Ez a cikk az Éva Magazin 2015-ös 12. lapszámában jelent meg először „Az anyósom ott hever a nappaliban" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

KI EVETT A TÁNYÉRKÁMBÓL?

Miklós szülei jó előre gondoskodtak sarjuk lakhatásáról: amikor eladóvá vált a házuk melletti telek, megvették az egyetemista fiuknak, jól jön az majd, amikor önállósodni kezd a gyerek. Hát persze, hogy amikor Miklós elvette Zsikét feleségül, oda építkeztek a szülők mellé. Milyen kényelmes, milyen praktikus! Reggelente Ilona mama viszi suliba a gyerekeket, és amikor megkérik, besegít a takarításba is. Meg amikor nem kérik meg, akkor is. (Naná, hogy kulcsa van a házhoz.) Zsike rendszeresen arra tér haza a munkából, hogy fel van mosva. Hogy a használt konyharuhák ki vannak cserélve. Hogy a virágok meg vannak öntözve. A hideg futkározik a hátán, amikor belép a saját otthonába, és észleli, hogy valaki járt ott, valaki rendezkedett. Mivel a hideg már öt-hat éve futkározik a Zsike hátán, talán nem csoda, hogy ma pánikbeteg a régóta elfojtott feszültségtől. Persze ő is hibás. A saját szüleitől nem tanulta meg, hogyan kell megbeszélni a problémákat. Önértékelési gondjai is vannak, úgy érzi, anyósa serénykedése azzal szembesíti: ő rossz háziasszony, rossz feleség. Amikor végre rászánja magát, hogy jelezze Miklósnak, hogy valami nem stimmel, a férje ezzel hárít: „Ugyan, ne bántsuk anyut, ő csak jót akar. Különben is, örülhetnél, hogy leveszi a válladról a házimunka gondját. Mi ezzel a baj?” Tényleg, mi ezzel a baj? – Az, hogy az anyós olyan terekbe is belép, ahová nem hívták – mondja L. Stipkovits Erika szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Rengeteg ilyen helyzetet látok. Az anyós rákap arra, hogy átjárjon a fiatalokhoz, benéz a szekrényekbe („Jé, ti ezt a drága mosóport használjátok?”), összeszedi a megszáradt ruhát („Szerintem te már nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen kurvás bugyit hordj!”), telepakolja a hűtőt töltött káposztával („Hogy a kisfiam végre jóllakjon!”). Előbb-utóbb kertészkedik is, sőt, mivel a család úgy tartja, hogy jó ízlése van, odáig ragadtatja magát, hogy önállóan vásárol berendezési tárgyakat a fiatalok lakásába. Ahogyan Zsike anyósa is tette, amikor egy új heverővel lepte meg a fiáékat. Zsikét a rosszullét kerülgeti, ahányszor csak megpillantja ezt a kanapét, mert úgy érzi, hogy az az anyósa megtestesülése. „Ott hever az anyósom a nappaliban!”

BOROSTYÁNOK ÉS MÁRTÍROK

Ezekben az esetekben a nő (az anyós) a saját férje helyett tulajdonképpen a fiával él „házasságban”. A pszichológiában keresztezett kötődésnek hívják az ilyen viszonyt, ami természetesen apák és lányok, apák és fiúk, anyák és lányok között is előfordul. Jellemzően azonban azok a nők érintettek, akiknél az anyaszerep erősebb, mint a női szerep. A borostyán anya befonja a gyereke egész életét, nélküle nem lehet falszínt választani, ő intézi a gyerek jogi ügyeit, ő szervezi meg az esküvőjét. A mártír anya egy fokkal súlyosabb, különösen, ha egyedül nevelte fel a gyerekét. Ebben az esetben még az a lelki teher is súlyosbítja a fiú helyzetét, hogy tudja: anyja boldogsága az ő cselekedetein múlik. A túlkötődő anya a saját magányosságát kompenzálja azzal, hogy az életét szorosan összefonja a fiáéval, ráadásul úgy tűnik, nem is bízik benne: nem hiszi, hogy a gyerek nélküle is be tudja rendezni az életét, képes felelős döntéseket hozni, megoldani a gondjait. A probléma a meny megjelenésével eszkalálódik, pedig az csak a jéghegy csúcsa. A leválásnak nem akkor kellett volna elkezdődnie, amikor Ilona örömanyaként az oltárhoz kísérte Miklóst, hanem már harminc évvel azelőtt: kábé akkor, amikor Mikike kúszni kezdett, de az anyja túlféltésből nem engedte a nagyszoba küszöbén túl. Mint ahogyan arra is későn szánta el magát, hogy a fia egyedül jöhessen haza az iskolából, a gimis sátorozás gondolatától migrénje lett, később könnyekkel harcolt azért, hogy a fia a bölcsészkar helyett a közgázt válassza, végül pedig Miklós egyik barátnője sem volt elég jó a fiához.

KETTŐS FELELŐSSÉG

Akkor tehát az anyák a felelősek a fiaik nem-leválásáért? Nem, a felelősség kettős. Az anyának és a fiúnak is van dolga a leválással, de mindkét fél csak a maga részét végezheti el ebben a munkában – bízva abban, hogy a saját változása a másik felet is fejlődésre készteti. Attól a pillanattól, hogy a fiú párkapcsolatban él, nincs mese, a társa az első, és ezt érvényre is kell juttatnia. Ez a párkapcsolati intimitásról is szól, amelynek fontos része a mi-tudat. Nem a szerencsétlen feleségnek kell magányos szélmalomharcot vívnia az anyósával, hanem a fiúnak kell a saját szülei előtt képviselnie a feleségével közös álláspontjukat úgy, hogy ezeken a beszélgetéseken lehetőleg a párja is részt vesz. – Amikor a fiú megnősül és ezzel új szereplő érkezik a családba, teljesen normális, hogy egyensúlyzavar alakul ki – hangsúlyozza L. Stipkovits Erika. – De ez egy jófajta válság, csak túl kell élni, hogy ilyenkor egy kicsit mindenki sérülékenyebb. Meg kell szokni egymást és megkeresni egy új egyensúlyt, amelyben a párkapcsolat élvez elsőbbséget. Én hat évig éltem együtt mindkét fiamékkal, és bizonyos időközönként szó szerint lakógyűlést tartottunk, amelyen megbeszéltük a felmerülő problémákat, kéréseket. Szerencsére sikerült – igyekszem olyan anyós lenni, aki tiszteli a határokat, és akinek a menyei bármit megmondhatnak, s bármit kérhetünk egymástól. A mai napig, ha felhívom valamelyik fiamat, hogy meghívjam őket ebédre, azt feleli, várj egy kicsit, megbeszélem a feleségemmel, együtt eldöntjük és visszaszólok. És ez így helyes.

ÉS A MENYEK?

Azért az anyósoknak sem mindig könnyű. Sokan panaszkodnak gőgös, akaratos menyekre, akik gyakran a gyerekekkel tartanak be a férjük anyjának. Például nem engedik, hogy a kicsik a nagyszülőknél aludjanak, nem hagyják, hogy közös élmények szülessenek. „Csak nem adom oda őket egy idegennek?” Ezzel gyakorlatilag ugyanazt a kisajátító magatartást valósítják meg, amit úgy gyűlölnek az anyósukban. Tipikus patthelyzet, amikor az anyós arra panaszkodik, milyen rég nem látta már az unokákat, a meny pedig azért sértődik meg, mert az anyósa nem tesz semmit azért, hogy lássa a kicsiket. De egyikük sem emelné fel a telefonkagylót azért, hogy tegyen egy lépést a másik felé. Egyikük sem mondja: „Gyere el, szívesen látunk!”, vagy hogy: „Beugranék hozzátok játszani egy kicsit a gyerekekkel, otthon vagytok szombat délután?” Ha az anyós és a meny is makacs, a sérelmek egyre csak gyűlnek, és végül könnyen állóháború alakul ki, éles játszmákkal. Az anyós végül csak azért is húsos ételt tesz a vegetáriánus menye tányérjára, a meny pedig szőrmegallért vásárol az állatvédő anyósnak. L. Stipkovits Erika kicsivel több lágyságot, engedékenységet javasol a fiataloknak is. Például Krisztának, aki tehetséges fizikus – csakúgy, mint a férje, Norbi.

Nem sokkal a baba születése után Kriszta remek állásajánlatot kapott egy neves kutatóintézettől, ezért úgy döntöttek, Norbi marad otthon a gyerekkel. Norbi édesanyja, Andrea persze nem képes lenyelni, hogy a fia karrierje parkolópályára került, és látványosan fúj Krisztára. A szakember szerint Andrea úgy viselkedik, mintha Norbi még gyerek volna, akit meg kell védeni. Andreának könnyebb a menyére haragudni, mint a fiában bízni. Tudat alatt talán azért is dühös, mert az ő férje képtelen volt arra, hogy annak idején ilyen mértékben támogassa őt – a saját nyomorunkért mindig könnyebb másra haragudni. Andreának tisztelnie kellene a fiát, amiért láthatóan annyira szereti a párját, hogy esetleges nehézségeket is vállal érte. Megváltozhat-e Andrea? Hatvanhárom évesen aligha. De a szakember szerint Kriszta azért nem tehetetlen. Időnként például felhívhatná Andreát, hogy kedvesen elbeszélgessen vele. Ne a munkájáról meséljen, hanem Norbiról! Mondja el, mennyivel kisimultabbnak, vidámabbnak látja őt mostanában, milyen kiegyensúlyozott a kapcsolata a kisfiukkal. – Senkit nem lehet megváltoztatni, ha ő nem akarja – mondja L. Stipkovits Erika. – De abban hiszek, hogy ha az egyik szereplő változtat a viselkedésén, akkor a másik is moccanni fog. A másik személyiségét nem tudjuk átformálni, de a kettőnk viszonyát igen. És legyünk egy kicsit empatikusabbak. Ha megtanulnánk a másik fejével gondolkodni és a szívével érezni, minden könnyebb lenne.