Dóri és én az egyetemről kiesve egyszerre kerültünk ugyanabba az iskolába. Zöldfülű világmegváltók voltunk, akik inspiráló hatással akartak lenni a gyerekekre, az oktatásra. Együtt tervezgettük az óráinkat, megosztottuk egymással összes jó és rossz tapasztalatunkat, együtt tanultunk, együtt fejlődtünk a pályán.

Gyönyörű évek voltak. Dóri nemsokára megismerkedett leendő férjével, és huszonhét évesen megszületett Jancsi, imádott kisfia. Született anya volt, rajongó szeretettel vette körül a kisfiút. Ez a szerep a barátságunkat is megtépázta, mert szinte el sem akart mozdulni a gyerek mellől. Elmaradtak a nagy röhögések, a közös kávézások, és akkor sem tértek vissza, amikor Jancsi nagyobb lett.

Nem is Dóritól, hanem egy másik kollégától tudtam meg, hogy Jancsi beteges gyerek. És hogy Dóri bezárkózását, elfordulását az emberektől nagyrészt az aggodalom szülte. Mikor a kisfiú betöltötte a hatot, egyre gyakrabban kellett kórházba hurcolni. Dóri sokat hiányzott az iskolából, nem vállalt többé osztályfőnökséget, lefogyott, a szeme körül állandóan karikák éktelenkedtek. Egyszer-kétszer megpróbáltam vele beszélgetni, de elhárította. Észrevettem, hogy különösen régi, önfeledt életének szereplőit kerüli, akik arra emlékeztetik, hogy nem mindig volt állandó aggodalom a világ.

2013 karácsonya előtt nem sokkal jártunk, az utolsó iskolai napokat töltöttük az épületben. Az órák helyett az osztályok karácsonyoztak, a gyerekek nevetgéltek, beszélgettek, az egész iskola morajlott az élettől és a várt szabadság ígéretétől. A tanári is laza volt és hangulatos. Én sütit majszolva dumcsiztam a földrajzos kollégával. Dóri néhány méterre tőlem, az asztalánál ült lehajtott fejjel és az óráit írta a naplójába. Akkor felhangzott a Für Elise. Dóri csengőhangja.

Nem tudom, honnan, de megéreztem, hogy nem egy átlagos hívásról lesz szó. Láttam, ahogy felveszi a telefont, hallottam a halk hallót. Aztán csend. Igen, mondta Dóri fakó hangon, és nekem jeges borzongás szorította össze a szívemet. Igen. Igen. Mikor? Értem. Nemsokára megyek. Igen. Viszonthallásra.

Fegyelmezetten koppantak a mondatok a falakon. A tanáriban nem történt semmi. A földrajzos kolléga nem vette észre, hogy már nem figyelek rá, csak csevegett tovább. Minket azonban láthatatlan kötelék huzalozott össze Dórival. Megkopott barátságunk ellenére pontosan tudtam, mi történt.

Jól ismertem a vonásait, abban a pillanatban mégsem ismertem rá. Ő volt, és mégsem ő. Ilyenek lehetnek a halottak, miután végleg elszállt belőlük a lélek.

A vállára tettem a kezemet, ő pedig felnézett rám, és a karomba dőlt. Zokogott, zokogott megállíthatatlanul. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egy perc vagy egy óra. Kikapcsolt az idő. A gyász engem is elöntött, hisz bár tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége, és Dóri is tisztában volt vele, ilyesmire egyszerűen nem lehet felkészülni.

Mama, megfulladok, mondta panaszosan ötéves fiam, amikor aznap este a kelleténél erősebben szorongattam meg. A férjemmel hajnalig beszélgettünk. Az a nap nemcsak Dóri életét változtatta meg, hanem az enyémet is. Azóta tudatosan készülök rá, hogy egyszer elvesztem a szeretteimet, és hogy a gyász elkerülhetetlen. Csak reménykedhetek benne, hogy a barátnőmmel ellentétben az én életemben minél később, és természetesebb ütemben következik be.