Ez a cikk az Éva Magazin 2017-es 3. lapszámában jelent meg először „Állj meg idő, most én jövök” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Sokan halogatják szebbnél szebb életterveiket egy szabadnak képzelt jövőbe: ha majd megnőnek a gyerekek és nem kell folyton utánuk szaladgálni, ha majd kevesebbet kell dolgozni és több pénz marad... akkor végre én jövök! De mi van, amikor ez a „majd” csak nem akar elérkezni, merthogy mindig van valaki, valami fontosabb?

A filmekben a kamaszok önállóak és öntudatosak, a „trendinagyik” másod-, harmad- virágzásukat élik, kártya- és traccspartikra járnak, a középnemzedék pedig habzsolja az életet, szörföl, sportol, flörtöl, végre megvalósítja önmagát. Valahogy így képzeljük mi is a jövőt. Bánja fene azt a pár ráncot, ami a rév felé hajózva az arcunkba mar, ha az élet végre rólunk szól! – így barátkozunk az idő múlásának gondolatával. De mi van, ha a mi kamaszunk otthon ül majd bekuckózva, és fogalma se lesz, mit kezdjen magával? Ha egyik oktatási intézményből a másikba pottyan, de sehol sem gyúl tekintetében az érdeklődés szikrája, és esze ágában se lesz dolgozni, kirepülni? Mi van, ha a mi nagyink, akár a legtöbb hazai nyugdíjas, beteges lesz, ha az ősök kiszolgálása 0–24-es házitaxi-szolgálat üzemeltetésével lehetséges csak? Akkor mi lesz?

Igazából az lesz, hogy majd megoldjuk, ahogyan eddig is mindent megoldottunk. Egy átlagos aktív korú nő ma háztartást vezet, gyerekeket terelget, közben felnőttképzésre jár, nyelvet tanul, hogy le ne maradjon, és esténként még esetleg bekapcsolja a laptopot. Ha nem ment családostul külföldre, itthon várják új kihívások: átszervezett munkahely, az új párral kapott új gyerekek, patchwork-karácsonyok, lótás-futás. Kondibérlettel és ajzószerekkel nyomja, mert bírni kell a tempót, közben úgy érzi magát, mint egy gusztusos szalámi a szendvicsben, amelyet egyre vékonyabbra szeletelnek, hogy jusson is meg maradjon is. Szívmelengetőnek érzi, hogy ennyire szükség van rá, de azért gyakran jut eszébe: „Mikor jön el az érzés, hogy a magam ura vagyok?”

„MINDENEM MEGVAN, AMI NEKEM KELL”

A 42 éves Nusinak most éppen már csak egy munkahelye van, de előtte négy hónapig két helyen húzta az igát. Magas beosztásban csaknem ötven intézmény üzemeltetéséért felel, kapkodnak utána a munkaadók. Persze, hiszen egy nő, ha akar, ötvenfelé is tud egyszerre figyelni. Ő pedig akar. Megszokta. Az ország egyik legszegényebb zugában nőtt föl, munkások voltak a szülei. Sokan ezt feledni szeretnék, de ő nem. „Anyukám, amikor 10 éves voltam és a közelben nem tudott már pénzt keresni, az Alföldre járt idénymunkára. Úgy tudta elvállalni, hogy beálltam helyette: főztem, mostam, takarítottam, vittem a kisebb testvéreimet iskolába, óvodába, jártam szülői értekezletekre, főztem apunak az ebédet. Sosem felejtem el az első csirkekopasztást. Sokat köszönhetek anyuéknak, mert rajtam aztán nem fog ki semmi. Másrészt viszont odaveszett a gyerekkorom egy része. Próbálom a lányomat úgy nevelni, hogy megtanulja mindazt, amit én, de ne azon az áron. Mindent megadok neki, amit tudok, de ki kell érdemelnie – szerencsém van vele, mert jó lány.

Nusi mindig kitűnő tanuló volt. Nyolcadik után oda jelentkezett, ahol kinyílt a felvételi tájékoztató. Így szerzett magasépítő technikusi szakmát. De Ózdon akkor már nem volt más munkahely, csak a varroda. „Vasalónő voltam két évig, aztán megszületett a kislányom, és amikor kétéves lett, úgy éreztem, többre vagyok hivatott, mint hogy visszamenjek a varrodába, ahol két szabadon engedett rottweiler ügyelt a rendre. Pesten a barátnőmnél laktunk, míg munkát nem találtam. Öt évig egy boltban dolgoztam, közben elváltam, diplomát szereztem. Semmit nem tudok félgőzzel csinálni. Nem vagyok a magam ura, de mindenem megvan, ami nekem kell – előteremtettem. Sosem vágytam saját lakásra, albérletben lakom.” A szülei nem tudnának megélni, ha nem támogatná őket – ketten együtt 40 ezer forint segélyt kapnak. „Apu alig tud járni, minden munkára alkalmatlan. Édesanyámnak is sok egészségügyi problémája van, és amikor nemrég megszüntették azt a buszt, amellyel még be tudott járni a varrodába, végképp munka nélkül maradt. Hiába töltik be a hatvanadik évüket idén, mindketten sokat dolgoztak feketén, nincsenek meg az éveik a nyugdíjhoz.

A kisebbik öcsém velük lakik, de épp annyi a keresete, hogy magának elég. A testvéreim megszokták, hogy én segítek. De nincs nekem ezzel gondom, ez az én döntésem. Nemrég a kazánt kellett megjavíttatni, megvásároltam a tüzelőt is hozzá. Minden tavasszal veszek nekik húsz csirkét, apu beszélget velük, nevelgeti őket. Ősszel megveszem a disznót, mert tudom, hogy akkor négy hónapig van mit enniük. Amikor mentünk idén levágni, megláttam az édesanyám fagyasztóját, amelyet még a Don-kanyart megjárt nagyapám kárpótlásából vettek harminc éve, egymásra néztünk Lacival, a párommal, és elmentünk vásárolni egy újat. Látni kellett volna a szüleimet, amikor meghozta az autó – apám órákig nem tudott megszólalni.” A környezete szerint Nusi munkamániás. Szerinte viszont egyszerűen arról van szó, hogy a saját mércénknek muszáj megfelelnünk. „Nem szeretnék magamnak csalódást okozni. Nincsenek be nem teljesült vágyaim, se bakancslistám. Nekem fontosabb, hogy a lányoméknak legyen hol lakniuk, és ha édesanyám reggel úgy hív fel, hogy nem sír a telefonban, akkor én boldog vagyok. A pozitív visszajelzésekből töltődöm: a lányom és a szerelme boldogságából, amikor beköltöztek a felújított önkormányzati lakásukba, az új munkahelyemen kapott SMS-ből, amelyben köszönték, hogy ilyen kollégával tudnak együtt dolgozni, és a szüleim tekintetéből. Ők borzasztóan szégyellik, hogy rám szorulnak, inkább ők szeretnének engem támogatni.” A test sokszor kevesebbet bír, mint a lélek, Nusit a gyomra néha cserben hagyja.

„Elmegyek orvoshoz, beszedem a gyógyszert, és jó lesz – legyint erre. – Tudom, hogy lassítani kellene, de nem megy. Ma is éjjel háromkor kipattant a szemem, elkezdtem agyalni, és nem tudtam visszaaludni. Most épp az a fázis van, amikor bírni kell. Néha azért kikapcsolódom: most karácsonykor is kiraktam egy ezerdarabos levendulamezőt – a puzzle-t imádom. A jó könyveket és a keresztrejtvényt is. Szeretek sütni-főzni – igaz, én többnyire nem ehetek belőle –, tornázni, futni. Gondoltam már arra, mi lesz, ha majd a szüleim nem tudják ellátni magukat, de majd azt is megoldom. Mindent megoldok.”

„MOST NINCS, AKI AGGÓDJON ÉRTEM”

Lehet, hogy a nőt gyárilag olyan fából faragták, hogy mindent kibír: az is, aki ezt nem tudja magáról. Mert amikor helyzet van, akkor abba beleállunk, akkor is, ha eredetileg egészen másképp terveztük. Akkor is, ha az élet úgy derékon ragad és földhöz teremt, hogy azt sem tudjuk, merre van a fölfelé. Mint például az 55 éves Gyurina Máriát, akit négy éve azzal hívtak ki zavartan a kollégái az értekezletről, hogy meghalt a férje. Motorbalesetben. Erre nem lehet fölkészülni, mondja. Van egy széles meder, abban hömpölyög az élet, éppen elcsitultak a hullámok, túlélték a válságokat, megbizonyosodtak, hogy mégis jól választották ki egymást, éltek együtt a kedvteléseiknek, ki-ki ellátta a vállalt feladatait – és együtt a közöseket is. Aztán egyszer arra járt autóval egy ember, aki nem tartotta be a KRESZ-t, és az egész élet romba dőlt. De nem lehetett a romok alatt maradni, mert másnap a gyereket el kellett kísérni az érettségire, az anyósban és az apósban tartani a lelket, mert ők pár éve a másik gyereküket is eltemették. Azóta csak megtörténnek a napok, kerülnek egymás hegyére-hátára a szalmaszálak, és idő, energia sincs azon gondolkodni, hogyan tovább.

„Volt egy karakteres, kemény ember mellettem, aki kézben tartotta a dolgokat, takarékos volt, biztonságot nyújtott, mindig miattam aggódott. Mikor kiderült, hogy van egy súlyos, de egyelőre kordában tartható betegségem, iszonyúan megrendült, mert addig azt gondolta, elpusztíthatatlan vagyok. Most nincs, aki aggódjon értem. A gyerekeimnek is meg kellett birkózniuk a gyásszal. A fiam nem volt éppen tanulós gyerek, de az apja halála után be akarta bizonyítani, hogy megállja a helyét: még abban az évben emelt szinten érettségizett történelemből, letette a nyelvvizsgát. Amikor a baleset után megmondtuk neki, mi történt, akkorát vágott bele ököllel az ajtóba, hogy átszakadt. Ez az elkeseredett düh dolgozott benne. A lányom családot alapított, két éve nagymama lettem. Sokáig csak feketében tudtam járni. Láthatatlanná akartam válni, hogy ne is szóljanak hozzám. Mindent megoldok – holnap. De most hagyjanak békén! Az éjszakákat szerettem, mert álmomban nyugalom volt és teljesség. Nappal jöttek a rossz gondolatok. Keserűséget éreztem, hogy magamra maradtam olyan feladatokkal is, amelyek elől pedig korábban próbáltam kitérni. De felébredt bennem a felelősségérzet. Nem adtam el a házat, hogy anyósom bármikor át tudjon jönni, ha szüksége van rám – különösen azóta, hogy az apósom is meghalt, csak én maradtam neki.

Anyukám is egyedül él pár utcával arrább – három magányos nő, három nagy házban. A gyerekeim imádnak itt lenni, a fiam a barátnőjével, a lányom a férjével és az unokámmal jön hétvégeken, plusz a két mami. Hétköznap tanítok, igazgatóhelyettes vagyok, képviselő-testületi és bizottsági tag, vezetem a fonyódi turisztikai egyesületet. Két szenvedélyem maradt: a torna és a kerékpártúrák. Nem tudnék együtt élni senkivel, de nagyon egyedül vagyok. Nincs, aki mellett gyenge nő tudnék lenni, aki erősebb nálam, és megkérdezné néha, mire vágyom. Nem arról van szó, hogy ne tudnék mindent megoldani. De olyan jó volt, hogy Robi elkészítette nekem minden reggel a búzafűlét, mert hitt abban, hogy az kordában tartja a betegségemet. Azóta is iszom ezt. Ha tíz éve valaki azt mondja, ilyen helyzetbe kerülök majd, azt mondtam volna: biztos nem élném túl. De hát együtt élek mindezzel, én vagyok, aki összetartom a családot. Azt még meg kell tanulnom, hogy ne én legyek mindig a sor végén. És hogy ne tegyem mindenért magamat felelőssé.”

„MOST MÉG JÓ!”

Lehet, hogy nem az egyre nagyobb szabadság vár ránk? Lehet, hogy egyre inkább az ad igazi megnyugvást, hogy van még ki után rohangálnunk? Pár megkérdezett asszonytársam gondolni sem mer arra, hogy mi lesz vele, ha a gyerekei meg sem állnak Kanadáig. Neki ki fogja kiváltani a gyógyszerét és megjavíttatni a tévéjét? Persze most még csak nyomkodják a telefonjukat meg az online játékokat, egyáltalán lesz belőlük valaha felnőtt?! – kérdezik egymástól elkeseredetten. Jó, persze húsz évvel ezelőtt ugyanezek a kérdések hagyták el a szüleink száját, állapítottuk meg együtt, csak nem nagyon hallottuk meg, mert bevágtuk az ajtót magunk mögött és rohantunk rockkoncertre. Az ősök már végigcsinálták, ami ránk vár, és volt pár jó évük, amikor körbeutazták az IBUSZ-szal Európát, koncert- és színházbérletet váltottak, vasárnaponként összejártak sütizni, kirándulni, vagy éppen kiautóztak a telekre. Vajon nekünk is jut pár jó év? Ők húszévesek voltak, amikor családot alapítottak, mi közel harminc. Ők egy, legfeljebb két munkahelyen húzták ki az aktív éveiket, és nem a stressz volt eközben a leghívebb társuk. Nekik másért volt nehéz. Mindenkinek nehéz. A legjobb, állapítottuk meg fekete humorral, ha arra gondolunk, mint a viccben a tizedikről kiesett ember minden emeletnél: „Most még jó!” Vagy mint az x napja absztinens alkoholista: „Csak a mai nap van.” A holnap gondja és a holnap szépsége a holnapé. Mi, nők, mindent megoldunk. Főként, ha van mellettünk egy férfi is. Azért az nem árt.