Nehéz erről beszélni. Még a pszichológusomnak is csak felszínesen meséltem róla, mint aki gyorsan túl akar lenni rajta, mert vannak ennél fontosabb dolgok, komolyabb lelki gubancok az életben. Aztán a tavaly nyári Fekete Zaj Fesztivál mindössze tíz perces élménye úgy csapott pofán, akár egy úthenger. Megtudtam néhány dolgot önmagamról, amit talán nem szerettem volna tudni, de az sem baj, hogy megtörtént.

Fesztiválból Múltba

A helyszín egy meseszép mátrai fesztivál, ahol dübörög a dark és a gót, és épp olyan fekete lelkeknek rendezik, amilyen én vagyok. Csurig tölt a zene, a hegyek, az erdők, a vakító zöld. Jól érzem magam, és ez enyhe kifejezés. Bódultan barangolok, kezemben egy chardonnay nagyfröccs, a nagyszínpadon talpig feketébe öltözött, maszkos-láncos arcok tolják a death metalt. Elsétálok az egyik kisszínpadhoz: halkabb banda, szerényebb közönség, épp ezért feltűnő, ahogy két csontrészeg figura pálinkával a kezében veszettül pattog középen, mindenkinek a lábára ugrál, és a zenétől teljesen függetlenül ordibálják saját, belső nótájukat, bele a világba.

Akár vicces is lehetne, de annyira nem az. Van a két mókásan tántorgó figurában valami vésztjósló. Az egyik kicsi és vékony, a másik nagydarab és magas: Stan és Pan a Mátrában. Mintha egy másik univerzumból, mondjuk Twin Peaks-ből érkeztek volna. Megállok a fröccsel a kezemben, nézem a bizarr show-t. A magasabb, nagydarab fickó kiválik a kettősből, nekiáll körbejárkálni a közönség soraiban. Mindenkinek mond valamit, egészen közel hajol az arcokhoz, fröcsög a nyála, van, aki nevet rajta, más undorral elhúzódik. Végül odaér hozzám. Nagyra tágul a szeme, szája részeg-nevetősre húzódik, és akkor hirtelen felismerem.

Bad Memories

Az emlékek gyorsvonati sebességgel rántanak vissza a kilencvenes évek végére. Általános iskola. Tanórák. Ünnepélyek. Tornaóra. Egy rémálom. Félénk vagyok, sőt, félős, rettegek az emberektől. Nem mintha ez bárkit meghatna. A tanárok leginkább nem foglalkoznak velem, láthatatlan vagyok, hisz nincs bennem semmi érdekes. Annál inkább a kortársaim. Észreveszik bennem az ideális áldozatot. Nagyon könnyen sírok például. Elég alacsony vagyok. Vékonyka. A szemüvegem ócska. A ruháim ódivatúak. És egyébként is, bűzlök messziről, akár egy istálló, legalábbis ezt állítják rólam mások.

Szörnyű felismerni valakit majdnem huszonöt évvel később, akinek a képe 14 éves gyerekként – te jó isten, gyerekek voltunk - élt bennem. Ugyanaz az arc, csak már átvonultak rajta az évek. Borosta, ránc, fáradt táskák a szem alatt. Annak idején csupasz, ártatlan, kisfiús kisugárzása volt, még jóképűnek is lehetett nevezni, szerették a ballagás előtt álló csajok. A mosolya változott legkevesebbet. A sok pálinka és az öregedés se tüntette el teljesen. Kópés, nyílt, szimpatikus mosoly. Ugyanezzel a mosollyal rugdosott végig a folyosón, amikor többedmagával rám támadtak, hogy megértessék velem, legjobb, ha elhúzok ebből az iskolából.

Bosszú

Egész közel jön hozzám, felém hajol. Nézem a szemét, villan-e benne valami felismerés. Semmi. Tompa és fénytelen a rengeteg italtól. A szája szélén nyálcsöpp remeg. Olyan részeg, hogy félig odaát van. A mosolya közelről merevnek tűnik, mintha valaki odarajzolta volna, nincs benne semmi élet, pulzálás, lüktetés. Mechanikusan mozog, a teste nincs kapcsolatban a környezetével. Hozzám is csak úgy odajött, mint a többiekhez, ezt diktálta a benne dolgozó ital, hiányzik belőle bármiféle tudatosság.

Nem vagyok túl érdekes, ahogy pókerarccal állok, így nemsokára otthagy, visszatér kicsi társához. Tovább tombolnak, pogóznak az egyre meditatívabbá váló zenére. Hirtelen megbotlik, arccal zuhan a földre, ott is marad, részegen röhög. Nem úgy tűnik, mint aki megtalálta a számítását. Pedig menő srác volt, legalábbis olyan előkelően tudott verni, hogy az emléktől megfájdul a sípcsontom. Te rohadt büdös görény, te undormány, miért nem takarodsz vissza az istállódba, ahonnan jöttél?

Nemsokára vége a koncertnek, ez meg tuti ott marad a földön. Percek kérdése, és elalszik. Most kitaposhatom a belét.

Szinte hallom is a reccsenést, ahogy eltörik az arccsontja, elönt a kéj, amikor valaki megérinti a karomat. Majdnem felkiáltok.

-Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Gréti az. Márk lelkesen ugrál mellette, a szörpjét is kilötyögteti.

-Apa, apa, megnézzük a nagyszínpadot?

-Valami baj van? – a feleségem fürkészve néz rám. – Történt valami?

Megrázom a fejem.

-Semmi. – mondom nehézkesen. – Illetve igen. Majd elmesélem.

Kézen fogom, a másikkal átkarolom a fiunk vállát. Visszanézek a földön fekvő, szánalmas figurára, és végleg elfojtom a vágyat, hogy addig üssem, amíg mozog. Pedig olyan könnyű lenne. Épp, mint gyerekkorunkban, csak fordítva.