Ha egy angolnak azt mondod, „cigány”, rögtön a folklórra gondol. Pipázó öregember, gyönyörű jóslány – tőlünk nyugatra a legtöbb emberben ez a századelős sematikus-romantikus kép él a cigányokról. Te viszont „Cigány vagyok” című sorozatodban híres festményeket teremtesz újra cigány szereplők segítségével. Mi volt előbb, a modellek vagy a képek?
Azt akartam, hogy a modellek aktívan vegyenek részt a projektben, ezért nem döntöttem el előre, hogy milyen festményekhez keresek szereplőket. Annyit hirdettem, hogy van egy ilyen projekt, aki akar, jelentkezzen. Te megmondod, ki akarsz lenni, mi pedig varrunk hozzá ruhát, adunk sminket, és lefotózunk. Főként cigány közösségi website-okon meg ismerősökön keresztül vadásztam össze a modelleket. Ez a lány például azzal keresett meg, hogy ő mindig is Frida Kahlo bőrébe akart bújni. Intézetben nőtt fel, és ő is sokat rajzol és fest. Egy másik lány meg mindenképp a Lila ruhás nő akart lenni. De van a modellek közt festőművész és melós is, az egyik fiú pedig csúcstechnológiai dolgokkal foglalkozik, amit én nem értek, és japánul tanul, mert ott szeretne dolgozni. Kerestünk egy neki való képet, és végül ezt a rajzot találtuk egy híres japán szamurájról. Ez itt, a kép bal oldalán japánul azt jelenti, hogy „cigány szamuráj”.

lila ruhás cigány nő

Japán–cigány
És tetszett magának?
Nagyon. Amikor mondtam neki, hogy talán Japánban talál majd feleséget, és lesznek kis japán gyerekei, akkor kijavított, hogy neki japán–cigány gyerekei lesznek.
Miből volt minderre pénzed? Mert ezt a sok ruhát, gondolom, mind meg kellett csináltatni.
Egy NKA-pályázaton nyertem, de iszonyú mennyiségű munka meg pénz volt ezeket a hatalmas kosztümöket megvarrni. Szerencsém volt, mert összeismerkedtem egy Siető Andrea nevű lánnyal, aki hihetetlen profi, és nagyon keveset kért az egészért.
Akkor, gondolom, ebből egy fillért se kerestél. Miből élsz?
Lengyel, francia, olasz, holland, angol tolmács vagyok.
Melyik az anyanyelved?
Az anyanyelvem a lengyel, mivel a szüleim lengyelek, viszont Angliában nőttem fel és ott is jártam iskolába, úgyhogy az angol a legerősebb nyelvem. A többi nyelv meg csak úgy jött: utaztam, tanultam, dolgoztam külföldön. Az olaszt például úgy tanultam meg, hogy volt egy olasz férjem. Aztán amikor rájöttem, hogy ebből meg is lehet élni, akkor a Westminster Egyetemen elvégeztem egy tolmácsképzőt.
Ha lengyel vagy, hogyhogy nem ott telepedtél le Anglia után?
1996-ban egy évig Krakkóban éltem, de szörnyű volt. Én nagyon közvetlen ember vagyok, mindig mindenkivel beszédbe elegyedek: a kabinosokkal a Széchenyi fürdőben, az ellenőrökkel a metrón, mindenkivel. Ott viszont ezt kifejezetten nem illik. Szóval gyönyörű város, de nekem túl merev. Aztán egyszer, épp tíz évvel ezelőtt, látogatóba jöttem Budapestre valakihez, és egyszerűen beleestem a városba.

Macskaalom
Én imádom Budapestet, de elfogult vagyok. Na de te?
Én is imádom. Valami megfogott itt, és kész. Ráadásul akkoriban remény és optimizmus volt a levegőben, például még élt az EU-csatlakozás miatti láz. Aztán sajnos nem valósult meg ez az alom.
Álom.
Igen, na. Összekevertem a macskaalommal. A párom svájci, és ő is nagyon szeret itt lenni, úgyhogy még maradunk egy ideig. Amikor idejöttem, az volt a terv, hogy veszek egy stúdiólakást és portréfotózásból fogok megélni. Aztán ez nem jött össze. De a fejem mindig tele van ötletekkel, és hiszek abban, hogy ha valami nagyon nem megy, akkor keresgélj másfelé. Például ne azon siránkozz, hogy jaj, de én színésznő akarok lenni, vagy hogy jaj, de nekem ez a pasi kell. Basszus, ha nem megy, engedd el! Angliában évekig játszottam egy társulatban és 1996-ban azért mentem Krakkóba, hogy ott egy angol nyelvű színházat alapítsak. De egyszerűen még a hívásaimra se válaszoltak az emberek. Ott szenvedtem egy évig. Egyik reggel ültem az ágy szélén a telefonra meredve. Fel kellett volna emelnem, de tudtam, hogy megint csak visszautasítás vár rám. És akkor azt mondtam magamnak: lépj tovább. Úgyhogy visszamentem Londonba, ahol médiát és fotós újságírást kezdtem tanulni. Ez utóbbiból aztán hamar kiábrándultam, mert úgy éreztem, nem nagyon értékelik, ha valami újat találsz ki. Egyszer mutattam a tanáromnak egy sorozatot, amit a sarki indiai fűszeres lányának az esküvőjéről csináltam. Ez náluk hatalmas esemény, amire minden nő hihetetlen gazdagon öltözik fel: a legszebb szárikhoz sok-sok ékszert akasztottak ki, a testüket hennával díszítették. A fotósorozatom is ilyen volt: színes és gazdag. A tanárom meg ránézett és annyit mondott: I hate this, azaz Utálom. Kiderült, hogy Indiába járt fotózni a szegényeket. Hát én meg azt utálom, amikor fehér, középosztálybeli emberek odamennek egy hétre szörnyülködni a szegénységen anélkül, hogy bármit tudnának az ország történetéről. Ezért úgy döntöttem, ha már mindenképp hazudni kell, inkább a művészet segítségével „hazudom”, és szándékosan megrendezek ilyen színházszerű képeket. A cigányos képeimet sokan épp ezért kritizálják, hogy nem tükrözik az igazságot. De én azt gondolom, hogy ha állandóan csak a szegénységet mutatod – ami valóban létezik, ezt nem tagadom –, az olyan, mintha csak az volna. Így gettósítjuk őket. Cigány vagy? Akkor a szegénység dobozba raklak.

kék ruhás fiú

Világpolgár
Te egy hihetetlenül kozmopolita és multikulturális létezésből jössz. Félig külső szemmel hogy látsz minket, hol rontjuk el ezt a viszonyt a cigánysággal?
19 évesen angolt tanítottam egy nagyon gazdag észak-olasz kisvárosban. Ott a „terronik”, azaz a dél-olaszok az utálni való kisebbség. Egy olyan helyet képzelj el, ahol mindenki bundában és drága autókon jár, még a 14 éves tinik is hernyóselyem sálakban, felékszerezve mennek iskolába. Na, ők szidták leginkább azokat a szegény dél-olaszokat, akik ezer kilométerről feljöttek, hogy munkát találjanak. Vagyis akárhova mész, mindenhol jelen van ez a bűnbakképző kispolgári mentalitás. Ráadásul válságban az embereknek még fontosabb, hogy találjanak egy bűnbakot. Ma Magyarországon sokan azt gondolják, azért vagyunk ekkora bajban, mert itt vannak a nyakunkon a cigányok. Ha ők nem volnának, minden rendben volna. Én még emlékszem, amikor először jött a sok fekete ember Angliába, az milyen jó volt nekem. Mert sokáig én voltam az idegen. Amikor kicsi gyerekként akartam játszani a többiekkel az utcában, azt mondták: „Apu azt mondta, nem játszhatunk veled, mert idegen vagy.”
Itthon mint lengyelre vagy mint angolra tekintenek rád? Mert nem mindegy. A lengyel az megtűrt „bevándorló”, aki nyilván azért jött csak ide, mert otthon rossz volt neki. Az angol viszont „külföldi”, aki biztos gazdag és azért él itt, mert itt akar.
Inkább mint angolra. Amikor Krakkóba mentem, azt hittem, ott végre otthon fogom érezni magam, de ott is mint angolra néztek rám. Végül rájöttem, hogy én igazából világpolgár vagyok, és ez így jó is nekem. A szüleim nagyon furcsán beszéltek angolul, én meg nagyon furcsán beszélek magyarul. Mintha mindig az idegen szerepét keresném. Mintha ezen keresztül próbálnám feldolgozni az ő sorsukat.
Te már nem leszel otthon sehol?
Hát, jó kérdés. Talán csak a nagyon vegyes közösségekben tudok otthon lenni. Ezért érzem például jól magam tolmácsok között, mert ott mindenki olyan összevissza, mint én: itt született, ott járt iskolába, ezer helyen élt. Persze amióta én felnőttem, az angol társadalom is teljesen multikulti lett és rengeteget fejlődött. Mára például
a gyűlölet-bűncselekmény bekerült a jogba, ami nagyon jó dolog.
Szerinted mi, magyarok is fejlődőképesek vagyunk?
Szerintem mindenki tud fejlődni, de ez egy nagyon hosszú folyamat. Amiben biztos vagyok, az az, hogy ez nem megy felülről. Pici akciókra, pici mozdulatokra van szükség, és így tudunk icipici léptekkel haladni az elfogadás felé. A politikában egyáltalán nem hiszek, csak a kultúrában meg
a civil szervezetekben és mozgalmakban. Ahogy az egyik modellem mondta a fotózáskor: „A mostani társadalom talán utolsó reménye a közös művészeti élmény.”

Ez a cikk az Éva magazin 2010. októberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.