Mondhatnám, hogy az én időmben nem így volt. És még ha igaz is, egyértelműen nem arra gondolok, hogy az én gyerekkoromban nem volt mobiltelefon, így nem volt mit nyomogatni és bámulni.

Amikor én voltam gyerek, nem volt tv, nem volt internet, még telefonunk sem volt otthon. Helyette volt fából készült játék, ugrálókötelezés, ugróiskola a porba rajzolva, otthon volt együtt főzés az anyukámmal; apám pedig megtanított arra, hogy a csöndnek a semmittevésnek is van értelme. Most, 63 évesen nem az a nagymama vagyok, aki azzal érvel, hogy az én időmben így és úgy volt. Tisztában vagyok vele, hogy a mostani és az akkori világ összehasonlíthatatlan. Más szemüvegen keresztül kell nézni a mai világot.

De! Azt gondolom, a családdal, a gyermekeinkkel együtt töltött idő lényege még 50 év távlatából sem ferdülhet el annyira, mint amit mostanában tapasztalok.

Szerencsére hetente látom a legkisebbik unokámat. Amióta a lányomnak vissza kellett mennie az állásába, a bölcsi mellett én vigyázok egy héten egyszer a 2 és fél éves unokámra. Ezeken a napokon csak ketten vagyunk. Játszótérre megyünk, a parkban tízóraizunk, otthon altatom, ebédet főzök, együtt megesszük azt. Nemrég pont úgy kaptak időpontot a védőnői féléves vizsgálatra, hogy én voltam a kicsi lánnyal aznap.

Eljött program napja. Megérkeztünk a rendelőbe, ahol mások is voltak már. Miután lepakoltunk, elhelyezkedtünk és egy kis könyvet vettem el, a kisunokám elkezdte mondani, hogy „én is telefont!”

Nem értettem mit szeretne, majd mikor körbe néztem, a várakozó gyerekek felének a kezében ott volt egy kis táblagép, vagy egy telefon. A gyerek majdnem 3 évesen tisztában van vele, hogy milyen jó dolog a telefon. Apjának, anyjának van okostelefonja, amiről ő is nézhet néha egy-egy mesét, így látva a többi gyereket, ő is telefont szeretett volna nyomogatni.

Esélytelen volt visszavezetni a kicsit a mesekönyvhöz, egyidőben ezzel megdöbbentett, hogy a fiatal szülők, ahelyett, hogy a babakocsiban ülő gyermekkel játszottak volna vagy ölben vették volna őket, inkább egy telefont nyomtak a kezükbe, amin valami gügye mese ment.

Hasonló helyzetet a játszótéren is tapasztaltam, a homokozóban; csak ott épp más kezébe ragadt bele a telefon. A fiatal nő, az anyuka a homokozó peremén ült, a kicsi bent lapátolt lelkesen. Annyira lelkesen, hogy a többi gyerek arcába szórta a homokot. Az anyuka persze nem látott ebből semmit, mert láthatóan belefeledkezett a telefonjába. Csak akkor pillantott fel, amikor a homokkal leszórt kisfiú anyukája szólt neki, hogy kicsit odafigyelhetne, mit csinál a gyereke.

De mindezek mellett, talán a legszomorúbb képet az a család festette le, amelyiket nemrég láttam egy étteremben.

Megékezett egy ötfős család az étterembe. A szomszéd asztalnál kaptak helyet, így jól láttam őket. A két tini korú gyermek automatikusan vette elő a telefonját, és az hogy ők el is tűntek az online világban, a szülőknek fel sem tűnt. A rendelés után apa is elővette a telefonját és elkezdte erősen tanulmányozni a benne látottakat. Majd miután a harmadik gyermeknek elfogyott a türelme a babakocsiban ülve, az anya gyorsan telefonjáért nyúlt és a kicsi kezébe nyomta.

Hol marad az együtt töltött idő? Képesek még egyáltalán a beszélgetésre? Mit tanulhatnak ebből vajon a gyerekek? Ilyen gondolatok futottak át a fejemben. Nem volt szándékomban figyelni őket, de kíváncsi voltam mikor teszik le a telefont. A tinik csak az étkezés idejére tették el a mobilokat, a szülők ritkásan, de valamennyit csak beszélgettek.

A mai világban azt hiszem az egy rendkívüli dolog, ha a család egy rövid időre együtt tud lenni úgy, hogy nincs semmi más dolguk. A közös étkezés ennél pedig sokkal többet ad. Egymásra figyelés, az asztál zárt körében. Nem ódivatú szokás, hogy az emberek beszélgetnek. Ne engedjük, hogy az online élet elvegye a valódit, pláne ne a családon belül.

Mikor kapjon a gyerek saját mobilt? Olvasd el galériánk 4 pontját.

Újabb hasznos tartalom következik!