Mindig arról álmodoztam, hogy egzotikus helyeken járok, új embereket és kultúrákat ismerek meg és írok ezekről. Ezért mentem Indiába dolgozni két évvel ezelőtt, ugyanez a motiváció vitt hátizsákos dél-kelet ázsiai túrára idén januárban, és a segítő szándék mellett éppen ezért kezdtem bele most egy újabb kalandba, talán az eddigi legnagyobba.

--pagebreak--

Véletlenek összjátékaként találtam rá Vaskuti Pál pszichológusra, aki tíz éve vezeti a Chance Programot. Egyedülálló kezdeményezés ez, soha előtte nem is hallottam hasonlóról. Pali viselkedészavaros, nehezen kezelhető és problémás gyerekeknek szervez élményterápiát Srí Lankán. Meredeken hangzik, igaz? Az is. 2004-ben, amikor a cunami földig rombolta Srí Lankát, Pali a Baptista Szeretetszolgálattal karöltve részt vett a HELP falu felépítésében: szüleiket elvesztett árva gyerekek és gyerekeiket elvesztett szülők részére épített házakat, melyekben új családként élhetnek együtt. Egyik útja alkalmával kihozta magával egy drogos páciensét, akit sehogy se tudott leszoktatni a heroinról. A srác segített az építkezésben és csodával határos módon lejött a szerről, azóta is tiszta, van munkája és családot alapított. Pali akkor úgy gondolta, hogy ez a módszer talán más típusú problémával küzdő pácienseinek is segíthet. Elkezdett hát kivinni magával Srí Lankára agresszív, depressziós, nehezen kezelhető, aspergeres, stb. gyerekeket. A megszokott környezetből való kiszakadás, a kultúrsokk, a 0-24 órás elfoglaltság és az ezzel párhuzamosan zajló pszichoterápia eredményesnek bizonyult. Az elmúlt években a harminckét, 11-23 éves páciensből csupán egyetlen egy akadt, aki nem volt alkalmas erre a fajta terápiára; őt félidőben haza kellett küldeni, mert saját bevallása szerint sem akart változni és hátráltatta a programot. A néhány hónapos program alatt a gyerekek gyógyulását pszichológusok biztosítják, a pszichoterápiára való felkészítés pedig a mentorok feladata. A mentor nem szakember, lehet bárki, aki jól kijön a gyerekekkel és tud és akar is felelősséget vállalni értük. A gyerekek nem maradnak le a tanulással, a mentorok kettesben vagy kisebb csoportokban délelőttönként tanulnak velük, délután pedig minden gyerek a maga mentorával olyan programokban vesz részt, ami a gyógyulásukat segíti: sportolnak, meditálnak, önkéntes munkát végeznek, ismerkednek Srí Lankával vagy fürdenek az óceánban. Emellett aktívan zajlanak az egyéni terápiás foglalkozások, amin csak a pszichológus és a páciens vesz részt. Esténként csoportterápia zajlik, ahol teljes őszinteséggel mutatkoznak be egymásnak a gyerekek és a mentorok, megismerik egymás problémáit és közösen megbeszélik a napközben felmerült feszültségeket. A program családterápiával zárul: van olyan gyerek, akihez kijönnek a szülők az utolsó néhány hétre és Srí Lankán zajlik a családterápia első része, míg másoknál ez Magyarországon történik.

Nem tudom, miből gondoltam, hogy alkalmas leszek a mentori feladatra, mert még soha életemben nem foglalkoztam gyerekekkel, de Pali azon a véleményen volt, hogy ez nekem menni fog és bevett a csapatba. Szóval az történt, hogy első találkozásunk után két héttel és utolsó munkanapom után hat nappal felültem a Srí Lankára tartó repülőre, hogy segítsek Flórának, a 18 éves mentoráltamnak. Ki akartam lépni a komfortzónámból – ideérve most azt érzem, hogy ennél messzebbre nem is kerülhettem volna tőle.

Folytatjuk!

Fotók és szöveg: Gál Éva Laura