Fél füllel viszont meghallottam, a bátyámék szerint milyen a Jó Csaj. Hogy néz ki például. A jó csaj nem hisztizik, nem követelőzik, nem sértődik meg. Észre se vettem, de már erősen eltökéltem: én Jó Csaj leszek.

Mindehhez alapvető apahiány társult. Apám szeretetteljes jelenlétét nem éreztem kamasz koromban, alig beszélgettünk, nem is tudott az életünk részleteiről. Anyám soha nem panaszkodott: elviselte, amit rámért a sors. Emlékszem jellegzetes, fölényes mosolyára apám indulatkitörései alatt. Évekkel később ez a mosoly lehetett az arcomon, amikor összetakarítottam a romlott babkonzervet, amelyet Feri dühében, háziasszonyi alkalmatlanságom bizonyítékaként vágott a földhöz.
Huszonkét éves végzős egyetemista voltam, amikor Feri előadásait hallgattam. Lenyűgözött az intelligenciája és eleganciája. Hónapokkal később a tanszéki titkárságon botlottam belé újra. Rögtön elújságoltam neki: jól sikerült a vizsgatanításom a nagy nevű gimnáziumban, lehet, hogy dolgozhatom is ott. Rám meredt, és megkérdezte, nem tartok-e vele egy hét múlva egy színházi premierre. Nem kell válaszolnom, ha nem jövök, akkor lesz mellette egy üres szék.

A harmónia
Fél év múlva már együtt éltünk a válása után vásárolt, óriási lakásában. Igaz, az odaköltözésemet ironikus megjegyzésekkel kísérte: „a nyakamba szakadtál”, „nem volt hol laknod”. „Nem vagyok nősülékeny típus” – mondta. Számára gond volt az is, hogy ő katolikus, én pedig protestáns vagyok. Hát vártam. A Jó Csaj kivárja, míg megkérik a kezét, egyébként nem forszírozza a házasságot.
Szóval belevágtam ebbe a különös kapcsolatba. Kiválasztottnak éreztem magam, nagyon szerettem őt, és azt hiszem, ő is őszintén szeretett engem. Végre visszajelzést kaptam: szerethető vagyok, nő vagyok. Nem riasztottak a köztünk levő egyenlőtlenségek: én most kezdem a pályámat, őt viszont mindenki ismeri, évtizedek óta sikeres, jól is keres. Túl van már több kapcsolaton, domináns, kialakult ízlésű, apámnyi férfi, én pedig formálható kislány vagyok. Természetesnek tűnt, hogy a saját lakásában, a maga teremtette életformában ő határozza meg együttélésünk szabályait.
Valójában továbbra is olyan szuverén módon élt, mint addig. Éppen annyit dolgozott, ugyanúgy hódolt a kedvteléseinek. De folyton figyelmeztetett a tényre, amely a szerelem múltán váddá nőtt, hogy ő tart el engem. Naponta mondta azt is: „úgyis elhagysz”. Tiltakoztam. Ma már látom, mindent megtett, hogy beteljesedjen a jóslat. Amúgy kedveltem komor látásmódját, szarkazmusát. Ennyire soha senkivel nem illettünk össze intellektuálisan. A családom furcsállta a kapcsolatunkat. Ők nem értik, de én igen, gondoltam.

A kristályváza megrepedt
A rémálom észrevétlenül kezdődött. Előbb csak az derült ki rólam, hogy a munkám mellett nem tudom, nem akarom a kétszintes lakást az ő igényei szerint rendben tartani. Később az, hogy nem tudok főzni, idegesítő a szavajárásom, nincs egy szép lány a barátnőim között (!), ráadásul a nagy lábujjam is csúf. Mindent fölényesen és gúnyosan kritizált tehát, ami lényegileg, elvehetetlenül volt az enyém. Azon kaptam magam, hogy a színházi premiereken, a hírességek között dekoráció vagyok.
Rendmániás volt, könyvmániás, lakberendezés-mániás, sportközvetítés-mániás, elit üdülőhelyek, exkluzív sajtok kedvelője. Egy ideig én is a szen-vedélyei közé tartoztam. Szép leveleket hagyott az asztalon, különleges virágokat és tárgyakat vásárolt, csodálatos európai városokat jártunk be nyaranta. Aztán lassan elfogytak a grandiózus gesztusok. Rendszeresen kifejezte elégedetlenségét, mintha én is a pazar élet egyik eleme lennék, aki mégsem éri meg az árát. Ingerült kitörések, nagy csöndek következtek. Feri a világ dolgairól sokat beszélt, a sajátjainkról keveset. Több kudarcos kapcsolat után az volt az álláspontja, hogy a beszéd csak ront a dolgokon. Sokszor aludtam el úgy, hogy ő az emeleten a sportcsatornát nézte késő éjjel vagy az írógépét verte. Lassan észrevettem: magányos vagyok az aranykalitkában.

Fegyverszünet
Mégis, nagyon-nagyon akartunk gyereket. Mert a szerelmek, az élménydús élet mellől ez az egy neki is hiányzott. A gyerekvárás elementáris öröme elfedte a korábbi sérelmeket, baljós jeleket. Feri is meg volt hatva, újra gyengéd lett. Az anyámnyi nők, egykori szerelmei elárasztottak a tanácsaikkal. Terhességem negyedik hónapjában Feri kitört: nem akar apás szülést, nem kíván egy ilyen bemutató nézője lenni. Aztán azon a decemberi hajnalon mégis összepakolt és jött velem (ötszáz oldal korrektúrával a hóna alatt, megjegyezve, hogy fontos BL-meccs lesz aznap a tévében).
A fiunk életének első hónapjai csodálatos harmóniában teltek. Feri hírül adta az ismerősöknek a születését, szívesen vitte társaságba, este ő fürdette, de a kisgyerekes lét valódi gyakorlatát, örömeit és nehézségeit rám hagyta. Neki dolgoznia kell, hiszen már kettőnket tart el. Ha társaságba mentünk, megjegyezte, hogy már nem úgy nézek ki, mint régen. Ő nem fog az oltár elé vinni fehér ruhában egy „draba nőt”. Később azt mondta, a szoptatással magamhoz láncoltam a gyereket, és így kizártam őt a fiával való kapcsolatból. Eltávolodtunk egymástól: alig beszélgettünk, nem is mindig tudtam, merre jár napközben. Éheztem a beszélgetéseket, a közös programokat. Ő egyre türelmetlenebb volt velem. Azt hiszem, valójában ötvenéves kora után sem érett meg az apaszerepre.
Mikor tört el bennem végképp valami? Talán amikor Csehov Sirályának a bemutatója volt. Hatkor akadozó nyelvvel telefonált haza: elmarad a premier. Korábban igyekeztem nem tudomásul venni, hogy sokszor iszik magányosan. Ismerősök mesélték, hogy látták tántorogni a városban, de társaságban soha nem ivott, velem se. Felhívtam a színházat, tényleg elmarad-e a bemutató. Dehogy marad. Elmentem egyedül, és a foghíjas negyedik sorban néztem végig az előadást. Mire hazaértem, ő otthon volt, ájultan horkolt. Nem beszéltünk erről soha – a Jó Csaj nem cirkuszol. Később megnéztük együtt is a Sirályt, mert kritikát kellett írnia róla. Hetek múlva egy színházi büfében beszélgettünk az egyik színésszel, és én lelkesen meséltem a darabról. Feri leintett, honnan tudom ilyen jól. Hát mert én kétszer is láttam. Dehogy láttad kétszer... Na, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy a türelem nem old meg semmit. A neves színész előtt törtem ki: én kétszer láttam a Sirályt, a premier estéjén te részeg voltál.

A lázadás
A fiunk kétéves volt, amikor biztossá vált: nincs tovább. Szerintem Feri pontosan tudta, hogy boldogtalan vagyok, csak egyáltalán nem akart foglalkozni az én lelkiállapotommal, a magányommal. Talán azt hitte, a megélhetés gondjai, az ismeretlentől való félelem visszatart majd. Rosszul hitte. Barátok és a családtagjaim segítségével, a dühétől rettegve, titokban elkezdtem szervezni az elköltözést. Nem volt senkim, nem lettem szerelmes, csak sóvárogtam a boldogabb életre. Akkor nyomozni kezdett utánam. A terveimet leleplező szembesítéskor, érdekes módon, nem ezzel kezdte. Hanem azzal, hogy az egész színházi szakma azon röhög, hogy nekem viszonyom van, illetve szeretném, ha lenne, ama nevezetes színésszel, aki előtt egyszer kitörtem... Döbbenten álltam. Iszonyatos cirkuszok kezdődtek. Mégis mióta csalsz meg, kedvesem? Az ajtóba állt, és nem engedett ki, amíg nem válaszolok. Akkor már az integritásom romjait mentettem, a jövőbeli boldogságom esélyét.
Volt egy megrendítő beszélgetésünk is, belátta, hogy képtelenség így élni, hogy folyton a munkája után rohangál. Megfogadta, többet lesz velünk. Orchideát vett, megkérte a kezem, megígérte, hogy a fél lakást rám íratja. Én azt hittem, púp vagyok a hátán, elhamarkodott döntés egy nagy érzelem után – ekkor jöttem csak rá, hogy neki elemi igénye valaki fölött a hatalmát érvényesíteni. Később a gyerekkel zsarolt: „Te mehetsz, ha ilyen hitvány kurva vagy, de a gyerek marad, ez a bejelentett lakcíme.” Albérletet kerestem és állást, aztán beadtam a gyerekelhelyezési pert.
Nem lehetett ezt előre látni? Nem. A rémálomba hajló féltékenykedés, nyomozás előzményei a szerelem szenvedélyes jelei voltak. A némaság, az ingerült kitörések összetéveszthetők voltak a kapcsolat szükségszerű hullámvölgyeivel. Az öntörvényű agglegényélet, az alkalmazkodás képtelensége először egy megállapodott, kialakult életvitelű, tekintélyes férfi vonzóan határozott választásának tűnt. Biztos, hogy én is hibáztam, de évekig türelemmel viseltem nehéz természetét. Nem ordítoztam vele, nem álltam az ajtóba, és nem is csaltam meg, soha.
A pert végül visszavontuk, és megállapodtunk, hogy tartásdíjat nem fizet, viszont közös szülői felügyeletet gyakorolunk. A fiunk most nagycsoportos, és az előre megbeszélt napokat az apjánál, a többit velem tölti. Feri, ahogy ígérte, nem beszél velem azóta, csak a gyereket érintő praktikus információkat osztja meg velem. Gondoskodó, figyelmes szülővé lett, ezt hozta ki belőle a helyzet.

A megtalált boldogság
A megkönnyebbülést, amit a szabadságharcom pokoli hónapjai után éreztem, nem felejtem el, míg élek. Mondják, egy nálam is fiatalabb nővel látják mostanában. Engem is megdöbbentett, mennyire nem érdekel ez. Úgy két évbe telt, mire valóban kialakult az életem egyensúlya. Erős lettem és tudatos, és megtalált a szerelem is.
Rosszul viselem, ha olyanok ítélkeznek fölöttem, akiknek szerencsésebben alakult az életük. És látom azt is, sokan egész életükre hogyan ragadnak bele a masszív hazugságba. Én nem hazudok többé. Most a második gyerekemet várom. A kistesó apja megint csak apám lehetne. Ő is pengeokos, alkotó ember. De ő álomba simogat, figyel a rezdüléseimre. Nincsenek rigolyái, nem kényszerít semmire. Félbehagyja a könyve szerkesztését, és elhozza a fiamat az oviból. Együtt vesszük a különleges sajtokat. Ülünk a Fertő tavi stég szélén, nézzük a strandlabdányi teliholdat.

Szöveg: Rumbold Éva, Fotó: Red Dot

Ez a cikk az Éva magazin 2007. novemberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.