Az ideális kisgyerek olyan, mint a kavics. Szép és sima. Kevés helyet foglal, néma, ahova leteszik, ott marad. Így gondoltam egy apró, irracionális, idomíthatatlan lányka apjaként, amikor szüleivel engedelmesen sétáló, kengurujában boldogan himbálózó gyerekkel találkoztam múzeumban vagy koncerten. Szüleik üdvözült mosollyal szívták magukba a kultúrát, és mégsem kellett leadniuk akicsit a ruhatárban. Láttam rajtuk, hogy azt hiszik: ez bölcs nevelőmunkájuk eredménye, és utódaik évtizedek múltán is úgy fognak emlékezni Picasso rózsaszín korszakára, mint az anyatej ízére. Láttam rajtuk, és irigyeltem őket.
Arról az első alkalomról, amikor én vittem magammal az akkor kétéves Zsófit a Nemzeti Galériába, egészen más emlékei maradtak alányomnak, nekem meg az ott helyben megőszült összes teremőrnek. Zsófi nem rossz volt, csak tette, amit a szíve diktált: ha tág teret látott, futott, ha fényesre suvickolt márványpadlóra akadt, korcsolyázott, ha pedig valamelyik festményen szép madarat fedezett fel egy kalapos hölgy kezében, el akarta venni, hogy megsimogassa. Én a szélrózsa minden irányába mosolyogtam, amikor valaki a közelünkbe került, adtam a béketűrő, liberális apukát, egyébként meg fojtott hangú fenyegetésekkel igyekeztem betartatni szegény gyerekemmel a kulturált múzeumlátogatás szabályait. Végül megértettem: azért, mert másnak sikerül, én még vallhatok kudarcot.
Így aztán hamarosan menekülőre fogtuk, és adélután további részét a Gellért-hegyi csúszdatéren töltöttük. Én csinos anyukákkal próbáltam beszélgetni, Zsófi csúszkált, visongott, elesett, sírt, azután kezdte elölről az egészet – jól éreztük magunkat. Csak távol maradtunk a kultúrától, melyre állítólag szüksége van az embernek.
Dehogy van!

Elvonókúra
A következő években megtanultam, hogy nincs szükség a kultúrára. Ember marad az is, aki csak éjszaka olvas, aki nem jár koncertre és kiállításra, aki csügg a kollégái szaván, amikor reggeli kávézás közben két mondatban összefoglalják alegújabb filmet, és a kritikákból képzeli el aszínházi premiereket.
Az első néhány elmulasztott alkalom még fájt, azután fel sem tűnt. Nem mintha nem lettek volna körülöttünk fáradhatatlan nagymamák és vagány nagybácsik: a feleségem meg én valahogy mégis úgy éreztük, így helyes. Megtanultuk amúzeumi leckét: nem kínoztuk a porontyunkat olyasmivel, ami csak nekünk jó, nem próbáltuk bebeszélni magunknak, hogy a maga módján egy kétéves is élvezi Bartókot. Kerültük a nagyvárosi nyaralásokat meg a felolvasóesteket, és becsszó, jól éreztük magunkat a kevés utazással elérhető tópartokon, játszótereken, hármasban: magunk között. Állítólag veszteni is tudni kell, de mi inkább nyereséget láttunk mindebben: azavartalan pöttömkor örömeit.
Azután jött a neheze. Csak néhány év kellett hozzá, hogy a passzív lemondás aktív mártíriumba forduljon. Amiből nem jut, abba könnyű beletörődni, hiszen csak meg kell feledkezni alétezéséről. De Zsófi szivacsként szívta magába mindazt, amivel a világban találkozott.
Eleinte azt hittük, rajtunk múlik majd, mit szeret, mire kíváncsi; nem készültünk az óvodás társakra, óvó nénikre, jó szándékú szomszédokra, rokonokra: avilágra és a gyerekek legszebb tulajdonságára, a kíváncsiságra. Így hát látó- meg hallótávolságon belül kerültek, és ott szívósan meg is kapaszkodtak a rossz mesék, agyermekdedre szinkronizált kábeltévé-sorozatok és avállalhatatlanul unalmas popsztárok.
Én minden viszontagság ellenére kitartottam a régi szabály mellett, és pár óvatos kritikai megjegyzés kíséretében igyekeztem alkalmazkodni a még kialakulatlan ízlés diktatúrájához: a közös mesenézés a fontos, véltem, és nem a saját gusztusom. Titokban azért sötét bosszúterveket kovácsoltam magamban, elképzeltem, ahogy szenilis nyugdíjasként egy nap háromszor kényszerítem lemenőimet, hogy meghallgassák velem Schönberg Hegedűversenyét – ez kegyetlenebb lesz, mint ha tisztába kéne tenniük engem. Reméltem, az idő elhozza majd a megoldást.

Visszaszokó kúra
És hozta is. Mire a lányom elérte a tizenkettőt, akompromisszumok egyenletesen oszlottak meg a felnőtt- és a gyerekszoba között. Én jó képet vágtam ahhoz, hogy Zsófi a huszadik oldal után félredobja A Pendragon-legendát, megfellebbezhetetlen biztonsággal humortalannak minősíti ateljes Rejtő-életművet, és negyedszer is átrágja magát az Alkonyat első kötetén, cserébe ő –legalábbis, ha együtt autóztunk – hajlandó volt üvöltve velem énekelni a fontosabb Kispál-számokat, végignézni a YouTube-on Lou Reed berlini koncertjét, és határozott ígéretem van rá, hogy egyszer közösen kikölcsönözzük az Annie Hallt.
Mert legyünk fájdalmasan őszinték: boldogan ültem végig a romantikus-hercegnős bábfilmeket, mert nem a vásznat figyeltem, hanem azt, ahogy a lányom izgul és nevet. De igazából mégiscsak arra vártam, hogy előbb-utóbb azt szeresse, amit én – miközben persze mindig gyanakodtam, hogy ez sosem fog bekövetkezni.
Elvégre én neveltem őt úgy, hogy ne másoknak, nagyoknak akarjon megfelelni az ízlésével, hanem asaját örömét szolgálja. És persze volt néhány pillanat, amikor elgyengültem, és nem tűrtem ellentmondást (alegsúlyosabb kilengés Iggy Pop koncertjére tett látogatásom volt aSzigeten, nyakamban egy ötévessel, akit mélységesen felháborított afélmeztelen énekes, meghökkentett a sok lila haj és megrémített ahangerő meg atömeg – de két szám után már asziget egy távoli pontján üldögéltünk ahomokozóban, és ismét csak jól éreztük magunkat).
Most Zsófi 13 éves, és végre együtt járunk színházba. Zenés előadásokat, polgári vígjátékokat célzunk meg, utána beszélgetünk, magyarázunk, felidézzük, mi volt jó, mi volt rossz, mi volt vicces. Előtte és utána megkülönböztethetetlen szőke popszenzációk klipjeit tanulmányozzuk, vámpíros lánylimonádék szereplőinek motivációit boncolgatjuk, s én közben óvatos célzásokkal, dacosan próbálom szóba hozni a nekem fontos szerzőket.

Talán meghallja. Talán megjegyzi. Talán egyszer belekóstol. Lehetőséget kap, és rá van bízva, él-e vele. Nem könnyű módszer, de hiszek benne, hogy így sajátíthatja el azt, ami végső soron mégiscsak a kultúrember (vagy kultúrgyerek) legfontosabb tulajdonsága: az önálló választás képességét.

Szerző: Sas Sándor, illusztráció: damroka. Ez a cikk a 2011. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.