Titkos búvóhelyek
Magyarországon egymillió nőt és férfit ér otthonában bántalmazás, közülük hetente egy meghal. Most három olyan asszony történetét mesélem el, akik különböző helyen éltek, különböző körülmények között.
Ám egy ponton megegyezik a sorsuk. Mindhárman bujkálnak a férjük elől, mert félnek, hogy évek múltán is rájuk talál. Zsuzsa egy nagyvárosból, Mária egy isten háta mögötti tanyáról, Edit pedig abból az anyagi jólétből menekült a titkos búvóhelyre, amire mindenki vágyik. Mindent hátrahagytak, csak a gyerekeiket vitték magukkal. A szökésben az állam segített nekik. A cikkben mindhárman álnéven szerepelnek.
2005 óta Magyarországon is működik úgynevezett „krízishálózat”. A titkos hálózatot a Szociális és Munkaügyi Minisztérium tartja fenn. A bántalmazottnak egy ingyenes telefonszámot kell felhívnia, ahol rögzítik az adatait és riasztják a legközelebbi krízisközpontot. Itt előkészítik a búvóhelyet és értesítik a rendőröket, akik elmennek az áldozatért és a krízishelyre viszik. Ha egy család nagy veszélynek van kitéve, akkor akár az ország másik felén is keresnek nekik helyet. A menekülő nőket és gyerekeiket legalább olyan körültekintéssel bújtatják, mint a legfontosabb tanúkat a tanúvédelmi programokban. A menekülők átmeneti otthont kapnak, de nagyon kevés hely van. Az egész országban egyszerre összesen, csak 88 családot tudnak „titkos házakban” bújtatni.
Zsuzsa
„Egyszer hazajött részegen, lerugdosott a lépcsőn és kihúzott a házból. Akkor a kilencedik hónapban voltam…”
Zsuzsával egy titkos búvóhelyen találkoztam, hosszú egyeztetés után sikerült bejutnom az intézménybe. Egy sötét szobában várt rám és cigizett. Láttam, hogy a kezében még most is remeg a cigaretta, ahogy beszél.
Zsuzsának öt gyereke van. Amikor megszökött férjétől, csak kettőt tudott magával vinni. Azt hazudta, hogy boltba megy, így csak a legkisebbek mehettek vele. Nem pakoltak össze, nem vittek magukkal semmit, nehogy gyanút keltsenek. A szociális munkások szereztek nekik ételt és ruhát. Most gyerekeivel ki sem mozdul az otthonától több száz kilométerre lévő krízishely kicsinyke szobájából. A titkos ház szakemberei nagyon sokat segítenek neki. Jogi képviselőt is kapott, és addig nem akar innen elmenni, amíg meg nem kapja hivatalosan az összes gyerekét.
„Tizenöt év szenvedés, remélem, ezzel elmúlik. Már nagyon remélem! Tiszta terror volt az egész életünk! Ez így nagyon kegyetlen élet volt” – ezek Zsuzsa szavai.
Zsuzsa házassága is úgy kezdődött, ahogy mindenkié. Fiatal volt és szerelmes, a nászéjszakáján még szűz, és nagyon félt. Amikor ezt megtudta újdonsült férje, erőszakoskodni kezdett, és a lány akarata ellenére magáévá tette. De Zsuzsa megbocsátott. Fiatal házas korukban néha elcsattant egy-két pofon, de a férfi mindig bocsánatot kért és Zsuzsa mindig elhitte, hogy ez volt az utolsó. Majd sorra születtek a gyerekeik, és a férj egyre többet járt kocsmába. Az igazi rémálom, meséli Zsuzsa, a második gyerek születése után kezdődött. Ekkor gondolt először a szökésre.
„Amikor megemelte a kést, a fiam ott ült mellettem, elsírta magát és felkiáltott: Ne már apa, ne már! Akkor őrá is ráemelte a kést, hogy akkor te is megdöglesz anyáddal.”
Zsuzsa az eset után elmenekült otthonról. De elkövette azt a hibát, hogy a rokonoktól kért segítséget. A család pedig jó szándékúan újra össze akarta hozni a házaspárt, és visszavitte Zsuzsát a férjéhez. Ezután két hónapig feküdt kórházban. „Cipőt vegyél, kabátot, és jössz velem!” – mondta Zsuzsa férje, miután a rokonok hazavitték az elszökött asszonyt. – Nem tudtam, hogy hova. Kivitt az erdőbe, és ott kikötött egy fához. Pofozott és rugdosott. Nagyon fájt. Végül elengedett, én meg abban reménykedtem, hogy otthagy és elmenekülök valahova az erdőn keresztül. Nagyon csúnya volt az arcom, a lábamra nem bírtam ráállni. Összeestem. Olyan öt perc után visszajött, lefeküdt oda mellém, kérdezgetett, hogy miért mentél el. Mondtam hogy temiattad, mert mindig bántottál, és nem bírtam így tovább. Azt mondta, az nem volt bántalmazás, de majd most megtudod, hogy mi az! És akkor már kaptam is ököllel az elsőt.
Magyarországon a családon belül bántalmazottak közül nagyon kevesen képesek arra a döntésre, hogy végleg elhagyják társukat. Zsuzsának tizenöt évébe telt. Sokan azt gondolják, hogy elég erősek az új élethez, de az otthonról elszökötteknek több mint fele visszamegy bántalmazójához.
Mária
„Először megvert, de elvitt a kórházba. A varratszedésre már nem vitt vissza, ő szedte ki zsilettel. Másnap megkérdeztem tőle, hogy ez miért történt. Azt mondta, hogy ez így van rendjén, és ha ezt korábban megkérdezem, még jobban meg kellett volna kínoznia.”
Mária már egy anyaotthonban él és túl van mindazon, amit Zsuzsa még csak most él át. Nevetgélünk, beszélgetünk a terveiről, de amikor a múltjáról kérdezem, kiküldi a gyerekeit, és suttogva hajlandó csak válaszolni.
Mária és gyerekei nem krízisszobában laknak, és a kicsiket immár hivatalosan is édesanyjuk neveli. Most egy anyaotthon szobájában élnek, de nagy álmaik vannak. Saját házat szeretnének.
Mária 11 évig élt házasságban, de amikor férje új szerelmet talált, ő feleslegessé vált. A férfi közös házukba költöztette új élettársát és elvárta feleségétől, hogy az idegen asszonyt is úgy szolgálja ki, mint őt. Ha megtagadta, jött a verés. Mária akkor kezdett igazán kétségbe esni, amikor már nem csak ő kapott. – Összevert. De közben hazaért a kislány. Látta, hogy sírok, és csak annyit kérdezett „anyu, mi a baj, miért sírsz?”, és a férjem már hozzá is kapott. Úgy összeverte, hogy a lányom összepisilte magát.
Az asszony mégis akkor szánta el magát a végső döntésre, amikor már nem tudott enni adni gyermekeinek. Férje nemcsak hogy nem dolgozott, de még Mária keresetét és a gyerekek után kapott állami támogatást is elitta, eljátszotta. Mária végső kétségbeesésében hívta a krízisvonalat és megszökött.
Edit
„Amikor megszületett az első gyerekünk, és a munkaviszonyom megszűnt – tehát anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe kerültem –, elkezdtem leértékelődni mint ember, nő, személy. A családban nem nagyon értették, hogy mi a probléma. Azt látták, hogy anyagilag rendezett körülmények között élünk, mindenünk megvan.”
Edit elsőre határozott és kiegyensúlyozott nő benyomását kelti. Egy óra beszélgetés után viszont megkért, hogy inkább másnap folytassuk, mert nagyon mély sebeket tépett fel magában, hogy őszintén tudjon felelni a kérdésekre.
Edit története kicsit más, mint az előbbiek. Neki azért kell benne lennie ebben az írásban, mert ő az első nő Magyarországon, aki elment a végletekig. Úgy gondolta, az nem lehet, hogy egy jogállamban büntetlenül félholtra verhesse őt nap mint nap a férje. Ezért miután megszökött otthonról, hivatalról hivatalra kezdett járni jogorvoslatért. Nagyot csalódott. Nem segítettek neki, csak ide-oda küldözgették, és volt, hogy még ő kapott büntetést. Egyszer például zárat cserélt a bejárati ajtón, hogy megvédje magát és két gyerekét feldühödött férjétől. Birtokháborításért kellett felelnie. Ekkor került szemtől szembe az igazsággal: Magyarországon gyakorlatilag nincs jogi szabályozás a családon belüli erőszak ügyében. Az ENSZ egyik hivatalos szervéhez fordult – a bántalmazott magyar nők közül elsőként. – Az ENSZ-től kapott az állam is és én is egy olyan ajánlást, amelyben le van írva, hogy azonnali jogi segítséget és anyagi kártérítést kell kapnom. – Ez közel négy éve történt, de Edit azóta sem kapott semmit sem. Az indok: erre nincs megfelelő jogi szabályozás.
Mire elég a jog?
Dr. Spronz Júlia, a NANE és a Patent jogvédő szervezet ügyvédje szerint olyan új szabályozásra van szükség, amely pontosan meghatározza, hogy mi a családon belüli erőszak, és mely intézményeknek milyen feladatai vannak. A mostani szabályozás tele van joghézaggal. Amíg például nincs bírósági határozat a gyerekelhelyezésről, addig egy úgynevezett jogon kívüli állapot uralkodik, amelyben az a szülő rabolhatja el gyerekét, amelyik szemfülesebb vagy erősebb. Ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe a rendőrség sem szólhat bele, mert nincs jogköre. Két éve létezik már a távoltartás intézménye. Elvileg. A probléma az, hogy ítéletet csak hosszú bizonyítási eljárás után lehet hozni, a büntetés pedig 30 nap. Maximum ennyi ideig lehet a törvény szerint távol tartani az erőszakoskodót. Ez lehet az oka, hogy 2007-ben összesen 26 esetben ítéltek meg távoltartást. Ez a jogász szerint nevetségesen kevés.
Zelenák József, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat vezetője azt mondja: az is baj, hogy sok bántalmazott nem ismeri a jogait. Ezért dolgoznak a krízishelyeken az orvosokon, pszichológusokon és szociális munkásokon kívül jogászok is. Hetven olyan befogadó hely van az országban, ahol a krízisben lévő emberek elhelyezhetők. De ezek a helyek pedig az év 365 napján foglaltak, ezért bevezették a várólistarendszert. Persze aki nagyon nagy veszélyben van, annak azonnal segítenek. – Szólt egy tanyán egy szomszéd, hogy tudomása szerint leláncolva tartanak ott egy nőt, őrzik és nem engedik sehova, szeretné, ha segítenénk – meséli például Zelenák.
A kiszolgáltatott családok persze nem maradhatnak örökké a krízishelyeken. A bántalmazottakat egy hónapig bújtatják, majd anyaotthonokba költözhetnek további egy évre. Most a Szociális Minisztérium azon dolgozik, hogy az egy év elteltével önkormányzati fenntartású „félutas házakba” költözhessenek a sokat szenvedett csonka családok, további öt évre, öt év után pedig már önkormányzati bérlakást is igényelhessenek.
Szép tervek, de a tapasztalat azt mutatja: ha egy nőt bántalmaztak, az már soha sem élhet félelem nélküli, normális életet. Mindig bujkálnia kell. A zaklatás január óta bűncselekménynek számít, de úgy tűnik, sokan egyszerűen nem merik feljelenteni bántalmazójukat. Újabb jogszabályok és törvények kellenek, hogy ne azoknak kelljen menekülniük, akiket bántanak. Amíg ez a helyzet nem változik, addig maradnak a krízishelyek.
– Ha tíz év után megtalál minket – így Zsuzsa –, őt nem érdekli, ha életfogytiglant kap, akkor is megöl engem is, meg a gyerekeket is, amiért eljöttek velem.
Túl sok még a tennivaló a családon belüli erőszak ügyében, és túl sok az áldozat. Mindannyiunk környezetében lehetnek bántalmazott nők és férfiak, csak talán nem figyelünk eléggé. Mert ami az ajtókon belül zajlik, azt más nem láthatja.
2005 óta Magyarországon is működik úgynevezett „krízishálózat”. A titkos hálózatot a Szociális és Munkaügyi Minisztérium tartja fenn. A bántalmazottnak egy ingyenes telefonszámot kell felhívnia, ahol rögzítik az adatait és riasztják a legközelebbi krízisközpontot. Itt előkészítik a búvóhelyet és értesítik a rendőröket, akik elmennek az áldozatért és a krízishelyre viszik. Ha egy család nagy veszélynek van kitéve, akkor akár az ország másik felén is keresnek nekik helyet. A menekülő nőket és gyerekeiket legalább olyan körültekintéssel bújtatják, mint a legfontosabb tanúkat a tanúvédelmi programokban. A menekülők átmeneti otthont kapnak, de nagyon kevés hely van. Az egész országban egyszerre összesen, csak 88 családot tudnak „titkos házakban” bújtatni.
Zsuzsa
„Egyszer hazajött részegen, lerugdosott a lépcsőn és kihúzott a házból. Akkor a kilencedik hónapban voltam…”
Zsuzsával egy titkos búvóhelyen találkoztam, hosszú egyeztetés után sikerült bejutnom az intézménybe. Egy sötét szobában várt rám és cigizett. Láttam, hogy a kezében még most is remeg a cigaretta, ahogy beszél.
Zsuzsának öt gyereke van. Amikor megszökött férjétől, csak kettőt tudott magával vinni. Azt hazudta, hogy boltba megy, így csak a legkisebbek mehettek vele. Nem pakoltak össze, nem vittek magukkal semmit, nehogy gyanút keltsenek. A szociális munkások szereztek nekik ételt és ruhát. Most gyerekeivel ki sem mozdul az otthonától több száz kilométerre lévő krízishely kicsinyke szobájából. A titkos ház szakemberei nagyon sokat segítenek neki. Jogi képviselőt is kapott, és addig nem akar innen elmenni, amíg meg nem kapja hivatalosan az összes gyerekét.
„Tizenöt év szenvedés, remélem, ezzel elmúlik. Már nagyon remélem! Tiszta terror volt az egész életünk! Ez így nagyon kegyetlen élet volt” – ezek Zsuzsa szavai.
Zsuzsa házassága is úgy kezdődött, ahogy mindenkié. Fiatal volt és szerelmes, a nászéjszakáján még szűz, és nagyon félt. Amikor ezt megtudta újdonsült férje, erőszakoskodni kezdett, és a lány akarata ellenére magáévá tette. De Zsuzsa megbocsátott. Fiatal házas korukban néha elcsattant egy-két pofon, de a férfi mindig bocsánatot kért és Zsuzsa mindig elhitte, hogy ez volt az utolsó. Majd sorra születtek a gyerekeik, és a férj egyre többet járt kocsmába. Az igazi rémálom, meséli Zsuzsa, a második gyerek születése után kezdődött. Ekkor gondolt először a szökésre.
„Amikor megemelte a kést, a fiam ott ült mellettem, elsírta magát és felkiáltott: Ne már apa, ne már! Akkor őrá is ráemelte a kést, hogy akkor te is megdöglesz anyáddal.”
Zsuzsa az eset után elmenekült otthonról. De elkövette azt a hibát, hogy a rokonoktól kért segítséget. A család pedig jó szándékúan újra össze akarta hozni a házaspárt, és visszavitte Zsuzsát a férjéhez. Ezután két hónapig feküdt kórházban. „Cipőt vegyél, kabátot, és jössz velem!” – mondta Zsuzsa férje, miután a rokonok hazavitték az elszökött asszonyt. – Nem tudtam, hogy hova. Kivitt az erdőbe, és ott kikötött egy fához. Pofozott és rugdosott. Nagyon fájt. Végül elengedett, én meg abban reménykedtem, hogy otthagy és elmenekülök valahova az erdőn keresztül. Nagyon csúnya volt az arcom, a lábamra nem bírtam ráállni. Összeestem. Olyan öt perc után visszajött, lefeküdt oda mellém, kérdezgetett, hogy miért mentél el. Mondtam hogy temiattad, mert mindig bántottál, és nem bírtam így tovább. Azt mondta, az nem volt bántalmazás, de majd most megtudod, hogy mi az! És akkor már kaptam is ököllel az elsőt.
Magyarországon a családon belül bántalmazottak közül nagyon kevesen képesek arra a döntésre, hogy végleg elhagyják társukat. Zsuzsának tizenöt évébe telt. Sokan azt gondolják, hogy elég erősek az új élethez, de az otthonról elszökötteknek több mint fele visszamegy bántalmazójához.
Mária
„Először megvert, de elvitt a kórházba. A varratszedésre már nem vitt vissza, ő szedte ki zsilettel. Másnap megkérdeztem tőle, hogy ez miért történt. Azt mondta, hogy ez így van rendjén, és ha ezt korábban megkérdezem, még jobban meg kellett volna kínoznia.”
Mária már egy anyaotthonban él és túl van mindazon, amit Zsuzsa még csak most él át. Nevetgélünk, beszélgetünk a terveiről, de amikor a múltjáról kérdezem, kiküldi a gyerekeit, és suttogva hajlandó csak válaszolni.
Mária és gyerekei nem krízisszobában laknak, és a kicsiket immár hivatalosan is édesanyjuk neveli. Most egy anyaotthon szobájában élnek, de nagy álmaik vannak. Saját házat szeretnének.
Mária 11 évig élt házasságban, de amikor férje új szerelmet talált, ő feleslegessé vált. A férfi közös házukba költöztette új élettársát és elvárta feleségétől, hogy az idegen asszonyt is úgy szolgálja ki, mint őt. Ha megtagadta, jött a verés. Mária akkor kezdett igazán kétségbe esni, amikor már nem csak ő kapott. – Összevert. De közben hazaért a kislány. Látta, hogy sírok, és csak annyit kérdezett „anyu, mi a baj, miért sírsz?”, és a férjem már hozzá is kapott. Úgy összeverte, hogy a lányom összepisilte magát.
Az asszony mégis akkor szánta el magát a végső döntésre, amikor már nem tudott enni adni gyermekeinek. Férje nemcsak hogy nem dolgozott, de még Mária keresetét és a gyerekek után kapott állami támogatást is elitta, eljátszotta. Mária végső kétségbeesésében hívta a krízisvonalat és megszökött.
Edit
„Amikor megszületett az első gyerekünk, és a munkaviszonyom megszűnt – tehát anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe kerültem –, elkezdtem leértékelődni mint ember, nő, személy. A családban nem nagyon értették, hogy mi a probléma. Azt látták, hogy anyagilag rendezett körülmények között élünk, mindenünk megvan.”
Edit elsőre határozott és kiegyensúlyozott nő benyomását kelti. Egy óra beszélgetés után viszont megkért, hogy inkább másnap folytassuk, mert nagyon mély sebeket tépett fel magában, hogy őszintén tudjon felelni a kérdésekre.
Edit története kicsit más, mint az előbbiek. Neki azért kell benne lennie ebben az írásban, mert ő az első nő Magyarországon, aki elment a végletekig. Úgy gondolta, az nem lehet, hogy egy jogállamban büntetlenül félholtra verhesse őt nap mint nap a férje. Ezért miután megszökött otthonról, hivatalról hivatalra kezdett járni jogorvoslatért. Nagyot csalódott. Nem segítettek neki, csak ide-oda küldözgették, és volt, hogy még ő kapott büntetést. Egyszer például zárat cserélt a bejárati ajtón, hogy megvédje magát és két gyerekét feldühödött férjétől. Birtokháborításért kellett felelnie. Ekkor került szemtől szembe az igazsággal: Magyarországon gyakorlatilag nincs jogi szabályozás a családon belüli erőszak ügyében. Az ENSZ egyik hivatalos szervéhez fordult – a bántalmazott magyar nők közül elsőként. – Az ENSZ-től kapott az állam is és én is egy olyan ajánlást, amelyben le van írva, hogy azonnali jogi segítséget és anyagi kártérítést kell kapnom. – Ez közel négy éve történt, de Edit azóta sem kapott semmit sem. Az indok: erre nincs megfelelő jogi szabályozás.
Mire elég a jog?
Dr. Spronz Júlia, a NANE és a Patent jogvédő szervezet ügyvédje szerint olyan új szabályozásra van szükség, amely pontosan meghatározza, hogy mi a családon belüli erőszak, és mely intézményeknek milyen feladatai vannak. A mostani szabályozás tele van joghézaggal. Amíg például nincs bírósági határozat a gyerekelhelyezésről, addig egy úgynevezett jogon kívüli állapot uralkodik, amelyben az a szülő rabolhatja el gyerekét, amelyik szemfülesebb vagy erősebb. Ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe a rendőrség sem szólhat bele, mert nincs jogköre. Két éve létezik már a távoltartás intézménye. Elvileg. A probléma az, hogy ítéletet csak hosszú bizonyítási eljárás után lehet hozni, a büntetés pedig 30 nap. Maximum ennyi ideig lehet a törvény szerint távol tartani az erőszakoskodót. Ez lehet az oka, hogy 2007-ben összesen 26 esetben ítéltek meg távoltartást. Ez a jogász szerint nevetségesen kevés.
Zelenák József, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat vezetője azt mondja: az is baj, hogy sok bántalmazott nem ismeri a jogait. Ezért dolgoznak a krízishelyeken az orvosokon, pszichológusokon és szociális munkásokon kívül jogászok is. Hetven olyan befogadó hely van az országban, ahol a krízisben lévő emberek elhelyezhetők. De ezek a helyek pedig az év 365 napján foglaltak, ezért bevezették a várólistarendszert. Persze aki nagyon nagy veszélyben van, annak azonnal segítenek. – Szólt egy tanyán egy szomszéd, hogy tudomása szerint leláncolva tartanak ott egy nőt, őrzik és nem engedik sehova, szeretné, ha segítenénk – meséli például Zelenák.
A kiszolgáltatott családok persze nem maradhatnak örökké a krízishelyeken. A bántalmazottakat egy hónapig bújtatják, majd anyaotthonokba költözhetnek további egy évre. Most a Szociális Minisztérium azon dolgozik, hogy az egy év elteltével önkormányzati fenntartású „félutas házakba” költözhessenek a sokat szenvedett csonka családok, további öt évre, öt év után pedig már önkormányzati bérlakást is igényelhessenek.
Szép tervek, de a tapasztalat azt mutatja: ha egy nőt bántalmaztak, az már soha sem élhet félelem nélküli, normális életet. Mindig bujkálnia kell. A zaklatás január óta bűncselekménynek számít, de úgy tűnik, sokan egyszerűen nem merik feljelenteni bántalmazójukat. Újabb jogszabályok és törvények kellenek, hogy ne azoknak kelljen menekülniük, akiket bántanak. Amíg ez a helyzet nem változik, addig maradnak a krízishelyek.
– Ha tíz év után megtalál minket – így Zsuzsa –, őt nem érdekli, ha életfogytiglant kap, akkor is megöl engem is, meg a gyerekeket is, amiért eljöttek velem.
Túl sok még a tennivaló a családon belüli erőszak ügyében, és túl sok az áldozat. Mindannyiunk környezetében lehetnek bántalmazott nők és férfiak, csak talán nem figyelünk eléggé. Mert ami az ajtókon belül zajlik, azt más nem láthatja.
|
|
Szöveg: Beck Nóra, a Fotók a kékfény című műsorból vett állóképek, amelyeket a magyar televízió bocsátott rendelkezésünkre. Ez a cikk a 2008. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.
![Borítókép: A szépség sói a kortalanság szolgálatában]()
![Borítókép: Ennél a banknál a mobiloddal szinte mindent elintézhetsz!]()
Forrás: Getty Images
![Borítókép: TESTKÉP X ADRIENNE FELLER különkiadás - 3. rész: A nőiességünk megélésének és kibontakozásának szakaszai]()
![Borítókép: Mit tehetsz a striák ellen? Mutatjuk a leghatékonyabb módszereket!]()
Forrás: Getty Images/ti-ja
![Borítókép: „Mert az egészség ott van a kezünkben” – Avagy egy gyógynövényfarm története]()
Forrás: Sudár Birtok
