A hangya
„Ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja!” – idézte Lenint egy bolgár úr, aki 1986-ban, Szófiában fel akart szállni a villamosra, de nem tudott. A villamoslépcsőn, egy könyvvel a kezemben ott ültem én. A tiszteletre méltó férfi nem förmedt azonnal rám – hanem kimondta azt, amit a szüleim számomra az életre útravalóul szántak: „Tanulni, tanulni, tanulni!”

Két világ találkozása
Apám Nyugatról jött, anyám Keletről. Egyikőjük kulák volt, másikuk zsellér, egyikük jobboldali, másikuk baloldali érzelmű, egyikük katolikus, másikuk református. A látszólagos különbségek ellenére mégis volt bennük közös vonás: a lázadás, a kiugrás, a tanulni vágyás. Otthagyták falusi családjukat, hogy új élet és új szakma reményében a fővárosban próbáljanak szerencsét. Így lett a kulákfiúból elismert elektrotechnikus – és a nincstelen zsellérlányból „aranyszívű” szülésznő. Mindketten hátat fordítottak a szülői elvárásoknak, és a maguk útját kezdték el járni. Ennek az útnak egyetlen tanulsága volt (mely átitatta családi mindennapjainkat): „Légy szorgalmas, tanulj, hogy te is többre vihesd, mint én!”

A jó kislány
Az iskolában kitűnő tanuló voltam és megéltem mindent, ami ezzel jár. Alsó tagozatban csillagot hamisítottam az ötös osztályzat mellé, és megadóan tűrtem, hogy az engem kiközösítő osztálytársak naplót vezessenek rólam. A „megváltás” akkor érkezett el, amikor bekerültem a környék jó hírű gimnáziumába, és rájöttem, a hiba nem az én készülékemben van.

Földi paradicsom
Otthon nem volt sok könyvünk. A szüleim legfeljebb szakirodalmat olvastak – igaz, nekünk, gyerekeknek karácsonyra és szülinapra is mindig jutott egy-egy ajándék könyv. Anyámmal néha eljártunk színházba, zenei ízlésemet nálam nyolc évvel idősebb nővérem alapozta meg. A gimiben aztán rácsodálkoztam azokra a tanáraimra, akik azóta is az „értelmiségi” értékrendet képviselik számomra: gondolkodásmódjuk, életformájuk, családi viszonyaik merőben eltérőek voltak attól, amit én addig bárhol is láttam. Általuk és új barátaim által eddig ismeretlen távlatok nyíltak meg előttem. Szerettem volna értelmiségivé válni.

Fiatalkori meghasonulások
Az egyetem jelenthetné a történet megkoronázását, hiszen a szüleim „minimumelvárása” az egyetemi végzettség volt. „Legyen diplomád, legyen több lehetőséged, legyen könnyebb az életed, mint nekem!” Számomra is megdöbbentő önigazolás volt, amikor egyetemista barátaimmal egy gyorsétterembe beülve a vizsgaidőszakról beszélgettünk – és közben egy volt általános iskolás osztálytársam felmosta körülöttünk a padlót. A történet mégsem ilyen egyértelmű. Apró körülmények bizonytalanítottak el, mint például az „F” betű, amit egy hivatalos iratban véltem felfedezni. „Fizikai foglalkozású szülők gyermeke” jelentéssel bírt – így azonnal kétségek ébredtek bennem, hogy valóban a saját eredményeimnek köszönhettem-e, hogy felvettek. Az sem elhanyagolható tény, hogy hova jelentkeztem. Szívem mélyén a bölcsészkar történelem–olasz szakáról álmodoztam, szülői és testvéri hatásra mégis a közgázra mentem. Pedig anyám és apám is imádta a szakmáját (bár anyám gyerekei megszületése után kénytelen volt feladni a több műszakos szülésznőséget). Ám hiába a szerelem, ha nem lehet megélni belőle. Mindannyian fejet hajtottunk a racionalitás előtt: egy közgazdászból sok minden lehet, míg a tanári fizetésből nem könnyű kijönni.

Kitörési kísérlet
„Jó kislány” voltam akkor is, amikor nem vettem fel a szociológia szakot, mert a kötelező – részben csapnivaló, részben haszontalan – alaptárgyakra koncentráltam. „Első a kötelesség.” A prioritások felállítása sajnos már akkor sem volt az erősségem, hiszen nem kaptam meg azt a szülői felhatalmazást, hogy valamit elhanyagolhassak – cserébe azért, hogy a számomra fontossal, érdekessel foglalkozhassam. Így történt, hogy amikor párhuzamos képzés keretében mégiscsak beiratkoztam az ELTE történelem szakára is, az elvárásoknak mindkét egyetemen, minden tárgyból meg akartam felelni. A közgázosok szemében „őrült bölcsész”, a bölcsészek szemében „fura közgázos” voltam. Az önmegvalósításba majd belegebedtem. Végül feladtam, halasztottam egy évet és Olaszországba menekültem.

Útkeresés
Az egyetem után folyamatosan „életem állását” kerestem, bár választásaimat egzisztenciális szempontok is meghatározták. Így írtam le többszörös vargabetűket „elfajzott” közgazdászként, aki mindig bizonyítani akar, aki az utcáról jelentkezik, akinek soha semmilyen kapcsolata és protekciója nincs. Így lettem bankár, marketinges, fejvadász, reklámszövegíró és végül magazinszerkesztő. A megfelelési vágy továbbra is óriási bennem. Arra neveltek, hogy tiszta, rendes, udvarias legyek, alkalmazkodjam és eredményeket mutassak fel. Ha hazaérek a munkámból, a rendrakás késztetése jóval erősebb bennem, mint az a szándék, hogy végre leüljek olvasni – mesterien el tudom fojtani a legmélyebb vágyaimat.

Sorsdöntő kérdés
Gimnáziumi osztálytársaim egy része humán értelmiségi lett, közgázos csoporttársaim közül többen „gazdasági” értelmiségiek. Én pedig – miközben szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a fiam zöldövezetbe született, és egy jó nevű női magazinnál dolgozom – hurcolom tovább azt a félelmet, amit (minden szándékuk ellenére) szintén a szüleim örökítettek rám: „Gürcölj, mert ez a sorsod. Úgyis kisember maradsz – és a gyerekeidnek is ezt adod tovább.” Ők tizenévesen fellázadtak az atyai örökség ellen. Én mikor vívom meg a saját forradalmamat?

A tücsök
Megkaptam párszor, hogy milyen szerencsés vagyok, mert nagy írók és világmegváltók között nőttem fel, és már az anyatejjel szívtam magamba az irodalmi vénát meg a kifinomultságot, vagy hogy a túróba hívják. Az ilyen jellegű csodáló kijelentéseket mindenekelőtt első generációs értelmiségiektől vagy nem értelmiségiektől szoktam kapni. Akik már jól belenőttek ebbe a környezetbe, azoknak a hétköznapjai nem tértek el az enyémektől.

Véna
Az osztálytársaim tudták, ki a nagyapám, mert olvasásórán tanultunk valami Majakovszkij-verset, amit ő fordított, és oda volt írva a neve. Megindult a zsongás, hogy ez meg mi. Az osztályfőnök elmagyarázta, hogy ő a nagyapám. Csak azért nem süllyedtem el zavaromban, mert ez az esemény egyúttal nyomtatott bizonyítékot is szolgáltatott arra, hogy az én nevemet tényleg úgy kell írni, ahogy a füzetemen meg az osztálynaplóban szerepel, annak ellenére, hogy az E betűt nem ejtjük ki. Pont mint a Weöres Sándorét, csak abban még W is van, és a második e-t is ö-nek kell ejteni.
Korán kialakult a családi vélekedés, miszerint az én ereimben is csörgedezik valami az írói vénából. Noha a gyerekkorom egyáltalán nem azzal telt, hogy ezüsttálcán hordoztak volna (a történeti hűség kedvéért: azzal sem telt, hogy esténként szíjat hasítottak volna a hátamból), mindig nagyon komoly dicséretben részesültem, ha mondjuk nyertem az iskolai irodalmi pályázaton. Én mindig úgy éreztem, hogy ezek az elismerések túlzóak, már csak azért is, mert az írás semmilyen erőfeszítésembe nem került. Úgyhogy többnyire csak zavarba jöttem a rám irányuló figyelemtől, és elkezdett bennem érlelődni az elhatározás, hogy belőlem nem lesz költő, se pedig meseíró. Nem is lett.
Az iskolában nem is irányult rám túlzott figyelem íráskészségem miatt, aminek a fentiek értelmében örültem. Illetve én magam sem gondoltam, hogy az ilyesmi különösebb érték lenne, hiszen állandóan azt hallottam a tanároktól, hogy a tehetség nem ér valami sokat szorgalom nélkül, én pedig nem voltam túlságosan szorgalmas. Népszerű meg végképp nem. Nagyon zárkózott gyerek voltam, általában csak egy-két barátom volt, és csak akkor mosolyogtam, ha okom volt rá.

Elvárás
A szüleim még egyetemisták voltak, amikor születtem. Határozott elképzeléseik voltak arról, hogy mi a helyes, és mi nem, és hogy mik azok a közkeletű szülői attitűdök, amiket kerülni szeretnének. Például azon voltak, hogy ne nagyon legyen olyan, hogy valami „a felnőttek dolga”, igyekeztek nem elküldeni minket az asztaltól, ha valamit meg akartak beszélni. Kínosan ügyeltek arra, hogy ne tanúsítsunk tiszteletet irántuk csak azért, mert a szüleink. Az „amíg az én kenyeremet eszed” jellegű szólamok pedig kifejezetten tabunak számítottak. Inkább az ment helyette: „Én vagyok a felnőtt, most ebben nekem kell döntenem helyetted.” Szülőként nyilván csaknem lehetetlen követni ezeket a szabadelvű értékeket. Fából vaskarika. A szülő lényegénél fogva autoriter, és kész.
Például hiába tesz úgy, mint ha nem táplálna nagyon kemény elvárásokat a gyerekekkel szemben. Az elvárás evidens szülői tulajdonság. A család ezeket kábé olyan kétes kimenetelű igyekezettel próbálta naiv demokratizmusában feloldani, ahogy a Kalmopyrint cukros citromlében. A legfontosabb elvárás az intelligenciára vonatkozott. Nálunk nem lehetett pusztán szerencsén alapuló társasjátékokat játszani (csak sokkal később jöttem rá, hogy milyen nagy arányban alapulnak a szerencsén még a sok agymunkát igénylő társasjátékok is), vagy túl könnyű műfajú könyveket olvasni. Ha valamelyik rokonom rajtakapott, hogy „hülyeséget” (értsd: nem elég értékes irodalmat) olvasok, vagy ugyanazt a könyvet századszor, akkor elnéző mosoly volt a jutalmam.
Egy másik fontos elvárás volt a vitatkozás, az önálló véleményalkotás képessége. Az ilyesmi komoly hendikep volt az iskolában. (Ellentétben a tiszta füzettel és a vasalt ruházattal, ami viszont otthon nem volt elvárás, hogy finoman fogalmazzak.) Nagyon hamar megtanultam, hogy a tanárokat megzavarja a munkájukban, ha az ember önálló álláspontra helyezkedik, vagy akár csak figyelmezteti őket egy tévedésükre. Nem mintha megbántva érezték volna magukat, inkább csak kizökkentek a tanítási óra megszokott kerékvágásából. A többiek is furcsán néztek, aztán meg az embernek túl bonyodalmas volt kimagyarázkodni magát. Úgyhogy inkább nem szólalt meg egyáltalán.

Kishitűség
Azt, hogy semmi más téren sem erőltettem meg magam igazán, senkinek nem rovom fel magamon kívül. Ha sikerélményem volt, az mindig erőlködés nélkül történt. Legalábbis ez a képem fiatal énemről. Ez aztán komoly hátrányt jelentett a patinás gimnáziumban. Fogalmam se volt, hogy kell megtanulni, majd felmondani valamit, illetve hogy nap mint nap rendszeresen ezzel foglalkozzam, azt elképzelhetetlennek találtam. Tanáraim és szüleim természetesen igen csalódottak voltak, engem pedig kudarcok sorozata ért, és mégsem volt erőm változtatni. Az egyetemen, ahova – úgy éreztem – csak jóindulatból vettek fel, jóformán képtelen voltam valami iránt komolyan érdeklődni. Még egyszer: tudtam, hogy ezért senkit se hibáztathatok. Szépen végigvegetáltam a húszas éveimet valami kevés fordításból és újságcikkből tengetve napjaimat, és persze anyám is eltartott. Különben nem vagyok sem amorális, sem felelőtlen, az otthoni „mi a helyes és mi nem” elvek elég termékeny talajra találtak bennem. Újságírói pályám elején egy pályaválasztási tanácsadó pszichológussal készítettem interjút, aki elmondta, hogy a karriertervezésnek egész életünket végig kell kísérnie. Ekkor jutott eszembe életemben először, hogy talán én is végiggondolhatnám, mit akarok kezdeni, legalább rövid távon. A hosszú szabadúszó korszaknak azóta vége, most szabályos időbeosztásban húzom az igát. És még mindig folyamatosan küzdök: hol azzal, hogy végre saját erőmből érjek el valamit, „mint minden normális ember”, hol pedig azzal, hogy amit elértem, arról elhiggyem, hogy megérdemeltem.

Szerző: Majsa Krisztina és Eörsi Sarolta

Ez a cikk az Éva magazin 2008. februári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.