A vasfüggöny lebontásának hírére az NDK-ból mintegy harmincezren utaztak Magyarországra abban a reményben, hogy tőlünk átjuthatnak a vágyott, de személyesen nem ismert Nyugatra.

Az eseményeket egy egyszerű drótvágó olló indította el, legalábbis jelképesen. 1989. június 27-én az akkori külügyminiszter, Horn Gyula és Alois Mock osztrák alkancellár ezzel a bizonyos ollóval megejtette az első vágást a vasfüggönyön. A hónapokkal korábban előkészített politikai gesztusnál több külföldi tévéstáb forgatott, és a nyugat-német televízió képeit az NDK-ban is rengetegen látták. A kelet-németeknek ekkor meglódult a fantáziájuk, és egyre többen kezdték tervezni a „Wessi-létet”, azaz egy új életet Nyugat-Németországban. Bár az osztrák–magyar határt még őrizték, nyílt titok volt, hogy a hatóságok nem fognak lövetni a menekülőkre. Ennyi információ elég is volt azoknak, akik mindenképpen szabadulni akartak az NDK-tól, így egy Eberswaldéban élő házaspárnak, Hans-Michael Fritznek és feleségének is. A rendszert utálták, ráadásul a Stasi, a keletnémet állambiztonsági szolgálat is figyelte a családot, ezért úgy döntöttek, megpróbálnak Magyarországon át az NSZK-ba jutni. Mivel az úthoz kiutazási engedélyre volt szükség, a vízumkérelmet „kéthetes balatoni nyaralás” címén adták be. Budapesten már várta őket egy korábban megismert magyar barátnőjük. Néhány napig nála laktak, a magyar lány szervezkedett, és végül a jáki Szent György-templomba irányította a házaspárt. Délután érkeztek, s késő este a pap elvitte őket a falu széléig. Innen egy falubeli férfival mentek tovább. Tizenkét órán át bolyongtak a sötétben és az esőben, átmásztak néhány drótkerítésen. Féltek, látták az őrtornyokat, de azt is észlelték, hogy senki sem figyel rájuk. Végül átértek Ausztriába, néhány óra múlva már egy vöröskeresztes táborban voltak, két héttel később pedig Münchenben, ahova mindig is vágytak. Hans-Michael 89 szeptemberében már nyugatnémet útlevéllel jött vissza a Szombathelyen hagyott autójáért.

Sátortábor a követségen
Augusztus elejétől mintegy harmincezer keletnémet „turista” próbált szerencsét Budapesten. Ellepték a nyugatnémet követség épületét és kertjét, a konzulátust, a parkokat, az utcákat. Néhányan közülük magyar barátaiknál kaptak szállást, a többieknek maradt a sátor, 0a lakókocsi, a kemping. Ekkor keresték meg a budapesti NSZK-követség munkatársai Kozma Imre zugligeti plébánost, az 1989 februárjában megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjét. Kozma atya a zugligeti templom falainál augusztus 14-én nyitotta meg az első befogadó tábort, a kapu fölé egy középkori kolostorból vett idézetet írt: „Ianua patet, cor magis”, vagyis „Kapunk tárva, a szívünk még inkább!” A keletnémetek ellátásánál naponta hétszáz önkéntes segített, hordták a ruhát, az élelmiszert. Akiknek itt nem jutott hely, magyar családok ezreinél, valamint a Vöröskereszt táboraiban találtak menedéket. Augusztus 19-én, a sopronpusztai páneurópai piknik alkalmával több száz keletnémet ment, pontosabban rohant át euforikus állapotban a magyar–osztrák határon, s ahogy a korabeli lapok írták, „a magyar határőrség – természetesen a kormányzat beleegyezésével – nem akadályozta az útlevél nélkül menekülőket”. A határt hivatalosan szeptember 11-én nyitották meg az NDK-sok előtt, közülük – november végéig – mintegy ötvenezren mentek át Magyarországról Ausztriába, és onnan többnyire tovább Nyugat-Németországba. A keletnémet menekülőknek ekkor viszont már egy másik nehézséggel kellett megküzdeniük, mégpedig a magyar vízum megszerzésével.

A folyón át
A vízumszerzés megkerülésére az egyik lehetőség a csehszlovákiai út színlelése volt, oda a keletnémetek számára nem volt szükség engedélyre. Jörn Ehrenheim, Schwerinben élő húszéves péksegéd például egy barátjával elbuszozott Berlinig, onnan pedig vonattal továbbment Prágába. A látszat kedvéért természetesen retúrjegyet vettek. Azt tervezték, hogy szlovák területről átúsznak a Dunán Magyarországra – előtte három héten át a pinnowi tavon gyakorolták a hosszútávúszást. Prágából egy feketén taxizó férfi vitte őket a szlovák határhoz, egy elhagyatott Duna-ághoz. Ezen a környéken, ahol korábban alig-alig járt valaki, a 89-es szeptemberi éjszakákon meglehetősen nagy volt a forgalom. Jörnt és a barátját, Matthiast különböző segélyszervezetek alkalmazottjai kínálgatták teával, egy házaspár felajánlotta, hogy átviszi a csomagjukat Magyarországra, hátizsák nélkül mégiscsak könnyebb úszni. Jörnék nem voltak meggyőződve róla, hogy valaha is viszontlátják a holmijukat, ráadásul a Duna-átúszás is nagyobb falatnak látszott, mint otthon, a pinnowi tavon elképzelték. Az erős sodrás néhány méter után annyira megijesztette őket, hogy vissza akartak fordulni, de már nem tudtak. Amikor partot értek magyar területen, egy kisebb tapsoló és éljenző csoport fogadta őket, köztük a csomagjukat áthozó házaspár. Innen egy autó a fiúkat az osztrák határra vitte, ahonnan egyszerűen átsétáltak Ausztriába, s onnan vonatoztak el Nyugat-Németországba. Szeptemberben Jörn már egy hamburgi sütödében dolgozott.

A fodrász példája
Azt, hogy egy Ossi végre Wessi akarjon lenni, nem mindig a politikai meggyőződés indokolta. Néha súlytalanabb érvek szóltak az NDK elhagyása mellett. A szászországi Andrea Neumann titkárnőként dolgozott, elég jól keresett, és a rendszerrel sem volt különösebb baja. Persze neki is egyre több barátja, ismerőse ment át Nyugatra, de a döntő sokk akkor érte, amikor szeptemberben elment a fodrászához, és az üzletben egy ismeretlen lány közölte, hogy a régi mester már Frankfurt egyik elegáns szalonjában dolgozik. Andrea ekkor határozta el, hogy ő is megpróbál kijutni az országból. Kislányával, barátnőjével és a barátnő hároméves gyerekével szeptember 15-én indult el egy régi Ladán Csehszlovákiába. Az autót a szlovák–magyar határ közötti senki földjén hagyták, kipakolták az előre összekészített hátizsákokat, a karjukba vették a félálomban lévő gyerekeket, és vaktában elindultak az erdőben. Két óra bolyongás után találtak egy kunyhót, a ház mellett teheneket és egy kutyát láttak, s ebből arra következtettek, hogy ez már biztosan Magyarország. A kunyhóban élő család befogadta őket éjszakára, másnap reggel pedig elkísérték őket az első faluig, ahonnan feketefuvarral mentek tovább az osztrák határig. Ausztriában az első dolguk az volt, hogy képeslapot írjanak az otthoni kollégáknak: „De jó, hogy többet nem vagyunk Ossik!”

Szöveg: Bokor Gabriella, fotó: MTI, REUTERS/VÁNDORKŐ, EUROPRESS. Ez a cikk a 2009. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.