Laura, az Éva magazin népszerű India-blogjának szerzője újabb különleges kihívásnak néz elébe! Természetesen ennek minden részletét megosztja velünk blogjában, itt, minálunk!

Tizenkét órás repülőút után érkeztem meg Srí Lanka fővárosába, Colombóba. Innen további hat órás, csirkékkel és üvöltő szingaléz zenével megspékelt, izzasztó buszozással jutottam el Kahawa faluba, ahol a Chance Programnak helyet adó épületegyüttes található. A busz végig az óceánparton ment, futottak mellettem a pálmafák, a festői partszakaszok és a gyümölcsárusok, én meg csak mosolyogtam bele a világba.
Kahawára érkezve gyorsan az arcomra fagyott a mosoly. Ugyan a medencével és mindenféle sportolási lehetőséggel ellátott, pálmafák övezte épületek nagyon jól néztek ki, a bennük lakókra azt hiszem nem voltam felkészülve. Utolsónak érkezni valahová, ahol már beállt a rend, mindenki ismeri a szabályokat és a másikat, nem a legszerencsésebb helyzet. Képzeljetek el egy csoport 13-22 éves tini fiút, akik addigra már összeszokott társaságként működtek, akikben tombolnak a hormonok, mindenféle obszcén viccet megengednek maguknak, állandóan hangosak és kiabálnak, ehhez adjátok hozzá, hogy ezek olyan srácok, akik drog- és alkoholfüggők/depressziósok/agresszívek, tegyétek mindezt egy olyan egzotikus környezetbe, mint amilyen Srí Lanka és akkor nagyjából megkapjátok azt a helyzetet, amibe én csöppentem. Pár napig egyáltalán nem találtam a helyem, minden és mindenki furcsa volt. Úgy éreztem magam, minta egy Rejtő-regényben lennék: vágni lehetett a párát, elképesztő volt a növényzet, különösek az állatok, az engem körülvevő karakterekről nem is beszélve.

Miért utazott Laura Srí Lankára? Kattints és olvasd el a beszámoló első részét!

--pagebreak--

Soha előtte nem voltam egy társaságban ilyen korú fiúkkal, ezért az együttélés gondolata nem volt valami biztató. Ezek a gyerekek ráadásul a legnehezebb esetek, olyanok, akik fiatal koruk ellenére már akár négy-öt pszichológust is elfogyasztottak – sokaknak a Chance Program tényleg az utolsó esélyt jelenti. Feszült voltam, mert nem tudtam hogyan beszéljek, viselkedjek a srácokkal, hogy kezeljem a célozgatásaikat, a közös munkából mennyire vegyem ki a részem. A mentorok ráadásul nem nevelhetik a gyereket, mi nem a szülői, hanem a támogatói funkciót töltjük be, ebbe a szerepbe beletanulni pedig nagyon nagy kihívás.
Eleinte lázadoztam magamban a házban érvényben lévő szigorú szabályok ellen, feleslegesnek tartottam őket, de pár nap után megértettem a rendszer lényegét. Ezek a szabályok azért kellenek, hogy irányt mutassanak a gyerekeknek és keretet adjanak az itteni együttéléshez. Legtöbben olyan családból jöttek, ahol semmiféle szabály nincs, ezért ez alatt a két hónap alatt kell rendhez szoktatni őket. A szabályok kivétel nélkül mindenkire vonatkoznak, a felnőttek az együttélés során igyekeznek példát mutatni a gyerekeknek.
Délelőttönként a mentorok tanulnak a gyerekekkel, délután pedig mindenki a maga mentorával tölti az időt: kirándulnak, sportolnak, fürdenek az óceánban. A programok nagy része személyre szabott, ennek célja, hogy olyan helyzeteket éljenek át a gyerekek, melyek a gyógyulásukat segítik.

Tizennyolc éves mentoráltam, Flóra és köztem már az elejétől fogva hiányzott az összhang. Elutasító volt és kedvetlen, egyértelműen éreztette velem, hogy nem vagyok számára szimpatikus. Pár napig igyekeztem elnyerni a szimpátiáját, de akárhogy próbálkoztam, zárt ajtókba ütköztem. Ezt felismerve döntött úgy Vaskuti Pál, hogy lecserél engem Annára, egy tapasztalt mentorra: Anna viszi tovább Flórát, én pedig Tibit, a 18 éves, Asperger-gyanús fiút terelgetem a gyógyulás útján. Őszintén szólva nagy megkönnyebbülés volt a csere mindenkinek: Flóra és Anna láthatóan jól kijönnek egymással, Flóra elfogadja őt és bízik benne, Tibiről és rólam ugyanez mondható el – az elmúlt pár nap tapasztalatai szerint legalábbis biztosan így van, de hogy hosszútávon mennyire működnek majd az új párosítások, arról a következő posztban mesélek.

Folytatjuk!

Fotók és szöveg: Gál Éva Laura