Már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A női jóga

Amikor elkezdtem komolyabban női jógázni, nagyon megérintett az az ítélkezésmentes, puha, megengedő hozzáállás, amivel gyakoroltunk. A női jógában egy hétköznapi hatha gyakorlást végzünk, és a fókusz kimondottan azokra a testrészeinkre, testtereinkre vonatkozik, amelyeknek közük van a „nőihez”, ám hamar kiderült, hogy sokkal komplexebb folyamatról van szó annál, mint hogy olyan ászanákat végzek, amelyek támogatják a női szerveim egészséges működését. A női jóga ugyanis arra hívott, hogy feltegyem magamnak a kérdést: hogyan viszonyulok a nőiségemhez? Mi a dolgom ezzel? Miként tudom a legkiteljesedettebben megélni magamban a nőiség számtalan minőségét? Egyáltalán: mennyire értékelem magam nőként, és hogyan fogadom el saját személyiségem azon aspektusait, melyek közel sem ideálisak, de az önmagamnak adott másfél órás figyelemben elkezdtek megmutatkozni, kirajzolódni a sötétből? Hogyan tudok együtt lenni azzal is, amit nem szeretek magamban?

Hamar kiderült, hogy a kíváncsi, megengedő, ítélkezésmentes hozzáállást nem adják rögtön a gyakorlással. A jógához is úgy álltam, mint életem más területeihez: egy ideális ént kergetve ki akartam belőle venni a legjobbat, lehetőleg azonnal, és persze rögtön eredményeket vártam magamtól. Aztán valami átbillent. Egyszer csak öröm volt magammal lenni abban a másfél órában, amikor gyakoroltam. Aztán azon túl is. Lassan kifejlődött bennem egy olyan én, aki életem más területein is tudott magával szemben kedves, elfogadó és szeretetteli lenni, akkor is, ha olyan énrészekkel találkoztam, akiket addig igyekeztem száműzni.

A saját, természetes ritmusomhoz a légzésem vitt közelebb, és a határaimat is a jóga segített felismerni, megtartani, mert megtanított arra, hogy ne akarjam erőből túlhúzni, nyújtani őket, hanem megengedjem nekik, hogyha akarnak, a maguk idejében oldódjanak, vagy épp ellenkezőleg: kizárjam azt, amire nincs szükségem. Persze ehhez kellett egy-két sérülés és kudarc, de megérte. A rendszeres gyakorlás arra is rávilágított, mennyire nem vagyok tisztelettel önmagam iránt bizonyos élethelyzetekben, és sokszor magam ellen tudok cselekedni, miközben elhitetem magammal, hogy önmagamért teszek. A jóga annak igényét is megteremtette, hogy egyáltalán felismerjem, és határozottan szabotáljam az életemben jelen lévő stresszorokat (embereket, munkákat, problémákat).

A rohanó világunkban önmagunk szemlélése könnyen elsikkad, de a gyakorlás során újra elkezdjük „belakni” magunkat, figyelmünkkel bejárni testünk azon régióit, amelyek létezését sem igen érzékeljük a hétköznapi tudatállapotainkban. Juhász Sarolta nőijóga-oktató szerint a jógában azáltal leszünk jóban önmagunkkal, hogy gyakorlás közben nincsenek megugrandó dolgok, sémák, melyekhez igazodni kell. „Hogy nőként miről hisszük azt, hogy jó nekünk, abban nagy részben benne van a világ üzenete, a külső elvárások, és miután olyan sokáig tartottuk evidensnek ezeket a szabályokat, nem annyira magától értetődő, hogy nőként megengedjük magunknak az öngondoskodás bizonyos formáit, időt adjunk magunknak olyasmikre, mint egy szívünknek fontos könyv elolvasása vagy akár gyönyörködés a növényeinkben. A kultúránkból belénk ivódott hasznosság érzete befolyásolja, hogy az értelmesen eltöltött időhöz miként viszonyulunk – sokszor a jógagyakorlásunkba vagy bármilyen önfejlesztő, önismereti dologba is szépen-lassan belekúszik, hogy valamilyen elvárásnak eleget kell tennünk, produktív, hasznos dolgot kell csinálnunk. Meggyőződésem, hogy a békén hagyottság állapotára a női, reproduktív szerveink is reagálnak. Amikor elkezdünk gyakorolni, egyfajta belakása történik a testtereinknek. A jóllétünk fundamentuma, hogyan vagyunk jelen saját magunkban. Nyilvánvalóan ez sem mindig alapvetően jó érzés, hiszen ilyenkor rá kell nézni a fájó részeinkre is. De a jógában mondhatok nemet is” – mondja Sarolta.

Női normakövetés

A jógaoktató szerint utóbbi sokszor azért nehéz, mert nőként van bennünk egy erős normakövetés. Öngondoskodó reflexeinknek is egy tanulási folyamaton kell végigmenniük, ahogy velem is történt, és közben fel kell tennünk a kérdést: tényleg magunkat, a saját igényeinket érzékeljük? „Minden nőnek alapélménye, hogy nem tudjuk élesen meghatározni, mi a saját szükségletünk, és mi egy internalizált elvárás, amit a világ közvetít felénk. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy bár senki nem várja el inconcreto, de mi magunk addig hajtjuk magunkat, feszegetjük saját tűrőképességünk határait, amíg a testünk jelezni nem kezd. Nekem a jógában a legerősebb megengedés, hogy bár egy olyan térben vagyunk, ahol mindenki nagyon hasonló dolgot csinál, ez nem egy kötelező érvényű cselekvés. Az ahimszá, a nem ártás elve a jógában nagyon erős keretet ad ahhoz, hogy tiszteletben tartsuk saját erőinket, igényeinket. Akár a jógaoktatók, akár a gyakorlók számára is elementáris üzenet, hogy csak a saját visszajelzéseink, az észlelési horizontunkon felbukkanó dolgok számítanak. Ez lehet egy szűrő is, hogy olyan gyakorlásokban legyünk jelen, ahol minket ebben támogatnak.”

Állj ki magadért!

Sarolta azt mondja, a jóga a nem gyakorlós pillanatokra is olyan egyensúlyi állapotot tud teremteni, amiben a testünk felől jövő jelzéseket lassan megtanuljuk figyelembe venni. „Sokan társítják az önszeretetet, békességet azzal, hogy többé nem fognak reagálni az igazságtalanságra, de ez pont fordítva van. Az elveinkért való kiállás is az öngondoskodásunk része, az, hogy a világban jelen lévő diszharmóniát nem tekintjük tőlünk függetlennek, tudunk neki hangot adni a habitusunknak, alkatunknak megfelelően. Sok együtt gyakorló nő sorsában tapasztaltam, hogy elindul egyfajta rendeződés az életükben, bántalmazó minőségek válnak láthatóvá, nem tűrhetővé és nem továbbvihetővé – véli a jógaoktató. – Emellett sokan elkezdenek visszajelzéseket kapni a környezetüktől arról, hogy a személyiségüknek egy nem kedves, nem simulékony része is kezd élővé válni. Ám idővel felszabadító és kiteljesítő lesz, hogy az önismeretünkben nem egy önbecsapó, csak a szépet és jót látó részünk kezd el virágozni, hanem szelíden ki tudnak bontakozni más személyiségrészek is anélkül, hogy nagy életválságoknak kellene történniük ehhez. Amikor megszületik bennünk az elfogadás a teljességünk felé, ott már nem kell illuzórikus képeket faragnunk: sem másokról, sem magunkról. Az élet ettől még élet marad a maga nehézségeivel, de ahogyan magunkra is tudunk másként nézni, a nehéz életeseményekhez való viszonyunk is megváltozik.”

Mindez azáltal történik, hogy fókuszált figyelmünk teszi a dolgát. Ahogyan elkezdjük feltérképezni a sokszor tabusított testtereinket, azok érzékelhetővé és megismerhetővé válnak, s a velük kapcsolatos félelem is megszűnik, mely az ismeretlenségből adódott. Sarolta szerint a figyelés útján egyre jobban kiszínesedik a belső térképünk, és minél érzékletesebb tapasztaláshoz jutunk magunkról, annál inkább tud a szeretet áramolni bennünk. „Az autogén tréning kidolgozója, Johannes Heinrich Schultz szerint a vér, amihez sok félelmetes képzet társul, valójában tápanyagot, energiát juttat a sejtjeinkhez, vagyis mi más is lehetne, mint a szeretet testet öltöttsége, maga a folyékony szeretet. Ez alapján nem nehéz eljutni ahhoz, hogy azáltal, hogy valamit áramlásban, mozgásban tartok, s ránézek, ismerkedem vele, javítom az életképességét, életminőségét. Az ászanák által olyan áramlást hozunk létre, amely a vérhez hasonlóan bejárja, szeretettel tölti meg a teljes testterünket.

És, hogy miként segít a mindfullness az önelfogadásban? Arról Krajcsó Nelli mindfulnesstréner nyilatkozott a cikk folytatásában, mely az Éva Magazin őszi lapszámában olvasható!