Már bőven kinőttek a babakorból, nem is kisgyerekek, nem is igénylik az estimesét, sokkal inkább szeretik, ha behasalok az ágyukra és beszélgetünk egy kicsit. Ilyenkor, a másnak láthatatlan szövetű bizalmi kör matériája vászonná erősödik és körülölel minket. Ilyenkor elmondják mi nyomta aznap a szívüket, mi esett rosszul, min röhögtek egy nagyot vagy én viszek át egy fontos információt, ami a délutáni, zajos rohanásban tudom, nem ért volna el tisztán címzettjéhez.

Ezek az esti szeánszok mindig "megtartattnak", nagyon ritkán fordul elő, hogy csak egy gyors puszira van időm. Valahogy ez egy olyan szokás lett, mint az esti fogmosás: e nélkül nincs lefekvés. Kialakult az évek alatt, hogy este bármi legyen, én (vagy/és a férjem) ott vagyok velük egy kicsit a szobájukban, persze szigorúan külön-külön szülők, külön-külön a gyerekeknél. Mert –ezer hála ezért-mindkettő igényli, hogy bemenjek/bemenjünk hozzájuk. Annyi intimitást elárulok –azért ez mégis csak egy családi szeánsz- hogy a férjemmel megkérdezzük minden este ki, kinél kezdjen. Kikiabálják, hogy „mama, te gyere először hozzám”, „papa, nálam kezdj”, majd amikor végzünk, csere. Ha nagy vagy mély a sztori, de a másik már végzett, a mutatóujjunkat feltartva jelzünk hátra egymásnak, tekintetünket le se véve a gyerekről, hogy még idő kell.

Milyen időből gazdálkodjuk ki a perceket ezekre a beszélgetésekre?

Abból, ami az esti meseolvasásból maradt meg örökül.

Persze van még most is, hogy előrukkolok egy könyvvel és akkor olvasok. Ilyenkor nem ellenkeznek. Mint valami gombot kapcsolnék be rajtuk, újra úgy hallgatnak, mint régen, kicsi korukban: messze a szoba végébe vagy a plafonra néznek, ahol szinte látni a gondolatban megrajzolt történeteket.

Az a gyerek, aki előtte zsizsegett, lecsöndesedik, nem szól, csak hallgat, hallgatja a történetet, ami láthatóan kiszakította a mostból. Szinte érezni, hogy a pulzusa nyugalmi fázisban pulzál tovább és a lélegzete is békésen kisimul. Csak akkor csusszan bele újra a jelenbe, amikor véget ér a mesélés.

De mitől olyan varázslatos a mese? Miben van az ereje?

„Sokan alulértékelik a meséket és úgy gondolják, hogy ez csak szórakoztatás, altató a gyerekek számára” – mondja dr. Tárnok Zsanett klinikai szakpszichológus, a Vadaskert Alapítvány igazgatója. „A mesék elengedhetetlenek az érzelmi fejlődés szempontjából, hiszen szimbolikus értelemben a saját fejlődésünket, kihívásainkat mutatják be. Ezekben a történetekben semmi sem lehetetlen, a hősök bátran elhagyják a komfortzónájukat, szerencsét próbálnak. Mindez azt sugallja a gyermeknek, hogy ő is képes lesz önállóan élni, problémákat megoldani a valós világban” – teszi hozzá a szakértő.

De mi van azokkal a mesékkel, amikben a szülő, felnőttként agressziót vél felfedezni?

"Egy mesének mindig van tanulsága, amit nem biztos, hogy a gyermek rögtön képes magának megfogalmazni, de beépül a világába és a részévé válik” – folytatja a pszichológus. Hozzáteszi: “A mesékben feltűnő agressziótól sok szülő megóvná a gyermekét, pedig ezek a képek általában csak a felnőttek számára félelmetesek, ráadásul segíthetnek feldolgozni a kicsiknek a „való világ” félelmetesebb szituációit.”

Bizonyos kutatások szerint az a gyermek, aki rendszeresen hall meséket otthon, már egészen kis korától kezdve, kétszer akkora eséllyel lesz olvasó felnőtt.

„Arról se feledkezzünk meg, hogy a mesélés egy közös élmény, az egyik legjobb „módszer” a gyermekkel való kapcsolat elmélyítéséhez. A meséléssel járó intimitás természetes módon válik a vigasztalás vagy épp a szórakoztatás eszközévé, a bensőséges hangulat érzelmi biztonságot ad” – emeli ki dr. Tárnok Zsanett.

HOgy fér össze a mese és a horoszkóp? Nyisd ki galériánkat, ahol is a csillagjegyed alapján megnézheted, te melyik mesebeli hercegnő lennél!