Dóri az előbbi csoportba tartozik, pedig okos és csinos, és akárhonnan nézem is, semmivel sem rosszabb nálam. Mégis rendre elhagyják, megcsalják, és most itt ül mellettem. Próbál mosolyogni, de egyáltalán nem hangzik viccesen, ahogy azt kérdezi, hová lettek a férfiak?
Itt van egy, mondom, szívesen klónoztatom neked, amint legális lesz, de azt mondja, nem jó, ő már nem bírja kivárni. A párom vihog, és a legjobb barátját ajánlgatja, aki frissen szakított – de ez az ötlet sem jön be. Dóri szerint valami történt, valami tragikus történt, galaktikus összeesküvés, jöttek az űrlények, vagyis az űrleányok, vagy titkos féreg foga rág, ki tudja, de borzalmas.
Meséli, hogy egyik este, a mozi előtti padon ülve megszámolta, hogy csak minden harmadik-negyedik nőre jut egy férfi manapság a körúti éjszakában – ha pedig levonja belőlük az idősödő, kapatos családapákat és avillamos üvegtábláiban fésülködő fiatal fiúkat, akkor még rosszabb a potenciális pasik aránya.
Szerinte a normális férfiak már mind házasok, akik pedig egyedül vannak, azokról legkésőbb a harmadik randin kiderül: lehet, hogy izgalmasak meg okosak, de az tuti, hogy nem normálisak. De még őket, a maradékot, az anyu kedvenceit, a házasságszédelgőket és az atommag szent kutatóit is nehéz rávenni három randira.

Enyém a kard, te ne akard!
A férjem persze a kötelező sorkatonai szolgálat megszüntetésére fogja az erős, megbízható, lovagias férfiak hiányát, de ez nem volt még olyan rég, hogy kiállná a tudomány próbáját. Arra már inkább lehet fogni, hogy a férfiak a hősiesség érzésére való igényüket manapság aszámítógépes játékokban élik ki, ez pedig nemcsak abban különbözik az igazi gyakorlatoktól, hogy virtuális térben zajlik, hanem abban is, hogy magányosan, a négy fal között történik.
Bezárkóztak a férfiak – állapítjuk meg –, és nemcsak az egyedülállók, hanem azok is, akik hivatalosan családosnak számítanak. Eszünkbe jut Kati meg Éva párja, ahogy ülnek szótlanul a monitor, a tévé előtt vagy újságot olvasnak, és véletlenül sem mondanak igent a közös sétára, a strandolásra, a bulikra. Úgy tűnik, mintha évek óta meg volnának sértődve, csak senki nem tudja, mi az oka. De mégis, mi történt velük?
Dóri némi önkritikával megjegyzi, hogy talán mi, nők ijesztettük meg őket: túlságosan is magabiztosak, céltudatosak, eredményorientáltak lettünk, olyanok, akik nemcsak kivették a pasik kezéből a kardot, de használni sem szégyellik. Hát ami igaz, az igaz, ő például nem szégyelli, lassan huszonéve éli az öntudatos nő szerepét – ez azért elég ijesztő lehet a férfiaknak.
Azért persze gyorsan hozzáteszi: nem lehet csupán ő, meg a női nem úgy általában ennek az egésznek az okozója. Mert miért kell a férfiaknak még mindig a feminizmus ütötte sebeiket nyalogatni, és minket, felvilágosult nőket szapulni ahelyett, hogy felemelnék a mosogatószivacsot, ha elfogyott a tiszta kanál? „Jó, átvettük egy rakás szerepüket, nem kizárólagos családfenntartók többé, a szavuk sem ér annyit, mint korábban, de miért nem találtak ki maguknak mást? Miért lustulnak el, adják fel ilyen könnyen? Menjenek az űrbe, hozzák le a csillagokat!” – na jó, ez azért persze túlzás.

Zizi körülötted a levegő
Hallgatjuk Dórit, hogy milyen férfira vágyik, és bár vihogva lövészklubba küldjük, ha céltudatos férfit akar, és irodalmi szalonokba, ha értelmiségit, és gyúrni, ha izmosat, és színházba, ha érzelmeset, van egy olyan érzésem, hogy néhány dologról igazán lemondhatna. Nem lehet mindent egy férfiban megtalálni, nem lehet valaki egyszerre címlapfiú, zseniális feltaláló, ügyes szaki, lelki vezető és mókamester. Erre ott vannak amagazinok, az ismeretterjesztő csatornák, az Arany oldalak, az egyházak, amozik, és nem utolsósorban mi, a barátok. És egyébként is, ha már, akkor nem az akérdés, hogy hol vannak a jó pasik, hanem hogy hol vannak a görög istenek, és ha előkerülnek, melyiknek áldozzak?
„A polihisztorok kora lejárt, ritka szerencse találni egy olyat, mint én, akivel acsillagászaton át a tőzsdeindexen keresztül Mahler lelki életéig minden szavad talál – mondja rám kacsintva a férjem. – De ha létezik is ilyen férfi, akkor sem illik kihasználni, pontosabban használni.” És milyen igaza van, én is csak mellette jöttem rá, hogy egy férfi nem oldhatja meg minden bajomat, nem az ő dolga megváltani az életemet.
„A férfi önmagában nem hoz megoldást, előbb magadat kell boldoggá tenned, hogy rád találjanak. Amíg zizi körülötted a levegő és nem izgi, amíg csak azt látják, hogy vadászó üzemmódban vagy, semmi nem használ.”
Az utolsó korty borral együtt talán Dórinál is mélyre jutott ez a mondat. Azóta nem beszéltünk, talán már nem is aktuális, de azért innen üzenem neki, meg Áginak és Lizának – és valahány név a naptárban –, hogy nem kell feladni, csajok, csak lejjebb – vagy mégis inkább feljebb – tenni a lécet. Itt az idő az Adoniszok, a hangos zsenik, avagány rosszfiúk után felfedezni a sarokban ülő szerényekben a kedvest, apocakosokban a vidámat, a hentesben a megbízhatót, a taxisofőrben a matekprofesszort és aráncos arcúban a bolondosat. Mert vannak még jó pasik, csak talán egy kicsit elbújtak.

Szerző: Klein Barbara
Fotó: Red dot
Megjelent a 2010. novemberi számban. Minden jog fenntartva.