Soha nem voltam sportos, mindig jobban érdekelt a zene és a művészet. Alkatilag sem volt indokolt, hogy bármit is mozogjak, vékony lány voltam világ életemben. Majd 30 éves korom után, és a szüléssel minden megváltozott. Rajtam maradt 12-15 kiló, ami hol több volt, hol kevesebb, de igazából sosem foglalkoztam vele. Csak akkor kezdett el zavarni, amikor a gyermekem édesapja elhagyott.

Egyedülálló anyává váltam

Ápolónőként dolgoztam, a kollégáimon, a barátaimon, a családomon kívül nem is találkoztam senkivel. Így nem éreztem azt, hogy mindenáron le kellene fogynom. Mindaddig, amíg munkahelyi nyomásra beiratkoztam főiskolára 42 évesen, és megismerkedtem valakivel, aki miatt már úgy éreztem érdemes változtatnom magamon. Nem miatta, saját magamért. Az akkor 15 éves lányom élte a gimnazisták mindennapjait, én pedig kezdtem egy inkább önmagam lenni, jól is jött a 3 éves képzés, éreztem, hogy új lendületet kap az életem, örömmel vágtam bele, közben lett egy kapcsolatom, jól éreztem magam, valami mégis hiányzott.

Majd jött egy fordulópont

Az új párkapcsolat és az első vizsgaidőszak azonban együtt sok volt, éreztem, hogy nehezen birkózom meg az új kihívásokkal. Megfelelni mindenhol, otthon, a munkában, az iskolapadban. Ekkor láttam meg az egyik iskolatársamat, aki minden vizsga előtt futott a főiskola udvarán.

Gondoltam én is megpróbálkozom a futással, hátha segít levezetni a feszültséget, és enyhül a vizsgadrukk. Eleinte 1-2 kört tudtam csak megtenni, de az is volt inkább kocogó séta és gyors gyaloglás váltogatása. Majd a harmadik hét végére már sikerült 10 kört megállás nélkül kocognom a 300 méteres atlétika pályán, miközben az összes vizsgámon elsőre átmentem. Az új élethelyzet tehát új hobbit hozott az életembe, amit a kamasz gyerekem igen furcsán élt meg. Azt meg főleg, hogy pár hónappal később már két ruhaméret volt köztünk a különbség, az ő javára. Egészségügyisként tudtam, hogy ez nem optimális, de a lányom egész kicsi gyerekkorától kezdve hízékony volt, és mivel az apja nagyon pici korában hagyott el bennünket, soha nem is mondtam neki nemet semmire. Ha este 10-kor palacsintát kért 4 évesen, megsütöttem, de a nagyszüleitől is kapott naponta valami finomságot, és minden nap volt zsebpénze már elsős korától kezdve, amit rendszerint csokis fánkra költött.

A sportolást pedig nem erőltettem, ha volt kedve csinált valamit, ha épp pedig nem, akkor hagytam, hogy olvasson vagy tanuljon. Amikor évekkel később a futás a mindennapjaim részévé vált, sokszor hívtam, hogy kísérjen el, és volt, hogy el is jött velem az atlétika pályára, ahol egy könyvvel leült a lelátóra, amíg én szorgosan róttam a köröket. Nem kényszerítettem semmire, annak is örültem, hogy ki tudtam mozdítani otthonról, így beletörődtem, hogy az én lányom nem lesz futó attól, hogy engem lát, amint gyűjtögetem a kilométereket.

Eltelt több mint 1 év

A futás pedig ugyanúgy a szenvedélyem volt, mint korábban, és addigra hetente 3 alkalommal jártam fixen, a lányom pedig kezdett egyre nőiesedni, és a fogyásra is komolyabb igénye lett. A gimnáziuma nagyon közel volt a kedvenc futópályámhoz, amit én rendszerint keddi. csütörtöki és szombati napokon látogattam. Majd a legnagyobb meglepetésemre egyik kedd reggel megkérdezte, hogy mikor megyek futni.

Mondtam, hogy fél 4-kor, ahogy végeztem a kórházban, megyek, mire rávágta, hogy akkor aznap kihagyja a fakultációt és eljön inkább ő is. Ígéretéhez hűen 3:30-kor ott állt a pálya szélén az iskolai tesiórás cipőjében, mackóalsóban, kapucnis pulcsiban, sapkában, sálban, kesztyűben. Február volt, tehát nem a legideálisabb időpontot választotta a kezdéshez, de nekem eszem ágában sem volt lebeszélni, és az anyai aggodalmaimat is hátrahagytam, hogy meg fog fázni, vagy hasonlók. Addigra már sokat olvastam a futásról, beszereztem technikai öltözéket, volt esőkabátom, futó nadrágom, így télen is kint hódoltam a kedvenc hobbimnak. Megkérdezte, mennyit szoktam futni, mire én azt feleltem, hogy mindig csak annyit, amennyi épp jól esik. (Ez bevallom nem volt igaz, akkoriban már 10-15 kilométert is futottam, de nem akartam a kedvét szegni.)

Elindultunk

Az első körben annyira vitte őt a lelkesedés, hogy azonnal megelőzött, majd láttam magam előtt lassulni. Mondtam, hogy én mindig lassabban futom az első 1-2 kört, mivel az a bemelegítés, majd kicsit tempósabban futok és a végén is lassan levezetek egy körrel. 3 kört tett meg velem, amikor verejtékes homlokkal, zihálva a levegőt megállt, és mondta, hogy neki ez nem megy, ez az egész ostobaság és haza megy. Hagytam, nem akartam elvenni a kedvét, de a saját szórakozásomról sem voltam hajlandó lemondani, így mondtam neki, hogy mehet nyugodtan, de én lefutom azt, amit terveztem aznapra.

Mire hazaértem, bezárkózott a szobájába, és másnapig nem is láttam. A reggelinél megkérdezte, hogy a három kör az hány kilométer, majd elviharzott, de láttam, hogy megint viszi magával a tornazsákját, pedig aznap nem is volt tesiórája. Aznap csak este indultam ügyeletbe, így délután még épp otthon voltam, mikor hazaért a suliból, csak annyit mondott: 5 kör. Mentem dolgozni, amikor utánam szólt, hogy: akkor holnap délután ott találkozunk? Mire én mondtam neki, hogy 3:30-kor pontosan.

Ennek épp 10 éve

A lányom pedig azóta annyira elkezdte élvezni, hogy egy év után már versenyekre nevezett. Közel 20 kilót adott le futással, majd további edzésekkel még 5-öt, ma már edzővel készül, és futott már több félmaratont is. Indultunk együtt anya-lánya versenyen, a legnagyobb élményünk mégis az volt, mikor élete első maratonján ott vártam a célban. Soha nem akartam versenyezni, a futás számomra kizárólag a kikapcsolódásról, a lelki feltöltődésről szól, de a lányomnak teljesen mást jelent. Sosem kérdeztem meg, mi volt az, ami a kezdeti kedvetlenség után mégis visszavitte őt a futópályára, ez az ő dolga. Látom, hogy boldog, amikor fut, én pedig boldog vagyok, hogy találtam egy olyan hobbit, ami idővel közös szenvedélyünkké vált.

Galériánkban szuper tippeket találsz arra, hogy élvezetesebbé tedd a téli futást!