Augusztus 25-től már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Hosszú volt eddig is a nap, egy hete tart a kánikula, az ide-oda rohangálás a városban most nem olyan lelkesítő, mint máskor, amikor élvezem, hogy a lábaim gyűjtik a kilométereket, hogy az izmaim, ízületeim, inaim, csontjaim tudják, bírják, csinálják. Megállás nélkül felcaplatni akár a negyedik emeletig, emelkedőn kaptatni, busz után futni, a mozgólépcsőn is nyargalni felfelé. Most inkább vánszorgok a körúton a leletekkel, beutalókkal a kezemben, és egy kicsit szégyellem őt, aztán rögtön az érzést is, hogy szégyellem azt, aki ennyire jó volt hozzám mindig.

A testemet. Az esti vetkőzésnél szólongatom: mondd, miért csinálod ezt?

Például miért vagy ilyen sovány? Valami baj van? Hirtelen világosan látom, milyen cudarul bántam szegénnyel az elmúlt pár évben. A lelki nyavalyáimmal voltam elfoglalva, közben bekussoltattam, hagytam, hogy kiszolgáljon kényemre, kedvemre. Azt hajtogattam, hogy szeretem, és ezért nem pusztítom alkohollal, cigivel, egészségtelen ételekkel. Közben nem érdekelt, hogy néha üzemanyag nélkül fut, hogy sohasem pihen, hogy talán kevesebb kávéval is működne, hogy finoman küldi a jeleket, de nekem nincs rá időm, hogy értelmezzem őket. Most ő kussoltat be engem.

Farkasszemet nézünk egymással a tükörben. Eszembe jut a sok közös élmény. Mindaz, amit tőle kaptam, neki adtam, vele együtt csináltam. Hogy tulajdonképpen mennyire szeretem, és hogy nem tudom, ezt valaha elmondtam-e neki bátran és hangosan. Félek, hogy folyton rámutattam a hibáira, miközben az erényeit természetesnek vettem. Sokszor voltam vele kíméletlen, túlhajtottam, lesoványítottam, aztán rossz ételekkel hirtelen felhizlaltam. Az elvárások közben hatalmasak voltak: csináld ezt, csináld azt. Miért nem tudsz lefogyni, meghízni, izmosabb lenni? Miért fejlesztettél sérvet? Ki kellett volna bírnod az eszement terhelést, amit rád toltam! Azonnal kezdj el menstruálni! Nehogy elkezdj menstruálni! Termelj már elég tejet, ne szórakozz velem! Köhögsz, folyik az orrod? Nem baj, dolgozz! Gyomorrontásod volt, és egész éjjel nem aludtál? Most sajnos lapzárta van, így jártál, majd két nap múlva pihensz kicsit.

Egyszer egy jungiánus pszichológus azt mondta, az én archetípusom Artemisz.

Akkor ezt nem tudtam hova tenni. Nem éreztem közösséget ezzel a végtelenül stabilnak tűnő mitológiai alakkal. Most viszont tényleg olyan szeretnék lenni, mint Artemisz, aki erős volt és bátor. Aki a legenda szerint közvetlenül születése után már anyjának segített világra hozni ikertestvérét. Nézem a Versailles-i Artemisz-szobrot, a „Holdistennő” izmos karját, erős lábát, méltóságteljes tartását, és a testében látom a jellemét. Nem csúszik szét a kettő, ahogyan az én fenti kis önmagammal folytatott párbeszédeimben. Az istennő teste egyben a lelke is, és fordítva.

Azon gondolkodom, mikor és hol éreztem, érzem, érezhetem ezt. Például futás közben. Amikor ráhangolódom a testemre, kérem, hogy tegyen meg dolgokat, de közben hallgatok arra is, hogy ő mit és hogyan szeretne csinálni. Amikor szinkronba kerülök a cirkadián ritmusommal, időben lefekszem aludni, és úgy kelek fel, hogy tele vagyok tettvággyal. Amikor valami finom és egészséges ételt készítek magamnak, amiben elegendő vitamin és kalória van, és evés közben szinte érzem, hogyan táplálja a sejtjeimet. És így éreztem magam terhesség, szülés és szoptatás alatt.

Te mikor válsz eggyé a testeddel? Gondolkodtál már egyáltalán ezen a kérdésen?

Sokan vagyunk, akik csak valamilyen krízis vagy drámai történés, életre szóló testi élmény (abszolút ide sorolom a szülést is) során döbbenünk rá, hogy test és lélek tulajdonképpen egy. Ha az egyikre nem fordítunk gondot, az a másik oldalon is ki fog ütközni, illetve arról is elmond valamit. Ahogyan az egyikkel bánunk, úgy bánunk a másikkal is.

Hiszek abban, hogyha a testünket bántó viselkedést folytatunk, akkor tudatosan vagy tudattalanul, de a lelkünket is szeretnénk megregulázni, büntetni.

Ha a testünk ellen fordulunk: például evészavarral, szerfüggőséggel, túlzott sportolással, egészségtelen étkezéssel, akkor igazából saját személyiségünket akarjuk megtámadni. Ennek sok oka lehet, és az előbb felsorolt dolgok többségét már mindenképpen szakember segítségével kell megoldani – ebben a cikkben nem a patológiákról szeretnék beszélni, hanem test és lélek egységéről. Arról, hogy ha megtanuljuk szeretettel elfogadni önmagunkat, személyiségünket, azt, ahogyan létezünk a világban, az automatikusan vezet el a testünk szeretetéhez is.

Nézem a kislányomat, ahogyan szaladgál a nyaraló kertjében. Vékony, hosszú combocskái, valószerűtlenül keskeny kis csípője és lapos mellkasa van. Pont úgy néz ki, mint egy átlagos, karcsúbb alkatú hatéves. Minden ruha jól áll rajta. Még a legslamposabb is. Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy a nőiruha-gyártó cégek termékeit bemutató emberek azért néznek ki úgy, ahogy, mert az ilyen testalkaton mutat jól szinte bármi, amit ráadnak. Ezt nem kell sokat ragozni, mindenki tudja, aki próbált már nagy mellel vagy széles csípővel vagy nagy fenékkel konfekcióruhát találni magának, és szomorúan szembesült a ténnyel, hogy bizony nemhogy bármi, de csak nagyon kevés ruha mutat úgy, mintha rá szabták volna. Az már nem olyan vicces, hogy nők és identitásuk kialakításának közepén járó lányok sanyargatják, műttetik magukat azért, hogy úgy nézzenek ki, mint a modellek – csak azért, mert 30–40 évvel ezelőtt szépségideált faragtak e formából.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!