Néha úgy érzem, már csak biodíszlet vagyok a saját családomban
Becsapta. Megint becsapta az ajtót. Persze nem azért, mert mérges, hanem mert az anyag tágul és zsugorodik -ahogy a nyár múlását csak a fém tudja ilyen precízen tudtunkra adni- és a szerkezet a zárhoz nem jól illeszkedik. De akkor is becsapta az ajtót, és csak a hangos ’báng’ tölti ki kelletlenül a csendet. Pedig ezerszer elmondtam neki, hogy emelje, majd húzza határozottan. De nem hallja meg. Illetve lehet meghallotta már egyszer-kétszer, de csak olyan kereplőszerű, csöndkitöltő anyai intelemnek tűnhettem ezzel a kéréssel. Ilyenkor persze gyakran úgy érzem, mintha csak a falnak beszélnék.
Maradok én, az üres konyha és a munkába siető férjem. Ő valahol a fürdő és a hálószoba között ingázik. Hallani, ahogy idegesen keres valamit. A nyakkendőjét. Pedig egyik kikészített darab se költözött el a szobainas fa akasztójáról.
–mondhatnák, de nem mondják, hisz ők csak nyakkendők.
Én persze láttam, hogy letette őket és tudom, hogy ott lógnak ugyanúgy a nadrágja mellett, mint ahogy tegnap este is. Lehet rádobta a pizsamáját, ezért nem látja most őket.
Hol van a csíkos nyakkendőm? –már kérdezi is.
Ott, ahová tegnap tetted –mondom neki házastársi pimaszsággal, miközben a konyhai romokat kezdem eltakarítani.
A gyerek által hagyott romokat, aki júliusban lett 16 éves. Nem is akarok a szülinapi hétvégéjére visszagondolni, mert akkor annyit izgultam érte a hajnali hazaérkezéséig, mint még soha. Nagy tini már, az a klasszikus távirat típus: gyorsan jön, aztán megy is. Alig látni itthon. Puszit már évek óta nem kapok tőle és nem is adhatok neki. Ciki. Meg hát nem is engem akar puszilgatni, hanem a Miát. Érthető persze ez is.
Az arcomhoz emelem a kezemet és megérintem ott, ahol utoljára simított meg az én Kisfiam. Olyan lázas volt akkor éjjel, hogy levetve minden tinédzser attitűdöt, visszaváltozott azzá a kicsi gyerekké, aki még bújt, nagyokat ölelt, hosszú, szándékosan elnyújtott puszikat adott. Azt mondta, azon a lázálmokkal teli éjszakán, hogy jó, hogy ott vagyok.
Ezt a mondatát őrzöm magamban azóta és idézem fel hangosan legbelül, amikor már csak a kabátját látom átsuhanni az előszobán, amikor már csak a neki kikészített szendvicsnek a lerágott héját, és a két szem meghagyott szőlőt látom a tányérján.
Kiröpül minden gyerek. Mindnek ez a feladata, nekünk meg az, hogy ezt megnyugvással könyveljük. De rohadt nehéz. Nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy már nincs és vele már rám sincs szükség.
Azt a kapcsolót, amit a hasamban érzett első rúgáskor benyomott, most már nem nyomogatja. Nem kell kikészíteni, elhozni, felvenni, kitenni, leszedni, szólni.
Önjáró a gyerekem, így önjáró a családom. Benne a férjem is, aki láthatóan sikerrel járt a nyakkendő keresésben, mert a csíkok már vidáman szaladgálnak a mellkasán.
„Megyek. Jó. Mikor jössz? Nem tudom. De ne felejtsd el. Jó. Hívlak. Ok. Szia. Szia”
A megszokott verbális ritruálénk. Hétfőn, kedden, szerdán, minden nap. Ugyanúgy, ahogy a meleg bunda érintése, a hideg nóziböködéssel is. Mert a megmaradt szőrös gyerekem, az örök gyerekem rám emeli azt az emberszerű meleg barna tekintetét. Szavak nélkül szól, én meg már veszem a nadrágom, hozzá a nyúzós kabátom, kezemben a póráza és megyünk. Megyünk egy újabb nap felé.