De minden év május 24-én három napra zarándokok lepik el a városkát, hogy az egyetlen cigány szentet, Sárát ünnepeljék.

Nehéz helyzetben van itt a szegénység vizuális sztereotípiáival teletömött kelet-európai agy. Nyomor és putri helyett díszbe öltözött családok lepik el Saintes-Maries-t. Ez itt, mondhatni, a nyugat-európai cigány középosztály. A Rhone folyó torkolatánál lévő kisvárosba ugyanis főleg Spanyolországból, Hollandiából, na meg Franciaországból érkeznek a zarándokok. Elvétve találni persze Kárpát-medencei, balkáni és egyéb romákat – többen állítják, hogy egyszer valaki egy román rendszámú lovas kocsival szelte át Európát. Szekeret, lovat, cirkuszos kocsit egyébként látni szép számmal, bár a legtöbben azért ma már modern lakókocsikkal zarándokolnak el idáig. A jól felszereltség esetükben nem luxus, hiszen a hobbikaravánozó amerikai családokkal ellentétben ők év közben is ezekben laknak, mint például a Párizs környékén élő, félig letelepedett cigány famíliák.
Az olykor hetekig tartó zarándoklás után hullafáradtan megérkező hívek az első éjszakát a templomban virrasztják át imádságokkal, gyertyagyújtással és bonyolult rituálékkal, melyek mind Szent Sárát dicsőítik. Az ünnep a három Mária legendájához kapcsolódik. Eszerint Sára, egy nemesi család lánya nem sokkal Jézus keresztre feszítése után álmot látott: a Megváltó halálánál jelen lévő három Mária – Mária Magdolna; Kleofás lánya, Mária, az ifjabb Jakab apostol anyja; Mária Salomé – hamarosan megérkezik a tenger felől, és neki kell partra segítenie őket. S valóban, másnap egy hajó közeledett a francia partokhoz. Sára ruháját a viharos tengerre borította, a három asszony így jutott ki a partra – és hozta el az új hitet a Szentföldről Európába. Mások szerint a szertartás csak utóbb nyert keresztény színezetet, és valójában nem más, mint Kali indiai istennő kultuszának európai importja. (Erre utal az is, hogy Szent Sára neve cigányul Sara e Kali, azaz Fekete Sára.) Annyi bizonyos, hogy Sárát a katolikus egyház sosem kanonizálta, vagyis hivatalosan nem számít szentnek. De ez az itt lévőket, úgy tűnik, különösebben nem zavarja. Ahogy népük és kultúrájuk évszázadok óta része is, meg nem is Európának, miért állna hitük és védőszentjük nagyobb becsben?

Galéria

Másnap délelőtt aztán kezdődik a körmenet, s Szent Sára szobrát a templomból leviszik a tengerre. A kislány méretű alak ekkorra már alig látszik ki a rengeteg ruha alól, melyet az ide zarándokló asszonyok külön erre az alkalomra varrtak neki. Az imádság egyszerű és közös, a dal viszont százszorszép: a mindig úton lévő és minden kultúrából merítő cigányság különféle zenei hagyományai találkoznak itt. Míg az egyik lány fodros szoknyában és a fejébe csapott hetyke montmartre-i szalmakalapban ropja a tuctucosított és ezúttal franciául zengő Shalom Aleichemre, néhány méterrel arrébb balkáni rezeken fújják teli tüdőből a Kalasnyikovot. És persze peng mindenütt a gitár és csattognak
a kasztanyetták – az igazi úr itt a spanyol cigányok pergő-fájdalmas zenéje, a flamenco. A partra érve aztán minden kicsit elcsendesül. A menet lassan a vízbe gázol, hogy odanyújtsa hitét a tengernek, amely lágy hullámaival lemossa a zarándoklat és az elmúlt év minden piszkát és baját. A közös átlényegülésben Fekete Sára megtisztul és megtisztít. És hogy legendája igaz-e vagy sem? Azt már rég elnyelte a víz.

Szöveg: Hevesi Flóra, fotó: Molnár Zoltán
Ez a cikk a 2011. évi júniusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.