Jocó bá: „Az én megbízóim a gyerekek, az ő érdekeiket képviselem, olykor az egész rendszerrel, sőt, ha kell, a szülőkkel szemben is.”

Borítókép: Jocó bá: „Az én megbízóim a gyerekek, az ő érdekeiket képviselem, olykor az egész rendszerrel, sőt, ha kell, a szülőkkel szemben is.” Forrás: Unicef Magyarország
Balatoni József - alias Jocó bá - fiatal kora ellenére az egyik legismertebb hazai pedagógus, akinek pengeéles kritikáit és meglátásait szülők ezrei követik. A 35 éves történelemtanár, író és médiaszemélyiség, Jövő reménysége díjas pedagógus, bár sokan rásütik a bélyeget, egyáltalán nem szülő- és rendszerellenes, ellenben teljes mellszélességgel gyerekpárti, aki számára diákjai támogatása, bátorítása és sikerekhez segítése a legfontosabb célkitűzés.

A beszélgetés házigazdája Mészáros Antónia, akire korábban közéleti műsorok kemény, olykor talán kérlelhetetlen kérdezőjeként emlékezhetünk, de 4 évvel az utolsó műsora után ez a beszélgetés valami egészen más. A 10 részből álló második évadban, ahogy az elsőben is, mélyre ható történeteket, könnyeket fakasztó emberi dilemmákat, érdekes sorsokat ismerhetünk meg.

Balatoni József, ismertebb nevén Jocó bá, egy 1500 fős kis faluban, Papkesziben nőtt fel, a faluszélen. Élete első 9 évében egy szoba-konyhás kis házban lakott a szüleivel és a húgával.

„Úgy nőttem fel, hogy sokáig nem volt vezetékes víz. Kint volt egy kerti csapunk és onnan kellett behordani a vizet, amit a kályhán melegítettünk meg. Lavórban mosakodtunk és csak hétvégén hozták be anyáék a nagy fémkádat. Az volt az ünnepnap, amikor abban megfürödhettünk.”

Jocó már kisgyerekként is rendszeresen dolgozott a veteményesben, etette az állatokat, hordta a moslékot. Hentes édesapjával pedig rendszeresen járt disznóvágásokra.

„Valójában mindezt nem is munkának fogtam fel, inkább játéknak. Persze volt olyan, amit nem szerettem csinálni, például amikor babot kellett fejteni.”

Ezzel kapcsolatban Jocó elmesél egy nagyon kedves történetet, hogyan szerette volna megúszni a „nemszeretem” munkát és hogy végül mi sült ki belőle.

Jocónak a szüleivel a mai napig nagyon jó a kapcsolata, főként az édesanyjával. De voltak nehéz időszakok is a család életében. Mindössze három hónapos volt, amikor szétszakították őket, az édesapját elvitték katonának.

Milyen titkos projekt részese volt a pár hónapos Jocó, édesapja katonaévei alatt? Elmeséli!

„A szüleim nagyon fiatalon lettek szülők: apukám 18, anyukám 19 éves volt, amikor én megszülettem. Belegondolni is furcsa, hogy amikor annyi idősek voltak, mint én most, 35 évesen már egy 17 éves gyerekük volt. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy fiatalon vállaltak, mert így még sokat lehetünk együtt. Vannak olyan barátaim, akiknek már nem élnek a szülei, szomorú, hogy ennyire kevés idő jutott nekik.”

Jocó a falusi iskolában végezte az általánost, de mindig kívülállónak érezte ott magát. Miért nem fogadták be az osztálytársai? Mivel alázták meg a tanárai? Milyen hendikepje volt Jocónak, amely rányomta a bélyegét az általános iskolai éveire?

„16 éves koromig többet voltam pszichológusnál, mint bárhol máshol.”- emlékszik vissza erre az időszakra.

A megpróbáltatások ellenére Jocó már elsős korában eldöntötte, hogy tanár szeretne lenni.

„Azt láttam, hogy kint áll a táblánál egy ember, aki átadja a tudását és megtanítja a gyerekeket írni, olvasni. És én ezt fantasztikusnak tartottam. Már akkor éreztem a hívást, és rájöttem, nekem ez az utam.”

Miért titkolta el ezt az elhatározását Jocó a tanárai előtt? És miért rettegett a középiskolai gólyatábor miatt?

Jocó bekerült az Arany János Tehetséggondozó programba és Pápa elitgimnáziumába is.

„Ez a tehetséggondozó program az ország 24 elitgimnáziumában volt elérhető és arról szólt, hogy a tehetséges, de valamilyen okból kifolyólag hátrányból induló diákokat bejuttatták valamelyik jó nevű gimnáziumba. Én Pápára adtam be a felvételi kérelmemet, a jelentkezési határidő előtt egy nappal.”

Milyen dilemmákkal küzdött meg a kamasz Jocó, hogy beadja vagy mégse a jelentkezését? Milyen iszonyú felvételi eljáráson kellett átverekednie magát? Elmondja!

A gimnáziumban fantasztikus tanárai és diáktársai voltak, akikkel igazi közösséggé kovácsolódtak.

„A középiskolában egy igazi, elfogadó közegbe kerültem és ennek hatására elkezdetem én is elfogadni magam, kinyíltam a nagyvilágra. Többé már nem számított a hendikepem. Elkezdtem műsort vezetni, színházban játszani és kihoztam magam abból az állapotból, amelytől olyan sokáig szenvedtem.”

Kamaszéveiben azonban Jocó elkezdett lázadni: mindenki és minden ellen.

„Megtaláltam végre az igazi énemet, amit szabadjára engedhettem. Nagyon flegma, visszabeszélős kamasszá váltam, hatalmas igazságérzettel. Belementem a konfliktusba bárhol, bárkivel. Nem érdekelt, hogy ki van velem szemben.”

Jocónak lételemévé vált a kritika, nem egyszer a tanárait és a pedagógiai módszereiket is élesen bírálta.

Egy alkalommal azonban az igazgatóhoz is elért ennek a híre, aki behívatta magához. Jocó életében ez az esemény igazi fordulópontot jelentett. Mi történt?

Jocót 15 évesen kollégista lett, aki havonta háromszor járt haza. Akkor döbbent rá, hogy a vágyott önállóságnak és szabadságnak bizony árnyoldalai is vannak.

Milyen volt a kollégiumi élet és miért nem integrálták a programban résztvevő hátrányos helyzetű, tehetséges diákokat az elitgimnázium gyerekei közé? Elmagyarázza!

„Elkerültem egy nagyvárosba Papkesziről és azt gondoltam, ez fantasztikus. A következő pillanatban meg hiányzott az otthonom és ez azóta sem változott, a mai napig hiányzik.”

Jocó 9 éves volt, amikor beköltöztek a mostani házukba: a nagyszülői házra épült még egy szint és így lett fürdőszoba, benti wc, Jocónak pedig külön szobája. Csak később döbbent rá, hogy mekkora munka lehetett a szüleinek a faluszéli kis házikótól eljutni idáig. A gimnáziumban, ahol heti 5 önismereti órán kellett részt vennie, gyakran elhangzott a kérdés, nem szégyelli-e, hogy szegény családból származik.

„Nagyon felháborodtam ezen, hogyan kérdezhet ilyet valaki. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a családommal honnan indultunk és hová jutottunk.”

Jocó a tehetségprogram résztvevőjeként különlegesnek érezhette magát, társaival ők voltak az ország fiatal tehetségei és gyakran érkeztek budapesti és vidéki egyetemekről, hogy vizsgálják őket.

„Néha úgy éreztük magunkat, mint egy kísérleti majom. De közben meg nem egy szegény, hanem sokkal inkább egy kiválasztott gyereknek éreztem magam.”

És aztán ebből a kiválasztott gyerekből évekkel később tanár lett, aki visszaadja mindazt, amit kapott. De nem mindig volt ez olyan egyértelmű jövőkép Jocó számára, mert míg gyermekkorában arról álmodott, hogy egyszer pedagógus válik belőle, a középiskolában ennek még a gondolatától is irtózott. Ennek az egyik oka Jocó húga volt.

Mi történt, hogy kiábrándult a tanári pályából és miért pont a testvére miatt? Milyen más irányokkal próbálkozott? Milyen tevékenységekben próbálta megtalálni a hivatását és mi volt ezekben a közös nevező?

Jocó a hivatáskeresése közepette érzett rá arra, hogy hatással tud lenni az emberekre.

„Velem kapcsolatban nincs arany középút: vagy nagyon imád valaki vagy nagyon utál. Már kamaszként is, ha beléptem valahova és elkezdtem beszélni, odafigyeltek rám.”

Hogyan talált vissza Jocó végül mégis a tanári hivatáshoz? Milyen események láncolata vezette el őt odáig?

Pécsre, az egyetem történelem szakára kerülve Jocó számára még jobban kinyílt a világ, az egyetem központi figurája lett. Fantasztikus közösség alakult ki körülötte, kiváló tanárai voltak.

„A képzés során beleszerettem a középkori történészetbe, de bármennyire is érdekelt, rájöttem, a személyiségemtől nagyon távol áll, hogy hetekig egy levéltárban ücsörögve kutassak és okleveleket bújjak, ezért inkább a katedra felé vettem az irányt és történelem tanár lettem történész helyett.”

Jocó bá az elmúlt évek jelentős és megkerülhetetlen „tanárinfluenszerévé”, az ember- és gyerekközpontú pedagógia szószólójává vált.

Hogyan talált rá sajátos pedagógiai módszerére, az élménypedagógiára, és mi ennek a lényege? Miért hisz ebben? Elmeséli!

„Amikor az egyetemről kikerültem és szembetaláltam magam 18 éves lázadó énem egy-egy példányával, bevallom, remegett a lábam. Ráadásul egy olyan osztályt kaptam, aki utálta a történelmet. Amikor pedig a saját osztályomat megkaptam, a mai napig előttem van a szülők kétségbeesett pillantása. Nem hitték, hogy ennek az alig 25 éves, pályakezdő srácnak sikerülhet. Féltettek, hogy a gyerekeik élve széttépnek.”

Forrás: Unicef Magyarország

Milyen titkát osztotta meg Jocó a diákjaival? És vajon miért vannak lábnyomok időnként az asztalán?

Jocó bá nyilvánosság előtt végzett tevékenységének köszönhetően befutott "tanárceleb” lett. Akár válogathatna is az intézmények között, ő mégis tíz éve ugyanabban az iskolában dolgozik.

„Nekem itt, ebben az iskolában dolgom van. Itt van a helyem azok között a gyerekek között, akiknél nem mindig az a cél, hogy bejussanak valamelyik egyetemre, hanem hogy ne kallódjanak el. És nem is mindegyik intézmény vállalna be engem.”

Mik azok a dolgok, amelyek más iskolákban kivernék a biztosítékot Jocó bá tanítási módszereit, személyiségét illetően? Miért utálják sokan a munkásságát? Mit csinál másként, mint legtöbb pályatársa?

„Az én megbízóm a gyerek, az ő érdekeit képviselem, olykor akár az egész rendszerrel, sőt, a szülőkkel szemben is. Segítek megtalálni az útját. Észreveszem, hogy miben tehetséges és abban támogatom.”

Mi Jocó jövőképe? Min változtatna, mit csinálna másként, milyen lenne, ha lenne egy saját iskolája? Miért hisz a bentlakásos intézményekben, a kollégista létben?

Jocónak megvan a véleménye bizonyos szülői attitűdökről is.

„Mindig felhúzom magam, amikor az a fő érve egy szülőnek velem szemben, hogy nekem nincs gyerekem, ezért nem érthetek bizonyos dolgokat. De nem szoktam őket bántani. Nekem az a célom, hogy a gyereknek jó legyen, ezért például pályaválasztásnál mindig azt kérem a szülőktől, hogy ne döntsék el a gyerek helyett, hogy hová menjen továbbtanulni, inkább üljenek le és hallgassák meg, ő mit akar.”

Mi a véleménye Jocó bának az internetről, a videójátékokról, a kütyükről? Mi a válasza a gyorsan változó világ kihívásaira? Hogyan hat szerinte ez az „agyonmediatizált”, kütyük uralta világ az emberi kapcsolatainkra, a jövő generációkra?

„Ha törődsz, játszol, beszélgetsz velük, akkor elő sem kerül a telefon. De ma, a 21. században nem zárhatod el őket ezektől az eszközöktől. Egyensúlyt kell teremteni és ezzel nekünk, felnőtteknek is dolgunk van.”

"Mindegy, hogy jogász vagy kőműves válik a diákjaimból, szerintem az a lényeg, hogy boldogok legyenek.”

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, IDE KATTINTVA megnézheted vagy Spotify-on is meghallgathatod!

Eszedbe jutottak a szüleid, a testvéreid, egy régi tanárod, edződ, barátod, szomszédod, vagy más kedves ismerősöd, aki sokat tett érted vagy fontos volt Neked gyerekkorodban? Valaki, aki hatással volt az életedre? Üzend meg neki, hogy gondolsz rá – egy virtuális UNICEF képeslappal! Küldheted e-mailben de posztolhatod a közösségi oldaladon is.

Ilyen ez, amikor egy tanárnak nem csak hivatástudata, de humorérzéke is van