„Kedves, ha arra vársz, hogy a biztonsági helyzet javuljon, sosem fogsz hozzánk eljönni” – mondta elnéző mosollyal a Magyarországon hivatalos látogatáson tartózkodó palesztin delegáció egyik tagja, amikor az egyetem falai között először találkoztunk. Meghívása visszautasíthatatlan volt. Izraeliek és palesztinok közös jellemzője az a közép-európai gyanakvásunkhoz képest szokatlan közvetlenség, amellyel az idegeneket megtisztelik.

Holokauszt és nakba
Izrael létrejötte mást jelentett a zsidóknak, és mást a helyi araboknak. Hosszú évszázadok kirekesztettségre és részben önkéntes elkülönülésre épülő gyakorlata után afelvilágosodást követően a 19. századi Európa a zsidók számára is biztosította a törvény előtti egyenlőséget. A sors fintora, hogy a modern antiszemitizmus fogalma egy olyan korban született meg, amely adminisztratív eszközökkel már nem gátolta a zsidóság érvényesülését. A cionizmus (a saját államot Palesztinában megteremteni kívánó zsidó nacionalizmus) jól beleillett a nemzeti önrendelkezési törekvésekbe, amelyek akkoriban Európa déli és keleti részét, valamint a Közel-Keletet is megfertőzték. A második világháborúban lezajlott holokausztért azonban sem az akkor már független arab államok kormányai nem érezhették magukat felelősnek, sem a palesztinai arab lakosság.
Az ENSZ közgyűlése megpróbálkozott a lehetetlennel, és 1947 őszén kompromisszumos javaslatot fogalmazott meg az addig brit mandátumterületként ismert Palesztina sorsának rendezésére. A felosztási terv értelmében két – egy zsidó és egy arab – államot hoztak volna létre, amelyet gazdasági unió kapcsolt volna össze. A tervet a zsidó vezetés fenntartásokkal, de kész volt elfogadni. Az arab államok és a palesztinai arabok viszont kategorikusan elutasították a kezdeményezést, amely az évszázadok óta sajátjuknak tudott föld egy részének eltulajdonítására irányult. A patthelyzet eredménye Izrael függetlenségének egyoldalú kikiáltása (1948. május 14.), majd az arab államok egyidejű támadásával (1948. május 15.) megkezdődő első arab–izraeli háború lett.
Amit Izrael győzelemnek és függetlenségnek élt meg, az a palesztinai arab közösség nagy része számára katasztrófa (nakba) volt. Az 1940-es évek második felében mintegy 700–900 ezer palesztin kényszerült otthona elhagyására; Izrael területén néhány tízezren maradtak. Sok családban máig őrzik azokat a kapukulcsokat, amelyekhez ma már talán ház sem tartozik. A palesztin menekültek az 1967-ig egyiptomi katonai igazgatás alatt álló Gázai övezetben, a Jordánia részét képező Ciszjordániában, illetve a térségbeli arab országokban telepedtek le. A meglévő társadalmi, politikai kötelékek felbomlása hosszú ideig akadályozta a palesztin politikai (ön)szerveződés kibontakozását. Az egzisztenciális megrázkódtatásnál is súlyosabb pszichológiai terhet okoz, hogy Izrael megtagadja a menekültektől a visszatérés jogát. Utóbbiaknak olyan korban kellett szembenézniük otthonuk elvesztésével, amikor világszerte minden népet megilletett az önrendelkezéshez való jog. Elkeseredettségüket növelte a hatnapos háború (1967), amelynek eredményeképpen Izrael megszállta a „maradék” palesztin területeket is. Bár Izrael „árnyékában” az életszínvonal érezhetően nőtt, a politikai élet lényegében illegálissá vált a helyi palesztin lakosság számára.
A helyzet 1974 után kezdett némileg enyhülni, amikor a nemzetközi közösség elismerte a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) mint a palesztin nép egyedüli és törvényes képviselőjét. A PFSZ kezdetben radikális megoldásokkal élt: egyes frakcióinak aktivistái fegyveres akciókat, gépeltérítést szerveztek, például az izraeli sportolók elleni merényletet az 1972-es müncheni olimpiai játékokon. A véres, ám eredménytelen akciók időszakát követően a mérsékelt palesztin vezetés egyre inkább a hagyományos diplomácia eszközeihez folyamodott. 1988-ban a PFSZ egyoldalúan deklarálta a palesztin függetlenséget. Bár az új államot száznál is több ország ismerte el, az ENSZ-tagságot nem sikerült elérnie. A szimbolikus deklarációnál fontosabb volt, hogy a palesztin nép nevében Arafat ugyanebben az évben lényegében elismerte Izrael létezéshez való jogát, és lemondott aterror eszközéről. Az emigrációban lévő PFSZ-vezetés és az izraeli kormány titkos tárgyalásai után végül Izrael is elfogadta a PFSZ-t mint a palesztin nép képviselőjét, és hozzájárult az autonómia megadásához (1993).

A jó szándék következményei
A palesztin lakosság körében hatalmas várakozások éltek, az öt évre tervezett átmeneti időszakban apalesztin állam létrehozásának lehetőségét látták. Igen ám, de a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) csupán részleges területi és korlátozott funkcionális autonómiával rendelkezett. Vezetése sem képes, sem hajlandó nem volt arra, hogy teljes mértékben kontrollálja a kiegyezést ellenző palesztin erőket.
A jövőképet illető nézeteltérések különösen a Gázai övezetben éleződtek ki, ahol az egyoldalú izraeli kivonulást (2005. augusztus) követően két erő állt egymással szemben. A PNH politikai, gazdasági elitjét adó, szekuláris nemzetállami keretekben gondolkodó PFSZ/Fatah a tárgyalásos rendezést hirdeti; az európaiak által ismert nemzetállami rendszert csupán ideiglenes történelmi formációnak tekintő Hamász pedig a palesztin területek jövőjét az iszlám világában képzeli el. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem egyszerűen két, egymással szembenálló politikai mozgalomról van szó. A közel-keleti társadalmakban a család mindenen felül áll. A politikai mozgalmak bázisát is adó családok elsősorban saját biztonságuk és jólétük garanciáját várják el. Akármelyik fél teszi ezt számukra lehetővé, ahhoz igazodnak. Mindez – illetve a Hamász gázai hatalomátvétele (2007. nyár) – eddig lehetetlenné tette a palesztin össznemzeti konszenzus kialakítását abban a tekintetben, hogy miképp viszonyuljanak amegszállónak tekintett Izraelhez. Politikai egyetértés hiányában a szűk kisebbség potenciális öngyilkos merénylő lesz, esetleg Gázából rakétákat lövöldöz. A többség viszont alkalmazkodni kényszerül – részben a kisebbség zsarnokságához, részben az izraeli biztonsági intézkedések korlátaihoz.

Falak és checkpointok
A Közel-Keletről érkező piacképes tudósításoknak megvan az a fogyatékossága, hogy elfedik amindennapok valóságát. Apiacok, egyetemek, írószerboltok, virágüzletek, cipőboltok, esküvőszervezők, fitnesztermek, bankok, kávézók, szállodák mind azt igazolják, hogy az ott élők is igyekeznek normális életet teremteni. Ám a„bezártságban rejlő szabadságnak” kézzelfogható korlátai vannak. Az 1996-97, illetve 2000–2002 táján mindennaposnak számító öngyilkos merényletek legalább annyit ártottak a palesztin állam ügyének, mint Izraelnek. A fokozatosan kiépített biztonsági intézkedések védelmet nyújtanak azsidók számára, de a palesztin települések közti mozgás általában engedélyhez kötött. A területeket betonfalak választják el Izraeltől, és sokszor változatos útakadályok egymástól. Míg aGázai övezet homogén területi egységként „élvezi” a világtól való de facto elzártságot, a Nyugati parton a palesztinok számára kijelölt közlekedési folyosók meghatározó eleme a checkpoint. Az ellenőrzési pontok kifinomult rendszere meghatározó mértékben járult hozzá az Izraellel és a palesztin politikai elittel szembeni frusztráció kialakulásához, valamint a második intifáda kezdetben jelentős támogatottságához. A checkpointokon néhány perc alatt ellentmondásos érzések és gondolatok végtelen sokaságával szembesülhet az a szerencsés idegen, akit a palesztinokkal ellentétben „országáén kívül még a speciális nemzetközi jog is védelmez”. Félni nincs mitől, a többi érzés – megaláztatás, szégyen, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, düh – elmondhatatlanságát pedig jól kifejezi palesztin ismerősünk válasza kíváncsi kérdésemre a nabluszi Hawara-checkpointnál: „Bea, nem szabad mindent megkérdezni, ami eszedbe jut.”