Vaskuti Pál a HELP falu építése céljából jött Srí Lankára 2005-ben, a cunamiban családtagjaikat elvesztő embereknek új otthont adó falu építését a Magyar Baptista Szeretetszolgálat finanszírozta. Az építkezés farvizén indult be a Chance Program is, így az elmúlt tíz évben az itteni magyarok és a helyi lakosok egyre szorosabb kapcsolatban élnek egymással.

Akármerre járunk a faluban, mindig mosolygós és kedves arcokat látunk magunk körül. Kahawán egyetlen nagyobb bolt van és a tulajdonos, Anthony minden alkalommal harminckét fogas mosolyt villant, amikor magyarok térnek be a boltjába. Legutóbb egyetlen „How are you?” kérdésemre rögtön megosztotta velem egész életének történetét kezdve a nehéz gyerekkortól a 17 éven át tartó szingapúri tartózkodásig, ahol ékszerészként dolgozott. Végül meginvitált magukhoz, hogy töltsem a családjával a Karácsonyt. Habár Anthony buddhista, egy apró kereszt is lóg a bolt bejárata fölött és karácsonyfát is állít, mert amint mondja, ő minden vallást tisztel. Ez a fajta nyitottság általában is jellemző a helyi, szingaléz lakosságra.
A fehér embernek itt különleges a státusza, ennek a több mint négyszáz éves gyarmati múlt az oka. Vannak, akik szerint az állandó mosoly mögött valójában lenézés van, ami a kasztrendszeren kívül eső, tehát alacsonyabb rendű fehéreknek szól. Az én benyomásom teljesen más; kedvesnek és békés természetűnek látom őket, akik a nagy szegénység ellenére boldogok és elégedettek. Imádok például helyi buszokkal utazni, amik színesek, füstölőtől szagosak, hangosak és rozogák, de ezeken a járatokon mindig látok valami szokatlant vagy találkozom valaki érdekessel, aki aztán tovább árnyalja a Srí Lankáról kialakult – egyébként nagyon pozitív – képet.

--pagebreak--
Mivel éltem Indiában néhány hónapot, a földrajzi és kulturális közelség miatt hasonló állapotokra számítottam. Felkészültem a koszra, a bűzre, az agresszív emberekre, a közbiztonság hiányára, majd idejöttem és ezekből semmit sem találtam. A cunami az egész ország eddigi legnagyobb katasztrófája, utána szinte a fél országot újjá kellett építeni, ennél fogva az úthálózat teljesen jó állapotban van, kényelmesen – ám igen lassan – bárhová el lehet jutni.

Az emberek nem olyan tolakodóak, mint Indiában, éjszaka is bármikor elindulnék egyedül az utcán, nem esne bántódásom. A társadalmi és nemi különbségek sem olyan hatalmasak, mint a világ legnépesebb demokráciájában – itt nem élem meg sorscsapásként, hogy nő vagyok. A különbség abból is fakad, hogy a déli országrészt, ahol most vagyok, szingalézek lakják, akik jellemzően buddhisták, míg az északi országrész a tamilok otthona, akik tulajdonképpen indiaiak.
A közlekedés majdnem olyan kaotikus, mint Indiában. Minden buszon üvölt a szingaléz/hindi népzene, színesen villódzik valamiféle istenség szobra, az egész utazás egy falusi búcsú és egy istentisztelet sajátos egyvelege. A gázpedált rendszerint tövig nyomják, a dudát is állandóan, sokszor teljesen indokolatlan helyzetekben is. Nem akkor előznek, ha lehet, vagy ha tudnak, hanem folyamatosan. A záróvonal csak egy jó tanács, az Európa-Ázsia relációban értelmezhető kulturális különbség pedig a szembejövő forgalom teljes ignorálásában is megmutatkozik. Az erősebb kutyára vonatkozó mondás a közlekedésben is jelen van, ezért nem egyszer éreztem azt egy-egy kanyarban a szembejövő kamiont megpillantva, hogy ez lesz életem utolsó útja. Érdekes módon egyetlen balesetet sem láttam, de még csak koccanást sem. Az éles helyzeteket Magyarországgal ellentétben nem a középső ujj buzgó mutogatásával és a Teremtő sűrű emlegetésével reagálják le, hanem vagy sehogy, vagy a jellegzetes fejbillegtetéssel, amit Indiában ismertem meg és kontextustól függően bármit jelenthet: igent, nemet, talánt, nem tudomot, majdnem frontális ütközés esetében pedig ejnyedeközelvolt-ot. A járdát itt se nagyon ismerik, a gyalogosnak a száguldozó autók közt kell boldogulnia, viszont Indiával ellentétben itt nincs szükségem két tehénre magam mellett ahhoz, hogy átkeljek az úton. Sok ázsiai országban jártam már, de nyugodtan mondhatom, hogy Srí Lanka európai szemmel nézve is nagyon élhető és élvezhető hely. Éppoly egzotikus, mint a legtöbb ázsiai ország, ugyanúgy jellemző az a rendezett káosz, amit imádok, viszont a társadalomban megvan az a fajta nyitottság, ami miatt már két hónap után úgy érzem, hogy itt tudnék maradni hosszabb időre is.

Szöveg és fotók: Gál Éva Laura