Kamasznak lenni nem egy sétagalopp. Még akkor sem, ha jó családot fogtunk ki nyugodt időszakban, szerencsés helyen, klassz országban. Át kell élnünk egy csomó változást testi-lelki szempontból, ki kell bírnunk a bizonytalanságokat, a szorongást, az önképzavart, és megannyi újdonságot, amiről addig fogalmunk sem volt. Szerencsére nem mi vagyunk az első emberpár a Földön, így millió és millió embert követünk az úton, akik valahogy csak felnőttek, s bármily furcsa belegondolni, de déd-, nagyszüleink, apánk és anyánk is át- és túlélték valahogy ezt a zavaros időszakot.

S mennyi szépsége is van!

Buli buli hátán, mozik, könyvek, első szerelem, életre szóló barátságok, a felelősség még jogosnak számító elkerülése... meg persze ott vannak a nagy csalódások, a helyünk nem találása, a saját értékrendünk vállalása akár a felnőttvilággal vállalt súlyos konfliktusok árán is.

Szóval nem vagyunk egyedül a történelemben. A Fortepanon kutatva meg is találtuk ennek a bizonyítékait: íme csodálatos fotók az elmúlt 100 évből. Milyen is volt régen kamasznak lenni? Mutatjuk!

A nyitókép 1972-ben készült, és nem tudni, hogy a társaság összebeszélt-e a kézmozdulatot illetően, mindenesetre bájosra sikerült. Érdemes megnézni a posztereket is a falon...

Az első kép 1903-ból, azaz 120 évvel ezelőttről származik. A huncut mosolyú gyerek olyan 14 év körül lehet, én a magam részéről hasonlónak képzeltem Nemecseket, amint Bokával és Csónakossal mondjuk kiruccannak a Duna-partra egy álmos őszi délutánon, közvetlenül Rácz tanár úr órája után.

A második képen hetyke, életkor szempontjából nem homogén, ötfős társaság ült össze 1909-ben egy jó kávéra, cigire és pipára. Ez az élet gyöngyélet volt a boldog békeidőkben, annyi bizonyos: hat évvel az első világháború kitörése előtt.

A későbbi korok kamaszait megtalálod galériánkban!