Legakábbis egy álló napon át ezt hitték a halálosan rettegő emberek. És ez a nap döbbentette rá az országot a média tömegeket mozgósító hatására.

1938. október 30-án olyan médiatörténeti esemény zajlott le az Újvilágban, melyet a mai napig a tömegpánikkeltés iskolapéldájaként emlegetnek. A rádió volt a közvetítő közeg a huszadik század egyik legnagyobb átverésében, melyet ugyan senki nem szánt annak, ám mégis túlságosan jól sikerült. A hatásosan kidolgozott művészi koncepció és a kandikamera-szerű tréfa miatt sült (és híresült) el végül a történet úgy, ahogy az alkotók nem is álmodták volna.

Erős kezdetek
A mondhatni csodagyereknek született Orson Welles korán elvesztette szüleit, viharos ifjúságában mégis sikert sikerre halmozott. Kitűnően rajzolt, verseket írt, szenvedélyesen érdeklődött a zene iránt, megtanult bűvészkedni, egy ajándék bábszínház hatására színdarabokat állított pódiumra az iskolában. 1937-ben, 22 éves korában Mercury Theatre néven saját társulatot alapított, mellyel a következő évben a New York-i CBS rádiócsatornához szerződött, és rendezésében hetente előadták egy-egy híres irodalmi alkotás hangjátékváltozatát. Olyan bevett remekművekkel gyarapították a hallgatóság klasszikus műveltségét, mint a Jane Eyre, a Julius Caesar, a Kincses sziget vagy a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. Azon a bizonyos októberi vasárnapon egy sci-fi,
H. G. Wells Világok harca című regénye volt soron. Welles és Howard Koch, a csatorna dramaturgja (később a Casablanca forgatókönyvírója) együtt gyürkőztek neki a történetnek, mely szerint marslakók özönlik el a Földet, hogy uralmuk alá hajtsák az emberiséget.

Rémület a levegőben
Persze nem elégedtek meg a szimpla átdolgozással, az izgalom fokozása érdekében aktualizálták az Angliából Amerika több pontjára áttett cselekményt, méghozzá helyszíni közvetítés formájába csomagolva. A hírolvasói szerepkörben fellépő színész megszakította a tánczenei műsort, és zaklatottan jelentette be, hogy a Marson furcsa gázkitöréseket lehet észlelni, majd hogy a Földre földrengés-erősségű lökések érkeznek. Pár pillanat múlva egy másik feldúlt hang egy New Jersey-i farmra zuhanó „hatalmas égő tárgyról” tudósított,
a helyszínen tartózkodó riporter pedig azt tolmácsolta híven, amit a tulajdon két szemével látott: a becsapódó űrhajóból rettenetes lények jönnek elő. („Szent ég, valami előtekergőzik az árnyékból. Mint egy szürke kígyó! Most még egy és még egy. Csápszerűségek kúsznak. És itt van már annak a valaminek a teste. Akkora, mint egy medve, és nedvesen csillog a bőre.”)
A riporter egyre növekvő pánikban adta hírül, hogy a farmon marslakók landoltak, és fénysugarakkal pusztítják a bámészkodókat. És felgyorsult a tempó: szaggatott, kapkodó részleteket közvetítettek a belügyminiszterrel, majd az elnökkel folytatott hisztérikus hangvételű interjúkból, „szakértők”: csillagászok, rendőrök, a Nemzeti Gárda parancsnoka (egy professzor szerepében maga Welles) váltottak szót a földönkívüliek veszélyességéről, és szemtanúk számoltak be a rendkívüli pusztításról, amit a Marsról érkezett támadók maguk után hagytak.
A műsort rémisztő hangeffektek tették még hátborzongatóbbá.

Megmondták világosan, mégis
A hangjáték legelején ugyan egy valódi rádióbemondó annak rendje s módja szerint felkonferálta a műsort – „A Columbia Broadcasting System és csatolt adóállomásai bemutatják Orson Welles és a Mercury Rádiószínház közreműködésével H. G. Wells Világok harca című rádiódrámáját” –, ám aki lemaradt erről a korrekt tájékoztatásról és csak később kapcsolta be a készülékét, a módfelett hitelesen előadott műriadalmat valódinak vehette. És bizony több százezren, sőt millióan jártak így. Az adás alatt többször is hangsúlyozták, hogy fikcióról van szó, és Welles a hangjáték végén a következő mondattal indította rövid összefoglalóját: „Hölgyeim és uraim, Orson Welles beszél, szerepén kívül, és biztosítja önöket, hogy a Világok harca nem más, mint bármely vasárnapi szórakoztató műsor.” Ezzel azonban keveseket nyugtatott meg: mai fülnek talán hihetetlenül hangzó, elképesztő pánik tört ki Amerika-szerte. A CBS számát lehetetlen volt elérni, mert a halálra rémült hallgatók megostromolták a telefonvonalakat. Az emberek félőrülten futkostak az utcákon, pisztolyokkal hadonásztak, mások elbújtak a pincékben, komplett családok indultak konvojban a metropoliszokból vidékre, vidékről a városokba vagy egyenest ki a vadonba. Eszelősen imádkoztak, gyóntatni hívták a papokat, egy asszony állítólag öngyilkos lett, annyira félt, hogy megerőszakolják a betolakodók, mások önkéntesnek jelentkeztek a marslakók elleni harcba. Ahogy lenni szokott, a kiürülő helyeken fosztogatások kezdődtek, rengeteg baleset történt, dugig teltek a kórházak. Meg nem erősített hírek szerint hetekkel később is kutatni kellett elrejtőzött emberek után, akik nem mertek előjönni biztosnak vélt rejtekhelyükről.
Minderről Welles mit sem tudott. Békésen levezényelte az egyórás műsort, utána elrohant, hogy színtársulatával folytassa a Danton című darab éjszakai próbáját, amit sokkal fontosabbnak tartott holmi rádiójátéknál. Csak másnap reggel értesült műve tömegpszichózist kiváltó hatásáról. Nem sokon múlt, hogy komoly bajba kerüljön: felháborodott emberek tömegei készültek pert indítani ellene, amikor kiderült, hogy mégsem jött el a világvége. Szerződése szerencsére felmentette minden felelősség alól, így helyette a rádiócsatornának kellett szembenéznie a számtalan kártérítési követeléssel.

Felemás világsiker
Orson Welles a botrány elcsitulása után nem tűnt el a süllyesztőben, azonnal hollywoodi szerződést kapott, méghozzá akkoriban példa nélkül álló művészi szabadsággal, ami lehetővé tette, hogy a huszadik század egyik legnagyobb formátumú filmrendezőjévé nője ki magát. Welles neve összeforrt az amerikai mozi újjászületésével. A szintén hatalmas vihart kavart Aranypolgár című, 1941-es művét a maga idejében megbuktatta a nagy hatalmú sajtó, a híres-nevezetes 1958-as brüsszeli világkiállításon azonban beválasztották minden idők 12 legjobb filmje közé, és kultfilm státusát azóta is őrzi. Egyéb mesterművei, mint A sanghaji asszony, Az Ambersonok ragyogása, a Macbeth, Az óra körbejár, A per, az Othello vagy A gonosz érintése szintén mérföldkővé lettek a filmművészet történetében, és különösen a francia újhullám alkotóira, Godard-ra, Truffaut-ra, Chabrolra hatottak megtermékenyítő erővel. Olyan színészekkel forgatott együtt, mint Rita Hayworth (akit feleségül is vett), Anthony Perkins, Romy Schneider, Jeanne Moreau, Charlton Heston vagy Marlene Dietrich.
Különc szemléletével azonban a nagy, profitorientált stúdiók egy idő után nem tudtak mit kezdeni. A producerek szemében ő lett a fekete bárány, alkotásaira egyre kevesebb pénzt kapott, az amerikai nézők pedig már a kezdetektől értetlenül fogadták filmjeit. Mégis valóságos legenda szövődött alakja köré, de nem a populáris, hanem az elit kultúra emelte magasra.

Már nem dőlünk be
A Világok harca-botrány Orson Welles pályafutásában igaz ugyan, hogy csak egy aprócska állomás volt, médiakurzusokon, egyetemi szemináriumokon azonban a mai napig a manipuláció szemléltetésének elnyűhetetlen segédeszköze (érdekes új adalék viszont Michael Socolow professzor kutatása, amely szerint a pánik korántsem volt akkora, ahogy a kollektív emlékezetben él).
A „kísérletet” később többször is megismételték, Közép- és Dél-Amerikában például két hamis földönkívüli-invázió történt: 1944-ben Chile fővárosában, Santiagóban, 1949-ben pedig Ecuadorban vették az emberek készpénznek a rádióban hallott marslakótámadást. Az ecuadori események viszont sokkal tragikusabb fordulatot vettek, mint az 1938-as amerikai elődé: a túl élethűre sikeredett átverés következményeként a megtévesztett emberek rémülete pusztító dühbe csapott át, és
a fővárosban, Quitóban felgyújtották a rádió épületét. Az összecsapásoknak hat halálos áldozata volt.
A befogadó közönség ma jóval kevésbé kiszolgáltatott. Az elmúlt hetven évben gigászi polipként terjeszkedő bulvármédia és a multimédiás eszközök használata egyre ellenállóbbá tette a fogyasztók immunrendszerét, a sok álhír, álbotrány, hírlapi kacsa és médiahekk után az emberek kevésbé bíznak a hírek igazságtartalmában, mint Welles hiszékeny áldozatai. Olyannyira, hogy 2001. szeptember 11-én a fáma szerint a Világok harca-pániknak éppen a fordítottja valósult meg: a World Trade Centerbe csapódó repülőgépek láttán sok tévénéző unottan legyintett: „Már megint egy katasztrófafilm!”

Szöveg: Hegedűs Barbara, fotó: Europress. Ez a cikk a 2011. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.