Ez a cikk az ÉVA Magazin 2014-es 7-8. lapszámában jelent meg először „Hazudni rút... vagy mégsem?" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Rájöttem, hogy ha „kegyesen” hazudok, sokszor már észre sem veszem. Megszoktam például, hogy akkor is dicsérjem anyukám levesét, ha épp nem ízlik. Hiszen tisztelem a munkáját, értékelem a szeretetét, saját magamat viszont valahogy kifelejtem a rendszerből. A saját érzéseim ebben a helyzetben nem számítanak. Ismerős? Holott ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy anyu sértődötten szaladna ki az ebédlőből, ha megmondanám: szerintem ez most nem sikerült olyan jól. Ha viszont mégis elrohan, én akkor sem tettem semmi rosszat – az már róla szól, ha megsértődik.

De mi szól rólunk? Megtudhatjuk, ha elcsendesülünk, lelassulunk, és megnyílunk saját, belső, őszinte hangunk előtt. Képzelj el egy kört, amelynek te állsz a középpontjában, körülötted pedig az életedben szereplő többi ember fontosság szerint osztályozva: a legfontosabbak állnak hozzád a legközelebb, aztán a kevésbé fontosak és így tovább. Az őszinteség mértékét igazítsd ehhez a körhöz.

MAGADNAK MINDIG MONDJ IGAZAT!

A legtöbb időt a saját társaságodban töltöd, így ebben a „kapcsolatban” elengedhetetlen az őszinteség. Sokszor úgy hazudunk önmagunknak, hogy észre sem vesszük. Megszoktuk már. Kérdezd csak meg magadtól: amikor rettenetesen szenvedtél egy szituációban, nem volt-e olyan érzésed, hogy a legjobb volna az egészet elfelejteni, és ha sikerül, minden rendben lesz? Ha nem az ösztönös megérzéseidnek, hanem ezeknek a hazugságoknak hiszel, könnyen mellékvágányra futhat az életed. Amikor pszichológushoz fordulunk, első körben a szakember is a fejünkben élő világképet próbálja közelebb hozni a realitáshoz, mert ha sérülünk, akkor félni kezdünk, és nem érzékeljük helyesen a valóságot. Az apró veszélyt is óriásinak éljük meg, rettegünk, mert nem látunk tisztán – nem látunk tisztán, mert rettegünk.

Hadd szemléltessem ezt a mechanizmust a saját példámon: pici gyerek koromban majdnem belefulladtam a bébimedencébe, és attól kezdve féltem a víztől. Kivéve, ha olyan helyen voltam, ahol leért a lábam, mert akkor gond nélkül, szép technikával leúsztam 2-3 hosszt is. 12 éves koromban viszont egyetlen karcsapás után feladtam az úszásvizsgát, mivel a 4 méteres medencében rám tört a rettegés. Ugyanez történik akkor is, ha megbántják az embert: kereshet olyan medencét, ahol leér a lába, de ha a jó fejek mind a 4 méteresben vannak, és ráadásul neki csak egy medence jut, másoknak pedig sok, egy idő után rájön, változtatnia kell. El kell kezdeni igazat mondani.

Én bevallottam önmagamnak, mennyire félek. Mitől? Hogy megfulladok. Hogy ugyanazt élem át, amit gyerekkoromban. Ezután realizáltam, hogy már felnőtt vagyok, vannak barátaim, akik segítenek, kihúznak, nem fogok megfulladni. Amikor szörnyen érzed magad, fogalmazd meg, mondd ki és válaszold is meg a rossz érzések mögött meghúzódó kérdéseket azért, hogy levegőhöz juss – hogy tudd, mi is okozza a bajt valójában. Minél mélyebb igazságokkal nézel szembe életed folyamán, annál tisztább és boldogabb lesz a belső világod.

A KÖVETKEZŐ KÉRDÉSEKET TEDD FEL MAGADNAK:

Mi az, amit félek megtudni? Mit rejtegetek? Mi az a tudás, amit kikerülök? Mi az, amit majdnem tudok?

Maradj csöndben, gondolkozz, amíg nem érkezik válasz a kérdésekre, majd írd is le őket.

AKIKET SZERETSZ, AZOKNAK ANNYI IGAZAT MONDJ EL, AMENNYIT LEHET!

Egy 2012-es amerikai kísérlet alanyai, ha hetente háromnál kevesebbszer hazudtak, érezhetően kisebb feszültséget, kevesebb kellemetlen pszichés tünetet és pszichoszomatikus torokfájást, fejfájást tapasztaltak. A kutatók úgy vélik, a hazugság azért jár szenvedéssel, mert ha nem mondunk igazat magunkról, elveszítjük annak az esélyét, hogy a valódi önmagunkat értékeljék. Ez fordítva is igaz: ha más hazudik nekünk, akármennyire szeretjük, előbb-utóbb ráeszmélünk, hogy érzelmeink igazából egy fiktív személynek szólnak. Barátságaink intimitását az igazság kimondásával mélyíthetjük el. Hányszor feleljük azt, hogy „köszi, jól vagyok”, pedig igazából semmi sincs rendben az életünkben? Hányszor tagadjuk párkapcsolatainkban a problémákat, kerüljük a konfliktusokat, míg egyszer csak ránk nem törnek – de gyakran már későn, a kapcsolat addigra már menthetetlenül elromlott.

ISMERŐSEIDNEK CSAK ANNYI IGAZAT MONDJ EL, AMENNYI OPTIMÁLISAN FENNTARTJA A KAPCSOLATOT!

Az intimitás az őszinteséggel növekszik: mondj el többet magadról annak, akivel közelebbi barátságba szeretnél kerülni, és ne nyílj meg olyan előtt, akit távol akarsz tartani magadtól. Íme egy példa: a főnökkel folytatott megbeszélés után a kollégád megkérdezi: „Na, hogy ment?” Ha nem akarsz vele személyesebb kapcsolatba kerülni, válaszolj annyit: „Rendben volt.” Ha viszont szimpatikus a kolléga és az is érdekel, hogy ő mennyire kíváncsi rád, légy nyitottabb és mondd mondjuk azt: „Olyan volt, mint a hideg zuhany.” Ezután már nála a labda, az ő dolga eldönteni, hogy hasonló mélységben reagál-e a szavaidra. Talán megosztja veled, hogy neki is legalább két hét kell a regenerálódáshoz egy ilyen beszélgetés után, talán elutasító lesz, és egy „sajnálommal” elüti a dolgot. Nem kell rögtön elmesélned az egész múltadat valakinek csak azért, mert rokonszenvesnek találod, ahogyan egy első randit sem életed legmegrázóbb élményének ecsetelésével kellene kezdened. Tartsd tiszteletben a másik mozgásterét: ha egyet lépsz feléje, hadd léphessen ő is, és ne kelljen futnia utánad a kitárulkozásban. Ha ezt a játékszabályt betartod, fölösleges dráma, indokolatlan lelkizés és fájó érzések nélkül intézheted a kapcsolataidat.