Az étel eltűnik.
Nem úgy értem, hogy az étel mint szokás, az étel mint emlék, az étel mint életrajz, az étel mint meta-fora, az étel mint megbánás, az étel mint szerelem, vagy az étel azokban a híres petite madeleine-nek nevezett süteményekben, amikre az emberek állandóan úgy hivatkoznak, mint ha olvasták volna Proustot, pedig nem. Az étel szón az ételt értem. Az étel eltűnik.
A káposztás rétesről beszélek, ami körülbelül 1982-ben tűnt el Manhattanből, és amit már huszonhárom éve keresek. A káposztás rétes egyike azon dolgoknak, melyeket imádtam, és amelyek egy darabig jelen voltak az életemben, aztán nyomuk veszett. Ilyen étel volt a fagyasztott sodó; ez az ínycsiklandó fogás akkor tűnt el, amikor ötéves voltam, és a családom Kaliforniába költözött – ekkor kezdődött apró szívszakadásaim sorozata.
A szóban forgó káposztás rétest egy feltűnően szerény magyar pékségben árulták, a Harmadik Avenue-n, Herbst asszonynál. Először 1968-ban kóstoltam meg – nem akarok szentimentális lenni, így hát csak annyit mondhatok: gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, amire az első házasságomból emlékszem. A káposztás rétes úgy néz ki, mint az almás rétes, de nem desszert; inkább olyan, mint egy pirog, mely az Orosz teázó különlegessége volt, és szintén eltűnt. Levessel tálalják, vagy főétellel, mint a marha- vagy fácánsültet (nem mintha valaha is készítettem volna fácánt, de kétségtelen, hogy a káposztás rétes nagyon illene hozzá). Vajas, réteges, ropogós tésztája van (amelynek művészetét a következő életemben tervezem elsajátí-tani, amikor Proustot is el fogom olvasni, mármint nemcsak az első fejezetet, hanem a többit is), hirtelensült káposzta omlós töltelé-kével, mely egyszerre édes, pikáns és tökéletesen váratlan, mint minden jó dolog. Egykor tömérdek káposztás rétest ettem, de aztán egy időre mintha elfeledkeztem volna róla. Úgy gondolok vissza erre a korszakra, mint a magam temps perdu-jére, és több okból is elfog a rossz érzés, nem utolsósorban azért, mert soha eszembe se jutott, hogy a szeretett káposztás rétesem nem várja meg, míg megint össze nem fut a számban a nyál, amikor váratlanul rá gondolok.
Persze, ez New York. A város nyüzsög. A lakbérek emelkednek. Az emberek megöregednek, és a gyerekek nem akarják tovább vinni a boltot. Így hát ott találjuk magunkat az East Side-on, Herbst asszony magyar pékségét keressük, mert hisz ott volt, mindig is ott volt, helyi nevezetesség, az isten szerelmére, a környék szerves része, a New York-i élet meghatározó pontja; és most eltűnt, és nekünk senki se szólt. Szomorú. Nem olyan szomorú, mint azok a dolgok, amik tényleg szomorúak, hát persze, hogy nem; de így is szomorú. Másrészt a kudarcot valamelyest enyhíti a remény, hogy valahol, valahogy megtaláljuk az elveszett rétest, vagy képesek leszünk utánozni. Szóval eleinte reménykedünk. Aztán tovább reménykedünk, miközben a remény egyre fogy. És végül elvesztjük a reményt. Íme, a gyász három fokozata.
Sehol sem találtam a rétest. Órákig szörföztem a neten, de egyetlen olyan receptre sem bukkantam, ami az elveszett káposztás rétes pontos másának látszott volna. Egy koktélpartin valósággal ráakaszkodtam egy Peter Herbst nevű illetőre, aki szerkesztő egy magazinnál, és akiről a férjem váltig állította, hogy a Herbst-rétesdinasztia tagja. Nem volt az. Beszéltem Láng Györggyel, a híres magyar étteremtulajdonossal, aki volt olyan kedves, és elküldte a káposztás rétes egy receptjét, de amikor megpróbáltam elkészíte-ni, egyszerűen nem volt ugyanaz. (Az elveszett ételek legtragikusabb válfajába tartoznak azok a fogások, melyek valahogy túlnyúlnak a háziasszonyi kompetencián – még egy olyan gyakorlott házi séf kompetenciáján is, mint jómagam, aki messze földön híres vagyok arról, hogy rendszeresen éttermi fogásokat rittyentek otthon.)
Nagyjából két éve, amikor azt gondoltam, hogy most már lehetetlen mélyebbre süllyedni a káposztás rétes iránti csüggedés mocsarában, a szívem még egyszer megszakadt: Ed Levine gasztro-író azt mondta, hogy a rétes, amit keresek, kapható, kizárólag külön rendelésre, az André nevű magyar pékségben, a queensi Rego Parknál. Maga Ed valójában nem tesztelte, de biztosított arról, hogy mindössze fel kell hívnom Andrét, és ő elkészíti. El se hittem! Azonnal hívtam Andrét. Olyan nyomatékkal dobtam be Ed Levine nevét, hogy New Jersey-ben is visszhangzott. Azt mondtam: Edtől hallottam, hogy André süt nekem káposztás rétest, ha rendelek, így hát azért telefonálok, hogy rendeljek. Kész voltam ipari mennyisé-gű káposztás rétest rendelni. És mi történt? Andrét nem érdekelte Ed Levine, sem én. Nem volt hajlandó sütni. Azt mondta, éppen másfajta rétesek készítésével van elfoglalva. Szóval ennyi volt.
Illetve mégsem.
Ezen a héten megint hallottam Ed Levine felől. Küldött egy
e-mailt, hogy André magyar péksége üzletet nyitott Manhattanben, a Második Avenue és a Nyolcvanötödik utca sarkán. A káposztás rétest a pultról árulták. Meg se kellett rendelni, ott csücsült a pék polcán. Ed Levine evett is belőle. „Már értem, miért balhéztál annyit a káposztás rétes miatt” – írta.
Másnap a férjemmel átsétáltam Andréhoz. New Yorkban csodálatos téli nap volt – mármint ha csodálatos téli napnak nevezzük az olyan napot, amikor jóformán kabát se kell. Megtaláltuk a pékséget, mely kávézó is egyben, bementünk, és káposztás rétest rendeltünk, felmelegítve. Egy falatot a számhoz emeltem, és megkóstoltam.
Most nem fogom azt mondani (mint Proust a madeleine-ről), hogy beleborzongtam; ahogy arról sem fogok beszámolni, hogy „azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta” (Gyergyai Albert fordítása). Ahhoz sokkal több kell, mint egy káposztás rétes. De André káposztás rétese isteni volt – ropogós, de omlós, pikáns, de édes, és minden képzeletet felülmúlóan vajas. Nem volt teljesen azonos Herbst asszonyéval, de legalább olyan finom volt, ha nem finomabb. Mintha visszafordíthattam volna az órát, mintha kiradírozhattam volna egy hiba következményeit; jobb volt, mint visszakapni egy blúzt, mely elveszett a tisztítóban, vagy visszaszerezni egy taxiban felejtett mobilt; a soha fel nem adás és a reményfakasztó örökkévalóság igazolása volt; sok minden volt, minden volt, semmi volt; de leginkább káposztás rétes volt.

Fordította: Eörsi Sarolta, Fotó: Europress

Ez a cikk az Éva magazin 2007. augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.