Egy nyaraláson kezdődött minden, amikor Barbi talált egy csomót a mellében, de egy ideig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki. Azonban később egyre nagyobb fájdalmai lettek, így végül elment egy orvoshoz, aki az MRI-vizsgálat során megállapította, hogy van egy zöld diónyi nagyságú ciszta a mellében. Innen kapta a nevét Dió, amelyről novemberben kiderült, hogy nem is ciszta, hanem egy rosszindulatú daganat. Megérkezett a diagnózis: mellrák.

– Mi volt az első gondolatod, amikor szembesítettek vele, hogy nem cisztád van, hanem mellrákod?

– Nehéz visszagondolni, de talán az első dolog a sokk volt. Nem igazán voltam tisztában azzal, hogy ez mit jelent pontosan. Nyilván tudtam, mi az a mellrák, de én korábban annyira távol tartottam magam az egészségügytől, a kórház szagától is rosszul voltam, ezért sosem gondoltam bele abba, hogy én is beteg lehetek. Idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzam a hírt, pörögtek a gondolataim, mindenféle film és sorozat képe ugrott be elsőre, amelyben kopasz és vékony tolókocsis rákos betegeket láttam, és ettől nagyon megijedtem. Szóval az első hétvége szörnyű volt, de aztán amikor vasárnap reggel felkeltem a sírástól feldagadt szemekkel, akkor azt mondtam magamnak, hogy ez nem én vagyok. Én mindenhez pozitívan állok hozzá, és ha a legrosszabb forgatókönyvvel is kell számolnom, akkor sem sírhatok a négy fal között. Úgyhogy felszívtam magam, és onnantól kezdve, mint egy kos, mentem előre.

– Mi következett ezután? Milyen kezeléseken estél át?

– Úgy szoktam fogalmazni, hogy a 2020-as évemet a betegségnek adtam: nyolc kemoterápián, a műtéten és huszonöt sugárkezelésen estem át. A tumor hormon alapú volt, azaz a hormonjaim táplálták, ezért már 2019 decemberében leállították a hormonműködésemet mesterségesen. Ez klimaxot és menopauzát idézett elő, annak minden tünetével, hőhullámokkal, a hormonháztartásom felborulásával, hízással együtt, amely után nagyon nehéz volt megszabadulni a felszedett kilóktól. Félévente mellkas CT-re, mammográfiára és mellultrahangra járok, de lassan letelik az öt év, és akkor már csak évente kell visszajárnom. A hormonkezelésem még tart, de az utóbbi években nagyon jól el tudtam helyezni magamban, hogy mi történt, és nem rettegek minden nap attól, hogy biztos megint valami baj lesz. Szóval most már jól tudom megélni a mindennapokat.

– Amikor megkaptad a diagnózist, létrehoztad a Dióval az élet elnevezésű Instagram oldaladat, amivel a betegségre szeretted volna felhívni a figyelmet, és szeretted volna bemutatni a történeted minden oldalát. Ma már csaknem 30 ezres követőtáborod van, 2021-ben megkaptad a Joy Social Media Award-ot példakép kategóriában. Mi volt a célod ezzel a profillal?

– Azért kezdtem bele az oldalba, mert amikor szerettem volna a betegségről az interneten információkat találni, nem volt egy olyan blog sem, amely egy olyan ember tapasztalatairól szól, aki éppen benne van ugyanebben a helyzetben. Én nekem akkor arra lett volna szükségem, hogy egy olyasvalakit lássak, aki éppen ugyanazt éli át, amit én. Aztán arra gondoltam, hogy miért ne lehetnék én az, aki ír erről a betegségről, hiszen ez nekem is egy terápia. Ezért hoztam létre az oldalt, és engem is nagyon meglepett, hogy mennyien megszerették, és mai napig sokszor, ha ránézek a követőszámra, szinte nem is hiszem el. Nekem ez egy visszaigazolás azzal kapcsolatban, hogy helye van az ilyen tartalomnak, aminek nagyon örülök.

– Mégis ha jól tudom, értek és mai napi érnek támadások az oldallal kapcsolatban.

– Szerencsére több a pozitív visszajelzés, mint a negatív, de nagyon meglepődtem, és sosem felejtem el, amikor kaptam egy üzenetet, hogy milyen jól jött nekem a rák, mert híressé váltam, és bárcsak az illető is rákos lehetne, aki írta. Ez egy hidegzuhany volt, nagyon megrémültem, hogy vajon tényleg ez jön le az embereknek, hogy én a betegségemmel ilyen babérokra szeretnék törni? Egy ideig el is halkultam a közösségi médiában, de aztán felmerült az örökbefogadás lehetősége az életünkben, és úgy gondoltam, hogy ez is egy olyan téma, amely kapcsán érzékenyíteni lehet Magyarországon, és azóta vagyok újra aktívabb az oldalamon.

– Tavaly láttam az egyik élő videódat az Instagramon, amely során őszintén beszéltél arról, hogy a hormonkezelések megnehezítik, hogy belevághassatok a gyerekvállalásba a férjeddel. Tanácstalannal tűntél, és látszott, hogy nagyon megvisel a helyzet. Mik játszódtak le benned pontosan?

– Azt tudni kell rólam, hogy ha én bizalmat fogadok egy orvosnak, akkor tényleg azt csinálom, amit javasol. De ha nagyon szeretnék valamit, és falakba ütközöm, akkor képes vagyok addig menni, amíg valaki azt nem mondja nekem, amit hallani akarok. Először azt javasolták, hogy várjunk öt évet a próbálkozással a hormonkezelés miatt, és mindig azzal biztattak, hogy nagyon fiatal vagyok még. Igen ám, de ennek a fiatal Barbinak volt egy terve, ami nem úgy alakult, ahogy gondolta. Ez engem annyira bántott, hogy orvosról orvosra jártam, míg a negyedik orvos azt mondta, hogy 2023 márciusában leállhatunk a hormonkezeléssel, és egy évünk lesz arra, hogy teherbe essek. Azt is elmondta, hogy ha addig nem sikerül, akkor is folytatni kell a hormonkezelést, nem lesz több alkalom. Nekem ekkor felcsillant a szemem, viszont akkor a doktornő hozzátette, hogy egy dolgot tudnom kell: mivel hormonalapú volt a daganat, ha terhes leszek, és az olyan hormonváltozást hoz a szervezetembe, aminek hatására kiújul a daganat, döntenem kell, hogy a gyerek vagy én, mert mindkettőnket nem tudnak megmenteni. Tudtam, hogy milyen döntést hoznék, és azt is tudtam, hogy én egy ilyen döntést sosem szeretnék meghozni. Ezért akkor megbeszéltük a férjemmel, hogy nekünk soha nem lesz gyerekünk. Terveztük, hogy veszünk majd egy lakókocsit és bejárjuk a világot, szóval elkezdtük a dolog jó oldalát nézni.

– Hogyan merült fel végül az örökbefogadás gondolata?

– Azt tudni kell, hogy nálunk az örökbefogadás tiltólistán volt, tehát sziklaszilárdan állítottuk mindketten, hogy ez az opció nem jöhet szóba. De aztán, ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én tényleg gyereket szeretnék, elkezdtem utánaolvasni a témának, pro és kontra érveket gyűjteni. Úgy voltam vele, hogy ha egyszer elmondom a férjemnek, ezekre biztosan szükségem lesz, hogy meggyőzzem. Aztán 2022 novemberében egy wellness hétvégén éppen egy a jakuzziban ültünk, odafordultam hozzá, és elmondtam neki, hogy szerintem meg kellene próbálnunk az örökbefogadást. Erre azt mondta, hogy ő is pont ezen gondolkozott pár napja. Akkor és ott eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk.

– Mi történt ezután? Ha jól tudom, eléggé felgyorsultak az események.

– Igen, miután hazajöttünk, rögtön elkezdtem utánanézni, hogy milyen papírok szükségesek, és intézni kezdtem a folyamatot. Mi hihetetlenül szerencsések vagyunk, mert 2023 januárjában beadtuk a papírokat, márciusban lettünk hivatalosan örökbefogadó szülők, és április közepén hívtak fel minket, hogy van egy kislány. Papíron július 5-től lettünk apa és anya hivatalosan. Ehhez hozzátartozik az is, hogy mi nem újszülöttet, hanem másfél évnél idősebb gyermeket szerettünk volna örökbe fogadni, és Szabolcs megyében, ahol lakunk, van a legtöbb örökbefogadásra váró gyermek a statisztikák szerint. Szóval, ez egy óriási szerencsecsillag, de zárójelben azért megjegyzem, hogy úgy érzem, ennyi szerencse már nekünk is kijárt.

– Hogyan zajlott a folyamat a gyakorlatban? Mit hozott számodra az anyaság? Tapasztaltál olyasmit, amire egyáltalán nem számítottál?

– Május 10-én találkoztunk először a kislányunkkal, 11-én személyesen is beadtuk a hivatalos nyilatkozatot, hogy szeretnénk örökbe fogadni, és akkor közölték, hogy június 5-től nálunk lesz a kislány. Amikor hazajöttem, és végignéztem az üres és kifestetlen szobán, kicsit megijedtem, hogy nagyjából három hetünk volt arra, hogy babaszobát varázsoljunk belőle. De aztán felgyorsultak az események, mindent megvettünk, de a fizikai része, a szoba, csak egy dolog. Tudtuk, hogy nehéz lesz, fel voltunk rá készülve. Azaz akkor úgy gondoltam, hogy fel voltunk készülve, de valójában erre nem lehet. Megérkezett a kislányunk, és úgy éreztem, hogy nincsen holnap. Mentek az órák, és nem tudtam, mi lesz ebből, és amikor eljött az este, jött az első lelki trauma, neki és nekünk is. Két és fél órán át próbáltam elaltatni, zokogott az ölemben és tolt el magától, én pedig tartottam magam, nem sírtam, de amikor kijöttem tőle, zokogtam, és mondtam a férjemnek, hogy ez nem fog menni. De másnap jobb lett, aztán még jobb, és szépen eljutottunk odáig, hogy nagyon-nagyon szuper az egész, és olyan, mintha mindig is itt lett volna velünk, és abszolút semmilyen hiányérzetem nincsen, ő a mi saját kislányunk, a mi családunk tagja, ami vele lett teljes.

– Az oldaladról az örökbefogadás kapcsán is kiderül, hogy hiszel a jelekben és a sorsban. Szerinted mit üzenhetett az élet ezzel a betegséggel, hogy meg kellett vele küzdened és le kellett győznöd? Mit tanultál általa?

– Ez jó kérdés. Türelmet biztosan, mert én nagyon türelmetlen ember voltam. Segített elengedni a tervezési mániámat. Amúgy rengeteget gondolkodtam azon, amikor beteg voltam, hogy miért történt mindez, de csupa butaság jutott eszembe, hogy biztos rossz voltam tinikoromban, és a karma visszaütött. De aztán belegondoltam, hogy nem kell az okokat keresnem. Felvettem a szemellenzőt, és csak előre néztem, nem láttam mást célt, csak hogy meggyógyuljak. Azzal kapcsolatban is felnyitotta a szemem a betegség, hogy mennyire kicsinyes és felszínes dolgokból tudunk problémát kreálni, illetve megtanított bízni a pozitív jelekben, amelyek a kapaszkodót jelentették, mint például az esküvőnk 2020-ban.

– Volt olyan célod, amely a betegséged miatt nem valósult meg, de szeretnéd még elérni a közeljövőben?

– Nekem a legnagyobb cél a gyerek volt, mert pont a betegségem előtt szerettünk volna elkezdeni próbálkozni. Sokkal nehezebb volt feldolgozni azt, hogy nem úgy és akkor lesz gyerekem, ahogy terveztem, mint hogy rákos vagyok. Ezt amikor beismertem magamnak, elkezdtem szakemberhez járni, mert konkrétan nem tudtam kiszállni a kocsiból és meglátogatni a barátnőmet és a gyerekét, annyira rosszul éreztem magam.

– Egy változás feltűnt az oldaladdal kapcsolatban. Korábban Dióval az élet néven indult, majd Élet Dió után lett a neve, de most már a saját neveden, Bajkó Barbiként vagy fent. Mi az oka a változásnak?

– Egyszer bementem a munkahelyemre és találkoztam egy fiatal nővel, aki amikor meglátott, felkiáltott, hogy „ó, te vagy a Diós lány!”. Alapvetően nagyon kevesen ismerték a nevem, mindenki Dióról azonosított, és akkor rájöttem arra, hogy én ezt nem akarom. Dió mindig is az életem része marad, de már szeretném, ha a saját nevemen ismernének.

Galériánkban olyan sztárokról olvashatsz, akik nyíltan beszéltek a mellrák elleni küzdelemről!