Kokrák Erika termékenységi reflexológus vér szerinti kislánya mellett két donorpetesejtből fogant kisfiú édesanyja is. Erika nemrég az elhallgatás megtörése mellett döntött, és egy Facebook-posztban hozta nyilvánosságra az igazságot. Mi az ő története? Mikor és hogyan tudja meg a gyerek, hogy honnan származik? Erika úgy látja, az a legszerencsésebb, ha a kezdetektől őszinték vagyunk vele, és ebben a szellemben írta meg mesekönyvét is.

– Magyarországon nagyon kevesen vállalják nyíltan, hogy donorpetesejtből született gyerekük. Te megtetted. Elmesélnéd a családod történetét?

– Természetesen. 30 éves voltam, amikor először terveztünk babaprojektet a férjemmel, és 31 éves koromban meg is született a kislányom. A gyors siker miatt fel se merült bennünk, hogy később valami gond lehet, így pár évet vártunk, mire belevágtunk a következő körbe. A próbálkozások azonban kudarcba fulladtak, több vetélést át kellett élnem. Sajnos nem mentünk elég korán orvoshoz, és végül, amikor rászántam magam, a vizsgálatok kimutattak egy enyhe, könnyen kezelhető inzulinrezisztenciát. Nagyobb gond volt viszont a petefészkem kimerülése, úgyhogy gyorsan megcéloztuk a lombikközpontot. Nem sikerült, és ez a kudarc lelkileg már az egész családot megviselte.

– Hány éves voltál ekkor?

– 38. Még két kör lombikot csináltunk 39 éves koromban, de egyszer sem sikerült eljutni a beültetésig, mert a petesejtek már rossz minőségűek voltak. Megpróbálkoztunk az örökbefogadással, de hiába voltunk elfogadóak, így sem indították el a folyamatot – őszinte voltam, és bevallottam, hogy még lombikozunk. Az utolsó sikertelen próbálkozás után az orvos azt javasolta, hogy két hónap kihagyással indítsunk egy újabb kört maximum hormonnal – na, akkor azt mondtam, hogy elég volt.

– Miért?

– Nem akartam ekkora hormonbombát küldeni a szervezetembe.

– És hogyan jutottál lelkileg és fizikailag is egyre közelebb a donoros út megvalósításához?

Végül belevágtunk, hitelt vettünk fel, és kimentünk a brnói klinikára. Már az első kört siker koronázta, két fiúcska született belőle.

– Éreztél közben bizonytalanságot?

– Persze. Nincs olyan ember, aki ezen az úton kétségek nélkül indulna el. A beültetés előtti napon fura érzések fogtak el: arra gondoltam, vajon fog-e szeretni a születendő gyerekem, vajon én jól fogom-e szeretni őt. A sógornőm volt az, aki megnyugtatott: persze, hogy így lesz, mondta, hisz benned növekszik majd, a te vérkeringésed táplálja, a te szívdobogásodat hallja, a te mozgásodat érzi. És akkor is te táplálod és öleled majd, miután megszületett. Igaza volt. A beültetés pillanatától tudtam, hogy ők az enyémek, rögtön kötődni kezdtem a két kicsi pöttyhöz. És szerencsére mindkettő velünk maradt: ma már 5 és fél évesek.

– És tudják a történetüket…

– Tudják. Sokat mesélünk arról, ki adta anyának a tojáskát, hogy az egy másik néni volt, akit mi nem ismerünk, és hogy a doktor bácsi tette a magot a tojásba, ez került végül anya pocakjába.

– Ma már természetes, hogy a szülők egy örökbefogadott gyereknek elmondják, honnan jöttek.

– A donorral fogantaknak ugyanígy tudnia kell erről. Ne várjunk 8-10 éves korukig, mert annál nagyobb sokk lesz a számukra. A legjobb, ha nem is emlékeznek rá, mikor tudták meg az igazságot.

– Mi történhet, ha túl későn derül ki? Egyáltalán: honnan tudhatja meg az igazat, ha mi nem szeretnénk neki elárulni? Akár egy vérvétellel?

– Azzal nem, mert a klinikán úgy választják ki a donort, hogy azonos legyen a vércsoportja az anyáéval. De bárki elszólhatja magát a családból, a DNS-tesztről nem is beszélve. Ez az anonim donáció ad egy álbiztonságérzetet, hogy majd senki nem fogja megtudni, de ha egy gyerek túl későn ismeri meg a saját történetét, az ugyanúgy identitásválságot okozhat nála, mint az eltitkolt örökbefogadás esetében. Mintha a szőnyeget húznák ki a lába alól: megváltozik a múltja, megrogy a bizalma, összeomlik a világa. Természetesnek kéne kezelni ezt a témát otthon, nem tabuként. Akkor minden sokkal könnyebb lenne.

– Igaz, hogy a gyerek megismerheti a donort, ha szeretné?

– Az adományozás anonim, de ha regisztrálunk a gyerek nevében például az Ancestry vagy a 23andMe oldalakra – szűz mailcímről és álnéven –, pár év múlva rátalálhatunk a lehetséges féltestvérekre, vagy akár a donorra, amennyiben ő is regisztrált. Sőt, az igazság kibukhat úgy is, hogy nem a donor regisztrál az oldalra, hanem valaki más a családjából. Ha a fiaim azt szeretnék majd, hogy járjunk utána az „eredettörténetüknek”, mi teljes szívvel mellettük állunk. Külföldön már tartanak tesós összejöveteleket, akár webkamerán keresztül, és így a gyerekek részesei lehetnek egymás életének. Szerintem ez nagyon jó dolog.

– Mi a legnagyobb félelmek a donoros lombikkal kapcsolatban?

– A leggyakoribb aggodalomforrás talán a közös genetika hiánya, a fog-e rám hasonlítani kérdés és a kötődéssel kapcsolatos félelmek. Persze ahol megszületett a pici, ott már tudják, hogy ha más haj-szemszínű gyermek születik, akkor sem szeretnék kevésbé. Egyébként másokban fel sem merül, hogy nem vér szerinti a kicsi, sokan simán látják a hasonlóságot is.

– Vannak érzéseid az ismeretlen donor iránt, vagy nem is gondolsz rá soha?

– Csak megköszönni tudnék neki mindent, hisz ha ő nincs, a mi gyerekeink sincsenek. Igazi hálát érzek iránta.

– Sosem voltál egyedül. Hogyan kezelte a férjed ezeket az embert próbáló helyzeteket?

– Ő mindig mellettem állt, akármelyik utat választottam. Simán bevállalta volna a spermadonort is, ha arra van szükség. Kisbabát szerettünk volna, kistesót, bármilyen úton is érkezik hozzánk.

– Mutasd be A mi családunk című mesekönyvedet!

– A tabusítás logikus következménye, hogy Magyarországon még nem kapható ilyen típusú kötet. Nagyon hiányzott egy hasonló kiadvány a polcokról, mert a közvéleményben nagyon sok a tudatlanság. Vidéken sokszor még egy sima lombikot is titkolnak a párok, akkor hogyan várhatjuk el, hogy majd felvállalják a donoros megtermékenyítést? De ha a család és a barátok előtt titkoljuk is, a gyerekkel muszáj lesz őszintének lennünk. Neki ez az érdeke, és ettől nem szeret majd minket kevésbé.

– Hogyan épül fel a könyved története?

– Verses mese formájában egy pár történetét mondja el, akiknek donorpetesejtes gyereke született. Az illusztrációkon csak egy gömböcskét tartó kéz van, nem látszik teljesen a donor – (hiszen anonim), ez teljesen tudatos döntés volt. Azoknak is ajánlom egyébként, akik nem donoros gyereket nevelnek, hiszen a családi diverzitást mutatom be benne: kicsit talán érzékenyíti a társadalmat, hogy így is ugyanolyan szeretettel várják a kisbabát a szülők, mint egy „hagyományos” terhesség esetében.

– Sok vendéged van, akik ezt az utat választották?

Sokat próbálkoztak saját petesejttel – itthon öt stimuláció támogatott –, ez sok nőnél gyakran csak húzza az időt, hisz bíznak benne, hogy talán majd a következő sikerül. Sokszor az orvos korábban javasolja a donoros utat, de úgy gondolják, még nem jött el az idő, hogy önmagukénak érezzék. És amíg a nő így gondolja, addig nem lehet erőltetni.

– Te nem vártál túl sokáig.

– Én nem akartam az időt vesztegetni, mi elég korán döntöttünk, igen. Termékenységi reflexológusként sok bátorító történet mellett a sajátunkat is mindig elmesélem, ahol van vér szerinti gyerek és vannak donoros úton fogant ikrek is. Én is átmentem azon a sok bánaton, veszteségen, érzelmi hullámvasúton, amin a vendégeim, szóval muszáj támogatnom őket.

– Biztos gyakran megkérdezik, teszel-e különbséget a gyerekek között.

– Nem teszek. Nekem – csupa nagybetűvel – HÁROM gyerekem van, nincs különbség sem szeretetben, sem kötődésben, és ők szintén testvérként tekintenek egymásra.

– Férfiak is felkeresnek időnként?

– Sok férfi vendégem van. Ők kicsit másképp élik meg ezt a folyamatot, mint az anyák: kősziklaként kell állniuk, amikor a nők bátorításra vágynak, ezért sokszor úgy érezhetik, nem gyengülhetnek el, nem mutathatják ki az érzéseket. De hiába szorulnak sokszor háttérbe, hiába tekintenek rájuk úgy, mintha csak spermadonorok lennének, ugyanolyan fontosak, mint a nők. Nélkülük az egész nem sikerülhetne, ők az 50 százalék a történetben.

Galériánkban olyan hírességekről olvashatsz, akik az örökbefogadás mellett döntöttek!