A Chance Program Srí Lanka-i részének utolsó eleme a családterápia. Mivel nagyon sok gyerek tünetei a családon belüli rendezetlen viszonyokból fakadnak, a családterápia kézenfekvő megoldás a probléma orvoslására. A mostani turnusban hat gyerek vett részt, közülük háromnak kijöttek a szülei az utolsó egy hétre/tíz napra, hogy a pszichológusok segítségével megoldják a minden esetben évek óta fennálló gondokat. Bennünket, mentorokat sem az egyéni, sem a családterápiák részleteibe nem avattak be, így csak annyit láttunk, hogy mindhárom család naponta több órára elvonult a pszichológusokkal, ezt követően pedig a szülők hol mosolyogva, hol kisírt szemekkel tértek vissza.

Noha a gyerekeken látványos és folyamatos fejlődést láttam a turnus vége felé is, az utolsó napok mégis egyetlen hatalmas kérdőjellé mosódtak össze előttem: vajon megtörténik az a csoda, amiről Vaskuti Pál, a program vezetője már két hónapja beszél? Ezek a gyerekek tényleg gyógyultan mennek majd haza?
A legutolsó napon nemcsak a fenti kérdésre kaptam pozitív választ, hanem olyan kérdésekre is megszülettek a válaszok, amik régóta nyomták már a lelkemet. Nem fogom leírni Nektek, hogy mi történt az utolsó napokon. És nem azért, mert nem lehet vagy mert nem akarom, hanem mert nem vagyok rá képes. Nem tudom elmondani.
Elmesélek inkább néhány rövid epizódot ezekből a napokból és azt, hogy mit tanultam itt, ez alatt a két hónap alatt.
Láttam nagy drámákat, könnyező szülőket, harcoló gyerekeket és meggyötört arcokat. Aztán láttam ugyanezeket az arcokat kisimulni, mosolyogni és ugyanezzel a mosollyal a hazafelé tartó gépre felszállni. Láttam gyűlölködő testvéreket, akik állandóan bántották egymást, majd láttam ugyanezeket a gyerekeket együtt sportolni, nevetni, játszani.

--pagebreak--

Láttam évek óta nem kommunikáló családtagokat újra egy asztalhoz ülni és beszélgetni.
Láttam egy apát, aki úgy jött ide, hogy habár tizenhárom éves fia drogfüggőséggel küzdött és súlyos indulatkezelési problémái voltak, az apa a probléma meglétét is tagadta, benne a saját felelősségét pedig még inkább. Majd láttam ezt az apát könnyek között elmondani, hogy érti már, miről van szó. Látja, hogy mi történik a fiával, és ami a legfontosabb: érti azt is, hogy neki ebben oroszlánrésze van. Ez az apa idejött teljesen vakon és úgy ment el, hogy végre látott, úgy, ahogy nem látott előtte még soha.
Láttam egy gyereket, aki arcán fintorral, undorodva fordul el saját anyjától, akivel évek óta alig beszél. Majd láttam ugyanezt a gyereket kirándulni menni az anyjával.
Láttam tizenévek óta rögzült attitűdöket megváltozni, szemtanúja voltam nagy beismeréseknek és még nagyobb felismeréseknek.
Láttam férfiakat a szeretteikért átalakulni, levetkőzni olyan szerepeket, amiket évek óta játszanak. Pedig nem valami örömteli dolog ez, ráadásul igen nehéz is, de az eredményért megéri. Amikor rájönnek arra, hogy nem attól lesznek férfiak, hogy keresik a pénzt és hajszolják a sikert, hanem attól, ha képesek önmagukat meghaladni és önkritikát gyakorolni - akkor képesek attitűdöt is váltani. Azt tudják mondani: „Az én hibám, az én felelősségem. Innentől másként lesz. Innentől figyelni fogok Rátok, mert Ti vagytok a világon a legfontosabbak.”
Megkaptam hát a katarzist, amit olyan nagyon akartam és abban is biztos vagyok, hogy ez nem egy többfelvonásos színdarab volt, aminek a végén a közönség állva tapsol, majd mindenki hazamegy és másnap már azt sem tudja, hogy mit látott. Mivel a program itt nem ért véget, és a családok hazatérve folytatják a pszichológusokkal a kint elkezdett munkát, bízom benne, hogy a változás, aminek szemtanúja voltam, tartós lesz minden gyerek esetében.

És hogy mit tanultam én mindebből a két hónapból?
Elsősorban azt, hogy nincs reménytelen helyzet. Nem létezik olyan, hogy utolsó esély, nincs olyan, hogy nincs több lehetőséged. Akármilyen pocséknak is tűnik a helyzet, van belőle kiút, csak akarni kell kitalálni. Megszegheted a szabályokat százszor, szembemehetsz a főnököddel ezerszer, elkövetheted ugyanazt a hibát többször, ha képes vagy magadba nézni és azt mondani: „bocsánat, hülye voltam”, kapsz újabb esélyt. Esélyt a gyógyulásra/a maradásra/a közös munkára/a párkapcsolat folytatására. Az emberek alapvetően jók és hatalmas változásokra képesek, ha van kiért megváltozniuk, és ha akarják a változást. A hogyant nem kell tudniuk, mert ha akarunk adni nekik még egy esélyt, akkor akár az ehhez szükséges eszközt is a kezükbe adhatjuk. Ha pedig nem veszik el, akkor nyújtsuk még közelebb - olyan közelre, hogy biztosan elérjék. Ehhez persze bátorság kell, de a látottak alapján azt gondolom, megéri.
Köszönöm, hogy olvastatok.

Szöveg és fotók: Gál Éva Laura