Borítókép: Hogyan tréfáltak meg csúnyán április elsején? Forrás: Getty Images

Hogyan tréfáltak meg csúnyán április elsején?

Április elseje. Sokan szeretik, sokan megtartják, számomra a Bolondok napja mégsem tréfadolog.

Tizenöt éves voltam. Felelőtlen, vidám lány, sz..tam mindenre és mindenkire saját magamon kívül. Dehogy gondoltam az elmúlásra. Ez volt az első olyan élmény, amikor a zsigereimben éreztem meg – pontosabban megéreztették velem-, hogy felnövök, megöregszem, meghalok, de nemcsak én, hanem mindenki, akit ismerek, aki körülvesz, és akit szeretek.

Egész jó nap volt. Értettem a matekfeladatot. Töriből lenyűgözött az ókori Egyiptom. Karinthy Tanár úr kérem-jét vettük irodalomból, a rossz tanulón röhögött az egész osztály. A tanártréfákat mellőztük: általánosban még viccesnek tűntek, amikor gombostűt tettünk a székre, vagy hátat fordítottunk, ha bejött az ofö, de gimnazistaként ez az alantas humor már nem fért össze a méltóságunkkal. Kicsengettek. Kicsit fújt a szél, de a nap melegen sütött, hatodik óra után a barátnőimmel kiszaladtunk a közeli parkba. Szalámis szendvicset ettünk, és arról beszélgettünk, mennyire várjuk a tizenegyedikes Rohonczi szülinapi buliját, ahova csodák csodájára minket is meghívtak.

Az iskola felől Haramy közeledett hűséges fegyverhordozójával az oldalán. Haramy az osztálytársunk volt, középszerű gyerek, nem különösebben érdekes, nem utáltuk és nem szerettük. Klement, a legjobb barátja óvodáskora óta rajongásig tisztelte, ők ketten mindig együtt közlekedtek. Most is szorosan egymás mellett siettek felénk, mint a hű bajtársak. Nem is felénk siettek, hanem kifejezetten engem céloztak meg. El se tudtam képzelni, mit akarnak. Nem szoktunk beszélgetni.

Krüger, kiabálták felém (utáltam a vezetéknevemet, és ezt ők valószínűleg pontosan tudták). Gyere gyorsan! Azonnal gyere! Feldúlt volt az arcuk. Kipirultak. Klement szemében mintha könnyet is láttam volna. Mi történt, kérdeztem csodálkozva. Csak csóválták a fejüket, a lélegzetük elfulladt. Gyere már. Azonnal. De hát mi van, kiáltottam rájuk, most már rémülten. Összenéztek. Klement mintha habozott volna. Majd kibökte: a húgod. A húgodról van szó.

A mai napig emlékszem arra, hogy egyszerre volt a fejemben a semmi és a minden. A húgom, Jázmin szívbeteg volt. Nem vertük nagydobra, de a családban mindenki tudott róla. Jázminon a legtöbbször nem látszott semmi, én pedig azt gondoltam, a felnőttek mindent eligazítanak ezen a legeslegjobb világon, nem történhet vele semmi baj. De most mégis történt. Bekövetkezett.

A lélegzetem elfulladt, ömleni kezdett rólam a verejték. Felugrottam a padról. Hol van, ordítottam a fiúkra, akik összerezzentek, erre a reakcióra nem voltak felkészülve. Nem jutott eszembe, hogy április elseje van. Az sem, hogy épp most vettük irodalomórán a Röhög az egész osztályt, amiben pont ez a jelenet játszódik le – szívbeteg kishúg nélkül. Hol van, kiáltottam már sírva, láttam Jázmint a földön feküdni kéken-zölden, levegő után kapkodva, láttam a mentőautóban, ahogy az orvosok megpróbálják újraéleszteni, és láttam a halottasházban, letakarva egy nagy fekete zsákkal, ahogy a halált a tévénéző a sorozat-thrillerekből ismeri.

A fiúk bambán néztek, úgyhogy rohanni kezdtem az iskola felé. A pánik tompán lüktetett az agyamban. A fülem bedugult, hosszú ideig nem is hallottam, hogy többen szaladnak utánam és a nevemet hajtogatják. Aztán megláttam Haramy rémült arcát. Elém került. Mit csinál ez? Miért próbál megállítani?

Semmi sincs, jutott el végül a tudatomig a megváltó mondat. Nincs semmi, Krüger. Április elseje van. Nem történt semmi a húgoddal. Megálltam, előrehajoltam, rátámaszkodtam a combomra. Szúrt az oldalam, mintha karddal hasogatnák. Ez a hülye Klement, mondta Haramy kétségbeesetten, és fenéken billentette a haverját. Csak úgy akartuk, mint a novellában, tudod. Név nélkül. Csak annyit, hogy gyerek, gyere gyorsan. Erre ez a barom kitalálja, hogy a húgod.

Bocsánatot azért nem kértek. Nem hibáztatom őket, nem tudtak Jázmin betegségéről. Álldogáltak velem szemben egy ideig, nézték, ahogy lihegek, aztán elténferegtek. A barátnőim körbevettek, nem értették a jelenet drámaiságát, láttam rajtuk, hogy azt gondolják, túlreagálom. Ők se tudtak semmit. Aznap már csak ködös, szomorú gondolataim voltak, vidám természetem cserben hagyott. Vettem a zsebpénzemből egy nagy tábla csokit, és hazavittem Jázminnak. Az íróasztalánál ült, a törit magolta összeráncolt homlokkal. Odamentem hozzá, ölébe ejtettem a csokit és gyorsan megöleltem. Furcsán nézett rám. Mi van, kérdezte. Ez az április elsejei tréfád?

Olvass 11 ütős áprilisi tréfáról!