Laura, az Éva magazin népszerű India-blogjának szerzője újabb különleges kihívásnak néz elébe! Természetesen ennek minden részletét megosztja velünk blogjában, itt, minálunk!

A Chance Program egyik pillére az esténként zajló csoportterápia. Ilyenkor mindannyian leülünk és megbeszéljük a napközben felmerült feszültségeket. A terápia alapja a Vaskuti Pál által „tiszta időnek” nevezett elv, ami szerint a terápia és a csoport is csak akkor tud hatékonyan működni, ha maximálisan őszintén és nyíltan kommunikálunk. A csoportterápián estéről estére egyenként elmondjuk egymásnak az élettörténetünket, szem előtt tartva a „tiszta időt”, azaz ilyenkor nincs helye mellébeszélésnek, őszintének kell lenni, úgy elmondani a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek. Persze rád van bízva, hogy mennyire mész bele életed történetének egyes részleteibe, de így, hogy túl vagyok a sajátomon, azt mondhatom, hogy minél jobban a mélyére ásol a dolgoknak, annál nagyobb lesz a katarzis utána.
Voltatok már olyan helyzetben, hogy el kellett mondanotok életetek történetét úgy, ahogy Ti megéltétek? Ha igen, akkor tudjátok, mennyire nem egyszerű feladat ez. Mert nemcsak arról van szó, hogy kronológiai sorrendben elmondod, hogy hova jártál iskolába, mit dolgoztál és merre jártál a világban, hanem arról, hogy felidézed a legelső gyerekkori élményeidet, örömeidet, sikereidet és kudarcaidat, de ami még ennél is fontosabb, az az, hogy, reflektálsz is ezekre az emlékekre. Miközben mesélsz, folyamatosan (újra)értelmezed önmagadat és a veled történteket, aminek vannak bizonyos következményei. Esetemben a közel egy órás monológ eredménye számtalan új összefüggés felismerése és egy jóval tisztább személyiségkép lett. Egészen addig a napig azt gondoltam, hogy világosan látom önmagam, de akkor, ott rá kellett jönnöm arra, hogy ez aligha volt így. Azóta volt időm átrágni magamban az elhangzottakat és azt hiszem, most már tudom, hogy mi mozgat, mi motivál és mi hátráltat engem, miért vagyok olyan, amilyen és főleg, hogy mások mitől látnak engem olyannak, amilyennek.

Eddig jelentéktelennek tűnő gyerekkori epizódok nyertek új jelentőséget azáltal, hogy felismertem: attól, mert évtizedekre elfelejtettem őket, még a személyiségem meghatározó részét képezik. Katartikus és felszabadító érzés volt elmesélni életem történetét, amire a pszichológusok által az elbeszélésre adott értelmezés csak még egy lapáttal rátett. Soha ilyen világosan nem láttam még önmagam, mint aznap este. Akkor azt hittem, hogy ez a tiszta énkép az egyetlen eredménye ennek az egésznek, de a rákövetkező pár nap alatt rájöttem, hogy ennél jóval többről van szó.

--pagebreak--

A kimondott szavak súlya és a köztük lévő összefüggések felismerése olyan felszabadítóan hatott rám, hogy az egész világom megfordult: az addig a szokatlan körülmények miatt visszahúzódó, mondhatni ijedt és félszeg valaki magára talált: könnyed lett, felszabadult és magabiztos. A munkám lényegét és szépségét is ekkor kezdtem látni: ahogy elkezdtem lazán viszonyulni a gyerekekhez, megtaláltam velük a közös hangot is. Ehhez járult hozzá, hogy képes voltam észrevenni a fejlődést a gyerekeken, ami eleinte apróbb, később egyre nagyobb jelekben mutatkozott meg. Tibivel, 18 éves mentoráltammal rengeteg időt töltünk együtt és napról napra látom rajta a fejlődést. A szorongó, lefelé pislogó, tekinteteket kerülő, magát kifejezni nem tudó, alig beszélő fiúból a szemem láttára lesz egyre bátrabb, magabiztosabb és kommunikatívabb férfi. Még a mimikája is elkezdett átalakulni: teltebb a mosolya, már nemcsak belenéz, de bele is nevet az emberek szemébe és egyre határozottabban képviseli a saját véleményét és áll ki magáért. Egy átlagembernél is hatalmas változás lenne mindez, de egy olyan fiú esetében, akit annyit bántottak, hogy az ebből adódó szorongások miatt autizmust diagnosztizáltak nála, egyenesen óriási eredmény.
Életemben először azt érzem, hogy hasznos és jó dolgot csinálok, valami olyat, amire mindig büszke leszek, mert minden áldott nap azon dolgozunk, hogy megtörténjen a csoda ezekkel a gyerekekkel, akikről már tényleg minden pszichológus lemondott. Habár nehéz esetek, mindegyik imádnivaló egyéniség, akikkel minden perc egyszerre nehéz és mégis nagyon könnyed. Nehéz, mert nagyon nagy batyut cipelnek a hátukon és könnyed, mert az őszinte és nyílt kommunikáció miatt nincsenek játszmák, meccsezések, mindenki azt mondja, amit gondol.

Most olyan dolgot csinálok, amiben ki tudok teljesedni, ami elég kihívást nyújt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésem és aminek már most látom az eredményét, pedig még az út elején vagyunk. A nehézségek ellenére – vagy talán éppen azok miatt – még soha életemben nem éreztem ennyire könnyednek és önazonosnak magam, mint most, amikor a nap nagy részét mezítláb töltve, az Isten háta mögött terelgetünk problémás gyerekeket a gyógyulás útján.

Folytatjuk!

Fotók és szöveg: Gál Éva Laura