Mi ketten, meg Ági mama és Tibi papa. Tudtam, hogy így is boldogulni fogok, hogy sose kell majd segítséget kérnem. Ha végighallgatsz, meg fogod érteni, miért nem akartam. Később, amikor gimnazista lettél, már zavart, hogy másoknak van apukájuk. Hogy ha el is váltak, azért ott van egy apa, aki eljön a szalagavatóra és megtáncoltatja a lányát. Téged a nagyapád táncoltatott meg, de nem kérdeztél akkor sem. Múlt vasárnap, ahogy a fotókat nézegettük, megértettem a tekintetedből, hogy közeledik a pillanat. Tudom, hogy ez fontos, megértelek. Jogod van tudni, ki volt az apád.

Él. Meg is keresheted, ha akarod. Én nem szeretnék beszélni vele. Nem: nem tud a létezésedről. Ne nézz így rám. Sose mondtam el neki.

Másodéves főiskolás voltam, amikor megismerkedtünk. Ő az orvosira járt, később kardiológus akart lenni. Az apja és a nagyapja is az volt. A mi családunkban viszont én voltam az első, aki továbbtanult. Em- lékszem, milyen büszkék voltak Ági mamáék, amikor feljöttem Pestre és beköltöztem a kollégiumba. Júliusban vettünk egy csomó új ruhát, hogy ne lógjak ki a pesti lányok közül. Pont ezzel lógtam ki. Utólag jöttem rá, milyen nevetséges lehettem a besütött hajammal.

A Péterfy Sándor utcai kórházba osztottak be gyakorlatra. Van ott szemben egy kis cukrászda, oda ültünk be először beszélgetni. Szerintem megvan még most is. Amikor Tibi papát ebbe a kórházba hozták fel, annak is már vagy tíz éve, akkor legalábbis még megvolt.

Kétezeregyben ő még a szüleivel lakott, én meg a koleszban. Nyáron leköltöztek a balatoni házukba, hogy kifestessék a pesti lakást. Az apja onnan járt fel dolgozni, vagy magánrendelőben aludt. Ő is sokat volt lent a nyaralóban, de volt egy matraca az üres lakásban is. Amikor augusztus végén elkezdtek visszapakolni, szólt nekem, hogy menjek fel, nézzem meg, milyen szép lett az új helye, és rámoljuk be együtt a könyveit. Örült, hogy végre külön szobában lakhat az öccsétől, aki nagyon idegesítette. Azt reméltem, kicsit egyedül lehetünk, legalább addig, amíg a szülők vissza nem érnek kocsival Szepezdről. Ez lett volna egyébként az első alkalom, hogy találkozom velük, pedig akkor már bő fél éve együtt voltunk. Pár hónapig azt mondogattam magamnak, hogy még túl friss a kapcsolat, utána meg azt, hogy lent vannak a nyaralóban, majd ősszel biztos bemutat nekik.

Felvettem a csónaknyakú, kék ruhát, amihez kiskabát is tartozott. A sporttáskába pakoltam melegítőt, kinyúlt pólót a takarításhoz. És egy pizsamát. Abban bíztam, hogyha szép az idő, talán mégse jönnek még fel szombat este, és esetleg ott is alhatunk. Vittem törölközőt, hogy ne az övékét kelljen használni, sőt, tusfürdőt is. Azt mondta, találkozzunk a Moszkva téren, onnan mentünk el hozzájuk villamossal. Szép, napsárga épületben laktak, parkra nézett, de belül egy hosszú gangon kellett végigmenni az ajtajukig, amitől én szédültem. Amíg a kovácsoltvas korlátba kapaszkodva araszoltam a lakásajtóig, elmesélte, hogy valaki egyszer öngyilkos lett a házban. Innen, a harmadikról ugrott le a belső udvarra – mutatott lefelé. Négy méter belmagasságú, hatalmas lakás volt, szárnyas ajtókkal és fényes parkettával. Meg is kérdeztem, hogy nem nehéz-e kifűteni, de csak a vállát vonogatta.

A folytatás és a teljes cikk a már kapható 2023-as tavaszi Éva magazinban olvasható!