Sosem felejtem el azt az augusztusi hétvégét. Az öcsémmel halálra rémülten kucorogtunk a nappaliban a tévé mellett. Anya annyira sírt a szobában, hogy attól féltem, megfullad. Apa kilépett, megzavarodott, amikor meglátott minket. Egy bőrönd volt a kezében. Most elmegyek, fiúk, mondta csendesen, de hamarosan találkozunk.

A hamarosanból több hónap lett. Anya annyira megzuhant, hogy a nővére kórházba vitte. Ott is maradtunk Valinál, aki nem szívesen beszélt sem anya állapotáról, sem apánkról. Úgy töltöttünk el hosszú-hosszú heteket tizenegy és tizenhárom évesen, hogy fogalmunk sem volt, látjuk-e még valaha a szüleinket.

Anya télen hazaköltözött. Lefogyott és sápadt volt, de újra munkába tudott állni, és ellátott bennünket. Valami örökre elveszett belőle. Azelőtt sokat mosolygott, játszott velünk, segített leckét csinálni. Apa költözése után csak hírmondóba maradt egy-két derűsebb pillanat. A válás a lelke felét örökre kiszakította.

Apa egy fél év után bukkant fel újra az életünkben, és rögtön bemutatott bennünket az új feleségének. Logikus lenne, hogy lefessek egy gonosz boszorkát, de az az igazság, hogy nem volt bajom Ágotával. Kedves nő, mindent megtett, hogy ne érezzük feszélyezve magunkat. Onnantól kezdve kéthetente hétvégén találkoztunk velük, ahogy a legtöbb válás esetében a gyerekekkel csinálják. Moziba, cirkuszba mentünk, vacsoráztunk, néha elutaztunk valahová. Semmi különös.

Kamasz koromban már nem szerettem odajárni hozzájuk. Egyre többször maradoztam el, valahogy nem volt kedvem semmiségekről csacsogni. Tudom, hogy rosszulesett apának, bár sose mondta. Az öcsém jobban ragaszkodott hozzá, ő felnőttkorában is hűséges látogató maradt, ma is sokat jár oda, talán beérte vele is.

Miután betöltöttem a húszat, szinte már egyáltalán nem találkoztunk. Akkor még nem gondolkodtam el ezen, betudtam annak, hogy fiatal felnőtt vagyok, aki nem érzi jól magát a negyvesek klubjában. Anya közben egész magára talált, persze a maga módján. Belépett egy vallási klubba, megtalálta Jézust, a munka után pedig mindig a gyülekezettel lógott. Nem bántam, mert jót tett neki, kivirult, talált életcélt, és soha nem próbált megtéríteni senkit, aki nem akarta.

Huszonkét évesen találkoztam Rózával, és azonnal beleszerettem. Hamar elvittem bemutatni a szüleimnek, aztán, mint aki letudta a kötelességét, többé nem is mentünk apámékhoz. Ő volt az, aki egy idő után szóba hozta, hogy igen furcsának találja a kapcsolatunkat. Mi az oka annak, hogy anyámat kéthetente látogatjuk, apát viszont hónapok óta fel se hívtuk, holott nagyon örült a kapcsolatunknak?

Életemben először akkor beszéltem valakinek a válásról, és a legnagyobb döbbenetemre elbőgtem magam. Róza faggatózása feltépte a sebeket. Újra láttam magamat és az öcsémet, ahogy magunkra hagyatva kuporgunk a nappaliban, miközben a tévében valami harsány főzőműsor megy. Láttam, ahogy némán esszük az ízetlen tökfőzeléket Vali konyhájában, és arra gondolunk, rendbe jön-e még az életünk valaha. Láttam anyámat, amikor hazatért a kórházból és lábra is alig tudott állni. Évek teltek el úgy, hogy megpróbáltam nem gondolni ilyesmikre, most viszont már képtelen voltam tovább elfojtani az emlékeket.

Nem bírok a takaros otthonukban ülni és sütit majszolni, mert elfog a hányinger. Nem akarok vele semmiségekről csacsogni, komoly dolgokkal pedig végképp nem hozakodnék elő. Jobb, ha elkerüljük egymást. Mindenkinek jobb.

Róza nem értett velem egyet. Szerinte tisztáznom kéne a dolgokat apámmal, ha másért nem, azért, mert előbb-utóbb eltűnik ebből a világból, a bűntudat pedig el fog borítani. Lehet, hogy igaza van, de egyelőre nekem az is embert próbáló feladat, hogy szembenézzek a haragom okaival. Ugyan anya képes volt továbblépni, de sosem felejtem el, mi történt, amikor szembesült vele, hogy nemcsak megcsalták, de el is hagyják. Nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. És mi, a két kiskamasz? Minket is egyetlen szó, magyarázat nélkül hagytak el. Így nem lehet az emberekkel bánni.

És apámnak még kozmikus büntetése sincs. Él boldogan Ágotával, van pénzük, egészségesek, sikerült nekik minden. Hol itt az igazság?

Napokig töprengtem, rágtam magam, és végül már annyira forrt bennem a düh, hogy felhívtam egy ismerős pszichológust. Ő ajánlott egy remek szakembert, akihez hónapok óta járok rendszeresen. Egyre jobban érik bennem a meggyőződés, hogy beszélgetnem kell a szüleimmel a múltról. Nemcsak apával, de anyával is van miről. Ígérem, amint megtörténik, beszámolok róla egy következő cikkben. Mert már egyre közeledik.

Intő jelek a válás felé... ismerd meg galériánkban!