Védőháló nélkül

2010. November 4.

Kína észak-nyugati részén van egy kis terület, ahol mindennap több ezer gyerek kora hajnaltól gyötri magát, hogy egyszer majd bekerüljön a világ legjobb cirkuszi mutatványosai közé. Ezeket a gyerekeket szüleik már ötéves korukban beíratják a hat évfolyamos, kíméletlenül fárasztó iskolába, abban a reményben, hogy majd hazájukban és külföldön is hírnevet és gazdagságot szereznek. A sikerhez vezető út azonban igen hosszú és nem kevésbé rögös.

A Hebej tartományban, Pekingtől 250 kilométerrel délre Vucsiao világszerte a kínai akrobatika szülőhazájaként ismert. Ez a terület Kína – de bátran állíthatjuk: az egész földkerekség – artistaellátásának központja, hiszen az itten végzett növendékek a világ számos cirkuszában tündökölnek. A helyieket, úgy fest, különleges képességekkel áldotta meg a sors. Mondják, hogy itt az éppen járni tanuló kisgyerektől kezdve a százéves aggastyánig mindenki tud legalább egy pár cirkuszi mutatványt.
És valóban, nem kell túl sokat keresgélni Vucsiaóban, hogy artistára akadjunk. A 260 ezer lakosból mintegy 12 ezren vallják magukat cirkuszművésznek és mutatványosnak, sok családban generációk óta űzik ezt a mesterséget. Nincs a földön még egy hely, ahol ennyi zsonglőr és légtornász élne egy helyen. Ennek oka nyilvánvalóan a gazdasági kényszerben rejlik. A terméketlen talaj, a gyakori árvizek mindig is küzdelmes vállalkozássá tették a helyi földművelést. Sokan úgy próbálnak kitörni a szegénységből, hogy gyerekeiket beíratják a vucsiaói állami artistaképzőbe. A helyekért azonban késhegyre menő verseny folyik, és csak a legjobbaknak kerülnek be.

Tízezerből egy
Ahhoz, hogy valakiből profi artista legyen, 5-6 éves korától keményen be kell gyakorolnia az alapvető készségeket. Naponta százszor-ezerszer elismétlendő, elengedhetetlen elem a kézen átfordulás, a szaltó, a spárgázás. A képzés hosszú, nehéz és megfeszített, mindennaposak a kisebb-nagyobb balesetek, a növendékeknek fájdalmakkal és kínokkal kikövezett úton kell végighaladniuk. Sokan viselik testükön az embert próbáló feladatok jeleit, sebhelyeket és zúzódásokat.
A kilencéves Vang fején szembetűnő, pénzérme nagyságú kopasz bőrkeményedés foltja látszik. Az eredete is rögtön világossá válik, amint előadja a mutatványt, amit évek óta gyakorol napi négy órában. Feszült figyelemmel felvesz egyik kezével egy agyagedényt a földről, feldobja a levegőbe, és mielőtt leesne, elkapja a fejével. Az edény nyolc kiló, és naponta több mint háromszázszor landol ugyanazon a helyen. Vang haja sosem fog visszanőni, és az edény nyoma is csak egyre nagyobb lesz.
Az eleven, nyolcéves Hsziu is örökké viselni fogja a homlokán azt a kör alakú, piros foltot, amit gyakorlás közben szerzett. „Sosem múlik el – panaszolja a kislány –, még a négyhetes szünet alatt sem.” Elég elképesztő mutatvány okozza a foltot: Hsziu a homlokán egyensúlyoz egy kétméteres farudat, a rúd végén pedig nyolc üres gyümölcsöstálat, piramisba építve. Ő is napi négy órát gyakorol, és még hosszú évekig fogja ezt a lázas munkát végezni.
Mindez önmagában kevés lenne, így Hsziu továbbfejlesztette a gyakorlatot. Felmászik társa, a még csak tízéves, de máris egy úszó olimpikon testalkatát viselő Csi vállára. A fiú egykerekűn egyensúlyozva viszi Hsziut, és csak a szemébe hulló izzadságcseppek árulják el, mekkora erőfeszítést igényel a gyakorlat. Hogy teljes legyen a hatás, Hsziu két kis súlyzót pörget a kezében.
A mutatvány sajnos még nem tökéletes: Hsziu hirtelen elveszti egyensúlyát. Gyakorláskor ez gyakran megtörténik. A biztonsági kötelek nem engedik, hogy leessen, de a kötél belevág a hasába, és a kislány sírva fakad. Tanára, Csou – valamikor maga is artista volt –, jóddal keni be Hsziu vérző ujját, és közben bevallja, hogy saját gyerekét sosem kínozná így. Hsziu ehhez még hozzáteszi, hogy csak minden tízezredik gyerekből válik igazán híres artista.
Az iskola 120 növendéke minden reggel hatkor kezdi a napot. Reggeli előtt bemelegítő körrel indul a napi hatórás kínzás: fekvőtámasz, nyújtás, felugrás, mindegyik kétszázötvenszer. Aztán a növendékek a levegőbe lendítik az egyik lábukat, és kezükkel a fülük mögé húzzák. A mutatvány legtöbbünk számára már önmagában is lehetetlenség, ezek a gyerekek azonban öt percig megtartják a pózt. A közös gyakorlatok után megy mindenki a maga szakterületére, edzenek zsonglőrködésben, egyensúlyozásban, akrobatikában, s az egyéni gyakorlatokhoz nem egyszer éles háztartási eszközöket használnak. Az edzések után a mindenki számára kötelező iskolai órák – írás, olvasás, matek, történelem, esetleg angol – egyenesen könnyűnek és pihentetőnek tűnnek.
Este a gyerekek fülledt levegőjű, 25 ágyas hálótermekben fekszenek le. A szobák csupasz falain egyetlen dekoráció függ: az iskola szigorú szabályzata. Csak a falakon kívül hullámzó sárga búzamezők és viruló zöld rétek emlékeztetnek a kora gyerekkorra, amikor kunsztokat csinálni még jó játék volt.

A sárga császártól Maóig és tovább
A vucsiaói artistahagyományok az ősidőkig nyúlnak vissza. A legenda szerint mintegy 4000 évvel ezelőtt Kína északi császára, Huang-ti háborúban állt a déli törzsi vezetővel, Csi Ju-val. A történészek szerint a leghevesebb csatákat éppen a mai Vucsiao környékén vívták. Végül Huang-ti császár győzedelmeskedett, a környék lakossága a győzelem örömére felvonult, és a csatákban használt harcművészeti elemek bemutatásával ünnepelte a császárt. Idővel e harcművészetből alakult ki a jellegzetes vucsiaói akrobatika.
A számos vucsiaói artistaképző magániskola egyikének vezetője, Han Aj Csu, a helyi artista hagyományok büszke őrzője híres akrobata családból származik. Nagyapja, Szun Foju, közismertebb nevén „a cirkusz királya és az akrobatika atyja” a 20-as, 30-as években a Távol-Kelet legnagyobb sztárja volt, Európában is sokat turnézott. A hírnév és a gazdagság azonban kis híján végzetes csapást mért rá és családjára a 60-as, 70-es években, a „kulturális forradalomnak” nevezett állami terrorhullám idején. Mao Ce-tung ez idő tájt emberek millióit – értelmiségieket, gazdagokat, politikai ellenfeleit vagy bárkit, akit feljelentettek – mozdította ki megszokott életéből és hajtotta kényszermunkára a földekre. Szun Fojut a faluban, ahová száműzték, pellengérre állították és nyakába táblát akasztottak, amelyről mindenki értesülhetett, hogy ez a cégéres gazember burzsoá, vagyis a nép ellensége. Ha pedig gyakorláson kapták, annak véres verés lett a vége.
A legtöbb artista persze nem volt gazdag, így ők többnyire elkerülték ezeket a megaláztatásokat. Az arisztokratikusnak bélyegzett klasszikus balettel, valamint a modern zenével és a nyugati irodalommal ellentétben a cirkuszművészetet Maóék politikailag elfogadhatónak tartották. Többek között azért is, mivel az artisták többsége a hivatalosan ünnepelt munkásosztály soraiból került ki.
Csak Mao feleségének, Csiang-Csingnek, a hatalom hírhedt megszállottjának voltak fenntartásai az artistákkal szemben. „Az ember nem majom, járjon felegyenesedve” – mondta. Betiltatta például az összes olyan mutatványt, amelyben artisták csövön bújnak át vagy karikán ugranak át. Később, a 80-as években, Teng Hsziao-ping hatalomra kerülésével új lendületet kapott a cirkuszművészet. Az új vezér radikális gazdasági reformokat hirdetett, és a szocialista jelszavak helyébe a profit elve lépett. Ekkortól indultak virágzásnak a vucsiaói artistaképző magániskolák, amelyekből most már száznál is több működik.
A reformok révén országszerte milliók otthonába jutott el a televízió a technika egyéb vívmányaival egyetemben, az újkeletű gazdagság azonban nem mindenkinek hoz felemelkedést. Még ma is sokan vannak Vucsiaóban, főleg az idősebbek között, akiknek a ruhán kívül, amit a testükön viselnek, nemigen van más vagyonuk. A parasztok időtlen idők óta mindig megtalálták a módját, hogy a nyomor terheit enyhítsék, és a mutatványokkal mindig tudtak egy kis mellékest keresni. Amint az aratás véget ér Vucsiaóban, összeáll a vándorcirkusz, és körbeutazza Kínát. Ez évszázadok óta így van, és sokan hisznek benne, hogy mindig így is marad.

Földműves és késdobáló
Mások viszont kételkedve szemlélik a változásokat. A Kao Hong földműves és késdobáló például lesújtva figyeli, hogy milyen hatása van Pekingben és Kantonban a modern időknek: „A karaokebár, a tévé és a popzene lép a cirkusz helyébe, és minden évben egyre kevesebben kíváncsiak ránk.” Kao búzát és gyapotot termeszt, de amit egy évben megkeres, az nem éri el az ezer eurót sem, s ebből nem tudja mindkét gyerekét artistaképzőbe járatni. Így baráti kölcsönökből építi utódai jövőjét, és azt reméli, hogy a gyerekek majd Európában és Amerikában aratott sikerekkel váltják valóra apjuk álmait.
Kao kicsiny vályogházában alig találni bútort. A csupasz földön épp gyakorol a kislány. Felfoghatatlan pózokba tekeredik, mintha a teste gumiból volna, közben az arca bíborszínűre vált, a légzése zihálni kezd, de még eközben is van ereje mosolyogni. Egyet már biztosan megtanult: a jövőről álmodni időnként fájdalommal jár.

Szöveg: Tim Skelton / tcs, Rosta Nóra, Fotó: Michael Wolf / tcs

Megjelent a 2008. novemberi Éva magazinban. Minden jog fenntartva

#külföld #kína #2008. november #artista