„Magyarország félálomban van”

2009. Február 15.

Ő egy értelmiségi. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen kreatív írást tanított. Kritikusként, szerkesztőként dolgozott.

A Népszabadság oldalain hétről hétre jelentette meg étteremkritikáit mint az egyik „Wittman fiú”. Forgatókönyvírója (és egyik arca) a Nyócker című animációs filmnek. Két és fél éve igazgatja New York-ban a Magyar Kulturális Intézetet. Lapunk megjelenésekor indítja be kollégáival az egy évig tartó kulturális évadot, amelynek angol címe Extremely Hungary, a magyar pedig: Csordultig magyar.

Mit akarnak megmutatni Magyarországból?
Olyan fesztivált akartunk összehozni, ami személy szerint is vállalható. Az ember ebben önmaga is. Mert bár egy országot képviselünk, én vagyok a kurátor. Nem olyan fesztivált szeretnénk, amely hivatalos eseményekből van összekalapálva, hanem olyat, amelyben azt is ki tudjuk fejteni, amit mi gondolunk a művészetekről, a világról, Magyarországról. Próbáljuk Magyarországot a modernitás végéről megfogni. Ezért nem is nagyon mozdulunk ki a 20. századból. Például áttekintjük a magyar formatervezést a Zsolnay porcelánok szecessziós időszakától a kortárs magyar dizájnig. Zenében: Bartóktól Kurtágig. Filmben lesz egy korábbi időszakból származó szériánk – magyarok Hollywoodban –, aztán jön Tarr Béla és a fiatalok. Lesznek rendezvények a Lincoln Centerben, a Carnegie Hallban, ami megkerülhetetlen egy kulturális „jeladó” fesztivál keretein belül. Ám létezik a kortársi világban egy olyan művészréteg, amely a Carnegie Hallt nem tartja annyira fontosnak. Ilyen végletek között egyensúlyoztunk.

Komoly szándékok
Magyarország nem annyira a modernitásról híres. Művészetileg-kulturálisan eléggé a múltban élünk.
Ez igaz is, meg nem is. Világosan látszik, hogy Magyarország félálomban van. Valószínűleg jó pár évig abban is marad.
Mit ért ezen?
Az egyik szeme le van csukva. Magunkba zárkóztunk. Elegánsan, nagyvonalúan behúztuk az ajtókat, és most forgatjuk bennük a kulcsot. A következmények nagyon láthatók – vagyis éppen hogy nem láthatók. Nem számol velünk a világ, és mi sem számolunk vele. Az az igazság, hogy még a hiányunk sem tűnik fel. Ez Amerikából nézve döbbenetesnek tűnik. A többi ország éppen az ellenkezőjét teszi: irdatlan energiákat mozgat meg, hogy jelen legyen. A mi magatartásunk is meg fog változni egyszer. De azért voltak és vannak olyan emberek, olyan művészek, akik kompatibilisek a világgal. Őket kiemelni és megmutatni nagyon érdekes. Kurtág. Eötvös Péter. A kortárs képzőművészet.
Kit fog érdekelni az évad?
Olyan helyszíneken és olyan közönségnek dolgozunk, amelyek és akik fogékonyak a kultúrára. Olyan programokat fognak kapni, amelyekről csak a végén derül ki, hogy magyar specialitás volt. Soha nem magyarként jövünk, hanem releváns művészeti állítással – ami történetesen Magyarországhoz kötődik.
Hogyan fog ez visszahatni ránk, itthoniakra?
Nekem ezzel elég komoly szándékaim vannak. Átéltem már, hogy ez miként működik. Amikor a mamám agyvérzést kapott, lebénult a jobb oldala. Ezt úgy gyógyítják, hogy elektromos impulzusokat adnak a kéznek. Az izmokat arra sarkallják, hogy behajlítsa a végtagot. Annyiszor csinálják ezt, hogy az agy felfogja: az a dolga, hogy működtesse a kezet. Ugyanígy működik a „kulturális boldogság” is. Ha valami külföldön sikerül, és arról itthon is értesülünk, az a magyar agyban örömhormonokat indít be. Büszkék leszünk rá, és örömmel fogjuk mi is élvezni azt, amink van. Felismerjük, hogy a miénk. A kultúrát – és az országot is – arra használjuk majd, hogy jó legyen benne lenni, jó legyen a részesének lenni.
Az Ön fejében lévő „kulturális galaxis” hogyan alakult ki? Mi hatott Önre?
Nagyon erős példák hatottak rám. A neveltetésem, az iskoláim. És kialakult egyfajta személyes ízlésem, amit nehéz tetten érni, hogy mikor is képződött meg. Viszont összehasonlíthatatlanul a sajátom. Szerencsém volt a tanáraimmal. Sok kortárs szemináriumra jártam az egyetemen. Szerkesztettem a társaimmal tíz évig a Nappali Házat, ami kortárs irodalmi és művészeti folyóirat volt. De fontosak a barátok is. Valamint a kritikusi tevékenységem. Amikor az ember legszívesebben odacsapna. És oda is csap: furorral, erővel mondja ki, hogy valamiből elég volt. Nem volt mindig jó csinálni ezt, mert egy idő után az embert visszamérgezi a folytonos düh. De hangot kell adni neki. Megpróbáltam azért szórakoztató formába önteni.
Akik ismerik önt – netán munkatársaiként –, azt mondják, jó értelemben vett megszállottság hajtja.
Az öregedésnek van egy effajta fázisa. Amikor elkezded komolyan venni magadat. Azonosnak kell lenni azzal, amit csinálsz. Nem lehet csak úgy melléállni. Magyarországon nagy hagyománya van annak, hogy nem azonosulunk a munkánkkal, a létezésünkkel. Hanem hazamegyünk, és ott elővesszük a másik személyiségünket. Pedig olyan jó érzés, amikor ezek egybecsúsznak: az vagyok én, amit csinálok. Önmagam. A munkámat úgy végzem, hogy nem hivatali órák, szabadságolások mentén igazodom hozzá. A New York-i Magyar Intézet sosincs szabadságon. A nemzeti ünnepeinket nem azzal ünnepeljük, amivel a legtöbb külképviselet, hogy bezárunk. Folyamatosan talpon vagyunk.

New York gyorsan reagál
Más világ volt, amikor megszülettek a tervek. Azóta új elnököt választottak, valamint beütött a világgazdasági válság.
Az elnökválasztás után egy másik kulturális dimenzióba került az évad. Amerika egy évvel ezelőtt egy pusztulófélben lévő rettenet volt. Egy népszerűségét vesztett, lefelé szálló ország. Ez persze nem változik meg varázsütésre. De mégis egy olyan tettet hajtottak végre, ami azt mutatja, hogy Amerika még mindig meg tudja lepni a világot. Azt mutatja, hogy ebben az országban még mindig van energia. Az évad január 23-án kezdődik, az elnök beiktatása után 3 nappal. Egy olyan országban, amelyre a világ nagyon figyel, és amelytől inspiráló megoldásokat remél. Időzítés szempontjából nagy szerencsénk van.
Milyen a hangulat most?
Óriási botrányok előtt áll Amerika és a világ. De olyan ez a válság, mint egy köpölyözés. Olyan elviselhetetlen volt a gazdagság turbulenciája – Manhattanben aztán meg jelesül –, hogy az már valóságos bolondéria volt. Nem lehetett viszonyulni hozzá, mert nem volt ésszerű, nem volt emberszabású. Nagyon hirtelen aztán kiderült mindenki számára, hogy aki rengeteget költ, az hülye. Nem nagy sikk eltapsolni 4 millió dollárt, és elutazni Dubaiba, hogy ott megünnepeljük az új mű-luxusszigetet. Ezt szeretem New Yorkban: hogy gyorsan reagál. A New York Magazin a hipsztereknek, a reklámvilág jól szituált üdvöskéinek szóló lap. Egészen eddig olyan cikkek voltak benne, amelyekben például 1800 dolláros, kézzel szőtt faliszőnyegeket ajánlgattak. Vagy éppen 80 ezer dolláros haskockásító edzésprogramot. Most azonban arról készült összeállítás, hogyan lehet nagyon kevés pénzből fenntartani egy minőségi életvitelt. Hogyan keressünk olyan fodrászt, aki nem 200 dollárért, hanem mondjuk húszért vágja le a hajat, éppen olyan jól, mint a felkapott kolléga. Hogy tanuljunk meg főzni. Milyen érdekes a piacon válogatni, és nem méregdrága étteremben eszegetni!
Ha itthon van, mit lát? Hol tartunk ebben a folyamatban?
Kételkedőbbek vagyunk. De nem kell csukott szemmel, boldog, angyali mosollyal falhoz vezetni magunkat. Az életet jobban lehet élvezni és szeretni, mint most. Nem kell egymást hiszterizálnunk. Az életben sokkal több remény van, mint amit itthon megengedünk magunknak. És ez nem pénztől függ. Ez döntés dolga. Odaát arra van szocializálva mindenki, hogy kipréselje az életből, ami jó. Ha süt a nap, akkor legyél kint! Ha New York-ban májusban nincs felhő az égen, mindenki fekszik a parkokban – és lehetővé teszi minden más embernek, hogy ezt ugyanúgy élvezhesse. Nem kapcsolja be a rádiót, nem üvölt, nem hagy maga után szemetet. Ezek alapdolgok. És az életről szólnak. Arról, hogy rövid az időnk.

Szöveg: Bus István, fotó: Miklóska Zoltán. Ez a cikk a 2009. évi februári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.