Valószínűleg nem?! Mindig nyugodt izraeli beszélgetőpartnerem szemmel láthatóan elszámolt magában háromig, mielőtt ingerülten visszakérdezett. Valószínűleg nem, ismételtem meg ártatlanul. Végül is akadémiai közeghez szokott ember nem mond kategorikusan sem nemet, sem igent egy tudományos mércével mérten ostoba (és számára nehezen elképzelhető) felvetésre. Nos, a „képes lennél felrobbantani magad?” kérdésére adott válaszom nemcsak őt szembesítette az értékek relativitásával. Én is pillanatok alatt felfogtam, mit jelent az a vád és egyben ítélet, amellyel a kívülálló Izraelben vagy akár atérségbeli arab államokban oly sokszor szembetalálja magát: „Nem ismered a történelmet.”
Az izraeli zsidóknak és a palesztinai araboknak annak ellenére nincs közösnek elfogadott történelmük, hogyvallási hagyományaik szerint őseik testvérek voltak: az arabok Ábrahám szolgálójától, Hágártól, a zsidók pedig feleségétől, Sárától született fiát tekintik ősüknek. Ettől eltekintve is kevés olyan összefüggésrendszer van, amit jobban dokumentáltak a Közel-Kelet 20-21. századi eseményeinél. Ám az objektívan bemutatott események az átlagember számára többnyire értéktelenek. Ahány identitás, annyi történelmi igazság létezik. És mivel azsidók nem csak zsidók, és a palesztinok sem kizárólag palesztinok, hanem nők vagy férfiak, gyerekek vagy felnőttek, vallásosak vagy szekulárisok, bűnösök és áldozatok egyszerre, ezért az izraeli–palesztin konfliktusnak is végtelen sok igazsága van.

A mai Izrael
A modern Izrael fiatal állam, alig múlt hatvanéves. Létrejöttét a második világháború, a holokauszt, hatmillió európai zsidó halála előzte meg, majd öt arab–izraeli háború és két palesztin felkelés követte a Közel-Keleten. Kívülálló számára a történelmi események elfedik azokat a belső feszültségeket, amelyek Izrael állam „zsidó és egyben demokratikus” önmeghatározásából fakadnak. vallásjog fennhatósága A családi éppúgy kizárólagos a ügyek tekintetében, mint annak megválaszolásában, hogy ki a zsidó. Ha valaki nem akar vagy nem tud a zsidó hagyományok szerint házasságot kötni, mehet Ciprusra, ahol nem korlátozza a rabbinikus jog. Ettől függetlenül az országban szokatlan egyenjogúság van: a középiskola elvégzése után a lányok is kötelesek sorkatonai szolgálatra. Az étterem ajtajában, buszra szállva az előzékenység megilleti az idegent és a sorkatonai szolgálatát töltő egyenruhás fiatalt; nőket és időseket nagyon ritkán. A lakosság közel 20 százaléka arab. A mecsetek száma Izraelben nagyobb, mint bármelyik multikulturális nemzetpolitikájára büszke nyugati államban. Az emberek a szó eredeti értelmében érintkeznek egymással. Segítséget kérni éppúgy nem félnek, mint idegenekkel szóba elegyedni.
Minden belső megosztottság ellenére izraeli nagyon erős társadalom. Nemcsak az öngyilkos merényleteknek sikerült ellenállnia, de a zsidó messianizmust is igyekszik keretek között tartani. Izrael – fogalmazta meg néhány éve találóan egy izraeli publicista, Avi Shlaim – a dinamizmus és termelékenység hatalma. A természetes szaporodás üteme a Nyugaton tapasztaltak között a legmagasabbak között van, még a világi izraeliek körében is. A kötelező pihenőnapnak számító szombat hétről hétre olyan önfeledt családi esemény, mint nálunk egy évben egyszer a május elseje. Néha az egész ország valami óriási, leállíthatatlan energiagenerátornak tűnik.

Föld, állam és határok
Izrael a hatnapos háború (1967) folyamán foglalta el az akkor már húsz éve egyiptomi és jordániai fennhatóság alatt álló Gázai övezetet, Kelet-Jeruzsálemet ésaNyugati Partot. Ezután a zsidók – főként a vallásosok – megkezdték a letelepedést a palesztinok által lakott földön. A palesztin népet képviselő Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és Izrael végül csak 1993-ban állapodott meg a területek sorsának ideiglenes rendezéséről. A Palesztin Nemzeti Hatóságot (PNH) létrehozó oslói békefolyamat azonban nem avárakozásoknak megfelelően alakult. Bár az izraeli társadalom nagy része elhatárolódott a zsidó telepesekmessianisztikus meggyőződésétől, az autonómiáért „cserébe” kapott öngyilkos merényletek akkor is sokkolták, ha azokat a palesztinok többsége is elítélte. A második intifáda kitörése (2000) után az addig úgy-ahogy békében élő két társadalom végleg kettészakadt. Izrael egyoldalú intézkedései – például a Nyugati Partot Izraeltől elválasztó fal építése – világosan jelezték, hogy a többség a palesztinoktól való teljes különválásban látja a megoldást.

Ráadásul van, aki alapjaiban másként gondolkodik. Az erősen vallásos zsidók szemében Izrael állam létrehozása illegitim volt, hiszen még nem jött el aMessiás. A zsidó telepesek felfogásában Izrael földje a zsidó népé. A Föld olyan nagy, bárki találhat magának helyet máshol, kivéve a zsidókat. Ugyanakkor az izraeli zsidóság meghatározó része számára Izrael Tel-Avivval és a sűrűn lakott tengerparti sávval egyenlő. A szekuláris izraeliek sokszor nagyobb azonosságot tudnak vállalni a felvilágosult arabokkal, mint egyes jeruzsálemi zsidókkal. Szakmai (például egyetemek közötti) együttműködések is igazolják ezt, de jeruzsálemi zsidó ismerősöm is örömmel mesélte a város egyik arablakta negyedében szerzett élményeit, miután elfogadta idős arab takarítójának vacsorameghívását. Mivel azonban az izraeli politikai berendezkedés kényes kompromisszum eredménye, apalesztin területeken létesített, közel félmillió zsidónak otthont adó települések felszámolásával Izraelnek olyan belső konfliktussal kellene szembenéznie, amely akár az állam egységét is veszélyeztetné.

Izrael vs. Hamász
Az izraeli közvélemény meglepő összhangban támogatta az év elején a Gázai övezetben zajló háborút (2008. december 27. – 2009. január 18.). Egyszerűen elege lett a rakéták ezreiből, amelyek az utóbbi években az ország déli részét érték. A mintegy 360négyzetkilométernyi területen 1,5 millió palesztin él, az oslói megállapodások értelmében aPNH fennhatósága alatt. Miután Izrael kivonult az övezetből, apalesztin mozgalmak, aPNH–PFSZ elitjét adó, Izraellel tárgyalni kész Fatah, illetve az Izraelt el nem ismerő, iszlamista Hamász közül a választásokon az utóbbi került ki győztesen. A Hamász-aktivisták rakétái miatt Izrael nem hajlandó saját területére engedni a gázaiakat – vagyis megnyitni a palesztin területek számára gazdasági szempontból is kritikus átkelőhelyeket. Az övezetet ellenőrzése alatt tartó Hamász és Izrael 2008 nyarán egy féléves tűzszünetet kötött azzal afeltétellel, hogy a Hamász leállítja atámadásokat, Izrael pedig megnyitja az átkelőket. Bár a helyzet némileg javult, vállalásaihoz egyik fél sem tartotta magát maradéktalanul. Az átkelők kis kapacitással működtek, és mire lejárt atűzszünet, ismét napi több százra nőtt az Izraelre kilőtt rakéták száma. Az izraeli légi csapások és apár nappal később meginduló szárazföldi műveletek épp annyira kívánták meggyengíteni aHamászt, hogy jó darabig ne legyen kedve a lakosságot támadni. Az Öntött Ólom hadművelet volt 1967 óta a legnagyobb szabású támadás, amelyet Izrael palesztin területek ellen indított, és az első, amelynek kifejezett célpontja aHamász volt.